A közadakozásból készült emléktábla sok mindent felidéz. Például azoknak a hajdani nagybirtokos családoknak az életszemléletét, ahol az okos gazdálkodás együtt járt a szellem pallérozásával, a köz szolgálatával. Azzal a törekvéssel, hogy a vagyon mellett szükség van a polgári hivatásra és fontos a művészet támogatása. Ilyen famíliából származott verebi Végh Gyula. Többszörös szorongattatás ellenére is megakadályozta, hogy a Tanácsköztársaság idején elkobzott és gondjaira bízott műkincseket, értékeket széthordják. Igen jellemző volt rá az is, hogy vezetése alatt, a Trianon utáni csüggedt és gazdaságilag keserves időszakban, az Iparművészeti Múzeumban sorra nyíltak a kiállítások, nem csökkentek, hanem gyarapodtak a gyűjtemények. Vidéken, ahol csak megfordult Végh Gyula, felpezsdült a szellemi élet. Közismert volt a könyvek iránti rajongása, ez irányú kutatómunkája, gyarapító tevékenysége.
A negyvenes években, majd később, mint minden humanista ember, ő is útjában áll a hatalomnak. Először a németek internálták, majd orosz katonák dúlták fel otthonát, bár egy mentesítő irat által gyűjteményének nagy részét sikerül megóvnia. A nyugati határszélen, a Bozsokon lévő kúriában – amit a helybeliek kastélynak neveznek – húzódott meg. Harcolt a helyi hatósággal, hogy az épület egy kicsiny részét és főképp a könyvtárát megmenthesse. Ismét letartóztatással fenyegették. Közeledett a kitelepítés pillanata. A „hivatalos” magyarázat és a helyi szóbeszéd szerint, amikor érte jöttek, leszúrta magát egy késsel. A hazugság ordító. Elég csak arra gondolni, hogy ekkor már 81 éves volt. De ki mert volna az igazságnak utánajárni? Halálának körülményeiről hitelesnek tekinthető írás nem maradt fenn – mondták nemrégiben a leszármazottai. Nem is reménykedtek, hogy annyi év után lesz valaki, aki megcáfolja a bárgyú mesét. Nemrégiben néhány soros levél érkezett a szerkesztőségbe. Feladója jelezte, talán sikerül valamit hozzáadnia a hiányos képhez.
Az Országos Széchényi Könyvtár egy csendes folyosóján találkoztam Borsa Gedeonnal, a levél írójával. Élete, pályája őt is a könyvekhez fűzi. Az irodalomtudományok doktora, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Kutatási területe a XVI. századi nyomtatványok és ősnyomtatványok nyilvántartása. Noha nyugdíjas, ma is rendszeresen dolgozik itthon és külföldön.
Fiatal, jogvégzett ember volt, amikor 1951-ben az Országos Könyvtári Központhoz került. Örült az állásnak, hiszen polgári családból származott, így nem sok reménye volt arra, hogy jogászként dolgozhasson. Különleges helyre került, és az események is rendkívüliek voltak – magyarázza.
– Az Országos Könyvtári Központ feladatául kapta, hogy az úgynevezett államosított könyvanyagot biztonságba helyezzék, feldolgozzák, majd a könyvtárak között szétosszák. 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket, és a hátramaradt ingatlanok könyvtárai páratlan kultúrkincseket őriztek. Az új tulajdonosok számára pedig – akiknek az épületeket kiutalták – mindez csak útban volt. De a könyvek államosítása érintett más egyházi intézményeket is. Nem kímélték a magángyűjteményeket, az országban lévő egyletek könyvtárait sem. A fővárosban és a vidéki városokban szintén kiürítették a könyvkereskedések, antikváriumok polcait.
Megtörtént, jegyzi meg Borsa Gedeon, hogy az Országos Könyvtári Központba a rendőrség vagy az ÁVH maga szállított be könyveket, nézzék át azokat. Azt viszont sosem közölték velük, hogy kiktől származnak. Felbecsülhetetlen szellemi értékeket hagytak hátra azok a nemesi családok, akik 1945-ben külföldre menekültek és később azok is, akiket internáltak. A kastélyokba, kúriákba orosz katonákat szállásoltak be, akik nemegyszer tüzelőfának használták az antik bútorokat. Miért pont a könyveket kímélték volna? Ami pedig az első pusztító roham után megmaradt, azt többnyire a helyi lakosság hordta szét, vagy hagyta ebek harmincadjára. Úgy 1950 végén kezdte érezni az akkori kulturális vezetés, hogy valamit tenni kellene az értékek megmentéséért – mondja Borsa Gedeon.
– Vidéken a könyvek begyűjtését az úgynevezett megbízható káderek végezték. Ám tőlük igazán nem lehetett remélni a szellemi tevékenységek iránti megbecsülést, a szakmai tájékozottságról nem is beszélve. Így a további teendőket kénytelenek voltak a műveltebb, iskolázott emberekre bízni, akik egyébként osztályidegennek számítottak. Engem vezető munkakörbe neveztek ki. Minden erőmmel azon voltam, hogy mentsük a menthetőt. Hiszen még az áldatlan állapotok és a barbarizmus ellenére is négymillió-kétszázezer kötet halmozódott fel az ország különböző területeiről.
– Kik dolgoztak az Országos Könyvtári Központban, és hogyan tudtak megbirkózni ilyen tömegű könyvvel?
– Voltak közöttünk olyan antikváriusok leszármazottai, akiknek a neve fogalom volt Budapesten és Bécsben. Könyvkereskedők, akiknek elvették az üzleteit, több nyelven beszélő tanárok és más értelmiségiek. Olyan nagy mennyiségű könyvet kellett mozgatni, hogy a minisztérium telente a Cirkusz Vállalattól küldött tűznyelőket, artistákat, hogy foglalkoztassuk őket. Vagy húszan voltak, jól jött a fizikai erejük.
Igaz, amíg a könyvek eljutottak hozzájuk, történt egy s más. A könyvtári központ munkatársai – köztük Borsa Gedeon – járták az országot. Gyakorta fogadta őket elkeserítő látvány, de mint közbeveti, a tennivalók sokasága és sürgőssége miatt nem tudott tépelődni az előzményeken. A helybéliek nagy tiszteletben tartották, ha egy könyvtár ajtajára tette a hivatalos pecsétet, jelezvén, hogy immár védett anyagról van szó. A raktározás Budapesten a legkülönbözőbb helyszíneken történt. Bezárt kávéházakban, templomokban, pincékben. Az országon belül komoly gondot okozott a többtonnányi könyv megfelelő szállítása, nem beszélve a mostoha raktározási körülményekről. Lerakatok voltak Pécsett, Sopronban, Szegeden és Debrecenben. De sosem lehetett tudni, hogy mielőtt e raktározás megtörtént, kik fértek hozzá az anyaghoz, mi veszett el kézen-közön.
A zár alá került gyűjteményekben ősnyomtatványok, kódexek, a magyar nyelv és történelem szempontjából egyedi kultúrkincsek szerepeltek. Bonyolította a helyzetet, hogy számos olyan helyszín volt, ahol a szerzetesrendek, egyházi intézmények templomait, tanításra szolgáló termeit, könyvtárait már az új, állam által kijelölt bérlők használták. Kalocsán a jezsuita rend épületeiből javítóintézet lett. A zirci apátsághoz tartozó épületekben katonákat és bányász ipari tanulókat helyeztek el. – Az apátság könyvtárának ajtajára ugyan rátettük a viaszpecsétet, ám tudomásunkra jutott, hogy mégis eltűnt egy 1200-as évekből származó bulla. Mint utóbb kiderült, a tetőt megbontották, és ily módon kutattak a „kincs” után – emlékezik vissza Borsa Gedeon, majd így folytatja:
– Sokszor a döbbenetes látványból következtettünk az előző pusztításra. Kalocsán, a jezsuita rend tagjainak eltávolítása után, az új tulajdonosok egy kupacba hordták össze a szerzetesek celláiban maradt használati tárgyakat és könyveket. Volt ott szobavécé, önfegyelmező öv, de ott leltük fel az 1488-as brünni kiadású Túróci Krónikát. Egyenként szedegettük össze a széthullott lapokat. Ez a példány ma a Debreceni Egyetemi Könyvtár egyik büszkesége.
– Hogyan sikerült felismerniük a „szeméthalmokban” a történelmi értékeket?
– Egy külön tanfolyamon készítettek fel minket arra, hogy mire figyeljünk különösen ott, ahol várható volt a több száz éves okiratok, nyomtatványok felbukkanása. Első teendőink közé tartozott, hogy óvatosan becsomagoljuk ezeket, és személyesen helyezzük biztonságba. Így sikerült megóvni a tihanyi bencés apátság kiürített kolostorában a Tihanyi Kódexet is.
A tudatlanság is sokszor segített abban, hogy a történelmünkhöz tartozó, igazi szellemi értékeket nem vették magukhoz a „kincskeresők”. Őket ugyanis csak a cifra, aranyozott kötések érdekelték. Más esetekben szintén csak a szerencsén múlott, hogy nem tüzelőnek használtak egy több évszázados művet, vagy éppen az utolsó pillanatban sikerült egy értékes gyűjtemény darabjait a bezúzástól megmenteni. Íme egy másik jellemző történet az ötvenes évekből.
– Igyekeztünk jó kapcsolatot kiépíteni a csepeli és a szolnoki papírgyárral, mert dúlt a papírgyűjtési mozgalom, és nem lehetett tudni, milyen értékeket dobnak így ki. Egy napon Csepelről telefonáltak, hogy érdekes régi könyveket vittek be hozzájuk. A hatalmas, összedobált halomból fáradságos munkával sikerült kiválogatni néhány kötetet. Kiderült, hogy Tápiószentmártonból, a Kossa család könyvtárából származtak. A kisnemesi famíliában neves orvostörténészek, tudósok éltek, könyvgyűjteményük zömét XVIII. századi munkák alkották. A családot kitelepítették, a visszamaradt könyvtár pedig zavarta a tanácselnököt. A papírgyűjtés éppen kapóra jött neki, egy vagonba bezúdítottak mindent.
Vidéken, több nagyvárosban alkalmi raktárakat alakítottak ki, a fővárosban pedig tizennégy különböző helyre tették le az államosításból származó könyveket. Ezek rendszerezése, selejtezése egészen az utóbbi időkig tartott. A rendszerező tevékenységben kiemelt figyelmet fordítottak a magyar történelemmel kapcsolatos 1850 előtti könyvekre, kézira-tokra. Ám mint Borsa Gedeon megjegyzi, a raktárakban még mindig lehetnek olyan tételek, amelyekhez nem nyúltak. Erre mutat, hogy a rendszerváltozás után egyes szerzetesrendekhez ezekből a lerakatokból kerültek vissza értékes példányok.
Az Országos Könyvtári Központ munkatársainak egyik vidéki útjához kapcsolódik a Végh Gyula halálával kapcsolatos személyes élmény. Éppen Szombathelyen voltak, amikor Budapestről távirat érkezett, hogy azonnal el kell mennünk Bozsokra, az ottani könyvgyűjteményt biztonságba helyezni. A határ közelsége miatt nem mozoghattak szabadon, eléggé durva stílusú ÁVH-s határőrök kíséretével érkezett a kis csoport – köztük Borsa Gedeon – a helyszínre. – Ismertük Végh Gyula tevékenységét, tudtuk, hogy nagy tudású, sokoldalú ember, a különleges kiadványok gyűjtője – meséli most, majd így folytatja:
– A katonákkal a hátunk mögött beléptünk a könyvtárterembe. Körös-körül különleges, műgonddal készített kötetek sorakoztak. A Szombathelyi Múzeum igazgatója, aki velünk volt, úgy döntött, hogy ide kerülnek az épületben található egyéb értékek is. A határőrök szívesen segítettek összehordani, egészen jó kedvük kerekedett. A terem közepén egy hatalmas perzsaszőnyeg feküdt, a közepén szinte ordított egy vörösesbarna folt. Úgy egy méterszer fél méter kiterjedésű lehetett. A folt eredetét firtató kérdésünkre az egyik ÁVH-s tiszt minden zavar nélkül ezt mondta. „Utasítást kaptunk, hogy a »várból« el kell távolítani az öregurat. Amikor megjelentünk, felvett az íróasztaláról egy papírvágó kést, és nekünk támadt. Kénytelenek voltunk lelőni.”
A halál okát öngyilkosságnak tüntették fel. A temetést sebtiben elintézték. A kúrián fellelt értékeket és a személyes tárgyakat a Szombathelyi Múzeumba szállították. A könyveket teherautóra tették. Egy részük ma is a Keszthelyi Helikon Múzeumban található, néhány kötetet az Országos Széchényi Könyvtárban őriznek.
Amikor Végh Gyula haláláról a fentieket egy késői leszármazottjának elmondtam, szinte tapintani lehetett a csendet. Aztán nagyon szikáran csak enynyit szólt: Rablógyilkosság.
origo.hu
Megerőszakolta főnöke feleségét egy gyulai vízvezetékszerelő, amíg a főnök kórházban feküdt
