Ördögpornó

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Zsigmond király és császárnak krónikája című énekében Tinódi Sebestyén azt állítja 1552-ben, hogy Zsigmond azért adta zálogba nyolcvanezer forintért a lengyeleknek a tizenhárom szepesi várost, hogy az összegből felépítse a budai Szent Zsigmond-kápolnát, s így megmenekedjék a pokolba taszíttatástól. A lantos szerint az uralkodó azért rémült meg, mert az 1411-ben poklot járó Tari Lőrinc beszámolt neki arról, hogy a sok egyéb borzalom mellett látott egy tüzes kádfürdőt is, amelyben Zsigmond fürdőzött, s látott még „sok párta nélkül való leányokat”, „szép menyecskéket és szép ruhásokat, / Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket, / Hosszaságokat és ő szép tügyeket”.
Tari Lőrinc – pincemester, főpohárnok, asztalnokmester, királynéi fősáfár – kipróbált embere volt Zsigmondnak, igazi nemes lovag. Ha valakinek, hát neki hihetett. Mert hogyan is írja a királyi oklevél? „Midőn országunk némely főpapjai és mágnásai szembefordultak velünk, és személyünkre kezet emeltek, egyedül Lőrinc, az igazság bajnoka, a kiválasztott vitéz forgolódott irigyeink csapatának közepette, karjának erejével küzdve sokak ellen, s a szemünk láttára öt súlyos sebet kapott.”
Úgy tudjuk, Zsigmond jó kiállású, magas, erős férfi volt. Kedvelte a művészeteket, nem idegenkedett a kalandtól, ám nem kockáztatott feleslegesen: kerülte a lovagi tornákat és a csatatereket. Állítólag nem tartotta sokra a női szellemet, de becsülte a női testet. Talán éppen ilyetén híre magyarázza, hogy Tinódi a pokolban is enyelegve, szép menyecskék köldökével és mellével foglalatoskodva sanyargattatja.
Az írországi Vörös-tó (Stagnum Rubeum) szigetén található kénbűzös barlangban, Szent Patrik purgatóriumában „gyönyörű szép, tündöklő nő formájában” Lőrinc lovagot is megkísérti a test. Úgy tartják a bölcsek, hogy a pokolra szállás nem más, mint menekülőösvény a sors elől. Akkor is, ha az alászállás csak valóságosnak hitt – mint az ópiumszívóé vagy a gázzal-gőzzel-füsttel kábító, víziókat kiváltó barlangban kódorgó lovagé –, és akkor is, ha valós: mint a tébolyultaké, a költőké, a megszállott dudásoké. Így a pokolra szállás a lélek tükröződése egyben. Mesterséges paradicsomok, ópium és hasis című esszéjében Baudelaire már másfél évszázada leírta, hogy az alámerülés nem változtatja meg a személyiség alapvető jegyeit. Vagyis a látomásaink is mi vagyunk. Lőrincet a következő mézesmázos beszéddel környékezi a tündökletes szépasszony (a boszorkány vagy maga a gonosz): „Emlékezz csak arra, hogy az elmúlt időkben mindenekfölött engemet akartál szolgálni, és mindig az én vágyaimat tüzelted. De soha nem találtunk alkalmas helyet vágyaink hőn áhított kielégítésére. Most végre kedvünkre való időt és helyet találtunk vágyaink kielégítésére!” Théophile Gautier Párizsban, Szent Lajos szigetén az 1800-as évek közepe táján alapította meg (Baudelaire-rel, Victor Hugóval, Dumas-val együtt) a Hasisszívók Klubját. Vízióiban neki is feltűnnek „a sosem látott szépségű, isteni meztelenségű nőalakok”, ám benne – állítólag – a leghalványabb kísértést sem támasztották. Pedig ő és cimborái az arabosan elkészített, cukrozott naranccsal vagy kompóttal kevert algériai hasishoz – a nemi ösztönt serkentendő – még kőrisbogár-őrleményt is adagoltak.
Tari Lőrinc zarándoklatát és hallucinációit egy latin nyelvű feljegyzésből ismerjük, amelyet a lovag a dublini királyi jegyzőnek, Jacobus Yonge-nek mondott tollba. Az eredeti kézirat elpusztult, ám egy canterburyi szerzetes, Henricus Cranebroke 1464-es másolata megmaradt. A Magyarországra visszatérő vitéz itthon is élménybeszámolókat tarthatott, és nemcsak a királyi udvarban vagy a családja körében, de a baráti főúri udvarokban is. Történetét biztosan papírra vetették, ám ennek a krónikás anyagnak nyoma veszett. Viszont tovább élt valami más. A várak lovagtermeiben, a nemesi udvarházak és fogadók terített asztalainál, csorduló ser és bor mellett eztán nemcsak az aranyszarvasról – a turulról, hun Attiláról és Csaba királyfiról, honfoglaló Árpádról, kalandozó Lehelről és Botondról, a tatárverő lovagról, szép Szent László királyról, a nagy erejű Toldiról, a merénylő Zách Feliciánról és a Szent György téri vérpadon harminckettedmagával lenyakazott lázadóról, a konok Kont Istvánról –, hanem a pokoljáró Tari Lőrincről is dalolták a hősi éneket. És ezek a régimódi lovagi énekek még a XVI. század közepén sem koptak ki a divatból, hiszen Tinódi is így kezdi Zsigmondról szóló dalát: „Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt, / Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt.”
Korábbi magyar pokoljáró Krizsafán lovag úr fia, György vitéz, aki 1350 körül Nagy Lajos király nápolyi hadjárataiban harcol. Kegyetlen zsoldos, Apulia kapitánya, várak és városok parancsnoka. Huszonöt éves sincs, amikor már háromszázötven ártatlan ember halála terheli a lelkét. Egy éjszaka, midőn ágyában virrasztva isteni figyelmeztetésre lelkiismeretesen megvizsgálja vétkeit, megrendül. Annyira elborzad az örök kárhozat fenyegetésétől, hogy gyalogosan indul Rómába, ahonnan továbbzarándokol Santiago de Compostelába, majd Szent Patrik írországi barlangjába.
Őt is gyötri a titkolt vágy, kínozzák asszonyi kísértetek: „Egy nagyon, sőt szerfölött kedves, jó alakú és a föld összes asszonya között a legszebb asszony jött ki, akihez hasonlóan szép arcú és csinos alakú nőt György még sohasem látott.” (Nem kis szó! Gondoljunk csak a ki nem egyenlített számlára, a háromszázötven ártatlan halottra. Vajon hány szép hölgy, tündökletes hajadon lehetett közöttük?) A purgatóriumbéli, csodás szépségű nő kétszáz nemeshölgy kíséretében jön elé egy szép városból, ámde hiába takargatja skarlátruhájával, György észreveszi, hogy az „egyik lába olyan, mint az ököré, a másik pedig olyan, mint egy lóláb”. Feleségül kínálkozik a vitéznek, és biztos, ami biztos, felkínálja neki mind a kétszáz szép hölgy szolgálatait is. György nem dől be, továbbhalad, s avignoni íródeákja segedelmével borzasztó kínzásokról tudósít. Olyan bűnösöket lát, akik hajuknál fogva vannak fölfüggesztve. Mások a szemüknél, orruknál, nyelvüknél vagy ajkuknál, „testük más-más olyan részeinél fogva, amellyel valamiféle különleges gyönyört élveztek” életükben. Lát „sok asszonyt, akiknek tüzes vassal szúrják át a méhét, úgy kínlódnak keservesen”, lát férfiakat, „akiknek görbített vasszerszámokat tesznek a nemi szervére, s így kínlódnak elmondhatatlanul”.

Pokoljáró lovagjaink rettegnek a test bűnétől, mégsem szabadulhatnak a kísértéstől. Ahogy a kereszténység legkorábbi századaitól kezdve szinte egyetlen férfi sem. Pál apostol a korinthusbéliekhez írott első levelében így dörög: „A test nem a paráznaságért van, hanem az Úrért… Fussatok a paráznaságtól!” Tertullianus – akinek nem szűnő bánatban telt az élete, mert maga is házasságban élt – Kr. u. 200 körül így morog: „a nő teste olyan, mint a templom, amely alatt szennyvízcsatorna van”. Ad uxorem (Feleségéhez) című munkájában arra biztatja asszonyát, hogy ha ő meg találna halni, ne menjen férjhez újból, mert a második házasság csakis „testi zabolátlanság” lehet.
Önmegtartóztatás, szüzesség, özvegység – mind-mind kívánatos, követendő állapot. Az önkéntes kasztrálás, az önkiherélés – mint azt a vasakaratú nagy tanító, az egyház fia (homo ecclesiasticus), Origenész egyházatya is tette – szép dolog, de nem helyeselhető. Hogy miért? Mert Istennek nem tetsző cselekedet az egyszerűbb utat választani. Tessék belső küzdelemben győzni a fertelmes, állatias gerjedelmek felett! (Különben némely kutatók szerint Origenész egyszerűen szó szerint vette Máté evangéliumának azon sorát, amely a házasság, válás, paráznaság kapcsán valóban emigyen szól: „… vannak heréltek, akik maguk herélték ki magukat a menynyeknek országáért.” A modern bibliamagyarázók szerint jelképes kasztrálás, vagyis fölöttébb erős elszántság értendő a fentebbieken.) A IV. század második felében Remete Szent Antalt gyönyörű asszony alakjában is megkísérti az ördög. Az Antal-kortárs Athanasziosz, aki egy ideig az egyiptomi sivatagban élt a nagy aszkéta mellett, majd életrajzát is papírra vetette, így ír feleségének: „Édes gondolatokkal kísértett az ellenség, de Antal szétzúzta azokat imádságaival. Az átkozott ördög még arra is vetemedett, hogy asszonyi formát öltsön éjjel.” (Hieronymus Bosch ismert Antal-triptichonjának jobb oldali képén valósággal nyüzsögnek a meztelen alakok.) A IV. század végén a konstantinápolyi pátriárka, az aszketizmussal is behatóan foglalkozó Aranyszájú Szent János elkeseredetten siránkozik: „Milyen gyakran kell ezer és ezer szenvedést kiállnunk a nő láttára; hazatérve elviselhetetlen vágy kínoz bennünket.”
A nemzés, ha az utód a cél, kívánatos cselekedet. A megkívánás, az örömszerző szeretkezés viszont nem más, mint paráznaság, érzékiség, amely elől a szelíd Szent Anzelm szerint csakis futásban lelhetünk menedéket. Szent Ágoston, aki ifjúkorában az afrikai Tagastéban fekete bőrű numida rabszolgalányokkal hentergett, és aki Karthágóban közel tíz éven át a manicheusokat követte (szerintük a testiség, a kicsapongó élet bűn ugyan, de mit sem számít, mert a vétlen lélek úgyis megszabadul a test nyűgétől), s aki hosszú élete nagyobbik felében nem volt képes meglenni ágyasok, szeretők, jegyesek nélkül, végül mégis győzedelmeskedni tudott ösztönein: „A pompás formájú női test nem más, mint fehér sírbolt, belül merő fertő. Ha látsz egy rongyot, amiben takony vagy köpet van, ujjad hegyével sem érinted, látni sem bírod, mégis láztól reszketsz, ha mindezeknek tárházával találkozol.” Ágoston úgy tartja, hogy az eredendő bűn, az első ember bűne a fajfenntartással, a megkívánással, az ösztönös testi vággyal (concupiscentia carnalis) és az élvezéssel együtt járó nemzéssel terjed generációk végtelen láncolatán a szülőkről a gyermekekre.
A Róma romjain tort ülő germán barbárok elől az ír keresztények Szent Antal-i aszkéta szerzetességbe menekültek. A „sziklás szigeti” önsanyargató szerzetességben az asszonyi alakban megjelenő testi kísértés ellen is harcoltak, de a gyöngeség legkisebb jelét is szigorúan büntették. Egy VI. századi bűnlajstrom szerint például az a szerzetes, „akinek magja kiömlik, míg a templomban alszik, három napig tartson penitenciát”.
Hogy mennyire nem könnyű a kísértésnek ellenállni, azt sejteti a középkori mondás – „Si non caste, tamen caute!” –, amely a papokra vonatkozik, s csak annyit tesz, hogy „ha nem is tisztán, de legalább titokban”. Sokat elárul egy strassburgi rend magisterének 1261-ben megfogalmazott véleménye is, miszerint „ha egy apáca a hús kísértésétől legyőzetve a szüzesség megsértésére űzetik, csekélyebb a bűne, ha papi s nem világi embernek adta oda magát”. Egy XIV. századi francia pap odáig megy, hogy felszólítja paptársait, „a fajtalanság műveit csak titokban űzzék, ne vasárnap, ne szent helyeken, s kizárólag férjezetlen nőkkel”. Franciánk megértő ember, úgy ítéli, bosszúságára lehet a közösségnek, „ha a pap a plébániahívek leányainak szüzességét sérti meg”. Egy 1563-as alsó-ausztriai kolostori vizitáció alkalmával megállapíttatott, hogy Garsten bencés kolostorában a tizennyolc barát tizenkét concubinát (ágyast, vadházasságban élő szeretőt) s ugyanannyi feleséget tartott, akiktől tizenkilenc gyermekük is volt. Magyarországon, Kálmán király idején, az 1100 körül tartott esztergomi zsinat még szigorú, hiszen 58. pontja így rendelkezik: „az olyan papot, aki ágyast tart, le kell tenni”. Megértő viszont a zsinat a papok nősülésének kérdésében, hiszen a 31. pont szerint „az áldozópapoknak, tekintetbe véve az emberi gyarlóságot, megengedtük, hogy feleségüket, akit törvényes egyházi rendben vettek el, mérsékelten élvén velük, megtarthassák”. Mértékletesség? Vérmérséklet kérdése. „Csuha alatt gyónni.” A kifejezés, gondolom, nem szorul magyarázatra. Némely források szerint sok pap odáig jutott a mértékletességben, hogy arra okította a gyónó asszonyokat és leányokat, hogy a hívőnek a test örömeiből is le kell rónia a papi tizedet. 1322-ben egy oxfordi egyházi consiliumon kimondták, hogy tilos a papoknak „sötét helyeken hallgatni meg az asszonyok gyónását”. A középkor utolsó századaiban és a reneszánsz idején Itália, Spanyol-, Francia- és Németország számos vidékén az apácazárdák állítólag már-már vendégfogadókként működtek, míg Róma csaknem valamennyi apácakolostora valóságos örömtanyaként szolgálta a jómódú férfiakat és hölgyeket. A pogány kori termékenységünnepek és orgiák, a dionüsziák és saturnaliák részben a karácsonyi ünnepkörben felszívódtak, részben viszont tovább éltek a bolondünnepben, másképpen szamarak ünnepében. Ilyen alkalmakkor a férfiak női szoknyát húztak, a nők férfigúnyát öltöttek, s így vettek részt a bolondok pápája által vezényelt fordított miséken, amelyeket a papok is odaadóan látogattak, s ahol az egyház katonái csúful káromkodtak, lócitrommal és szeméttel dobálóztak, nemi szervüket mutogatták, s a szeretettől felhevült, lelkes polgárok a tiltó városi rendeletek ellenére a templomokban közösültek. Az apácákat és nemeshölgyeket, saját húgaikat és unokahúgaikat, esetenként fiatal, lányos arcú püspököket, gyermekeket erőszakoló szifiliszes reneszánsz pápákról (VI. Sándorról, III. Piusról, II. Gyuláról vagy X. Leóról) itt most ne is essék szó.
FOLYTATJUK