Az öcs szerepét sohasem éltem át – mondja Szörényi Szabolcs –, inkább a másodhegedűsét. Azt is jó értelemben. Ugyanis kiskorunktól fogva, amióta csak muzsikáltunk, selyempapírral és fésűvel – talán van még, aki tudja, hogy kell ezt csinálni –, mindig a kíséretet „nyomtam” Levente énekéhez. Apánknak is jó füle volt, fiatalkorában hegedült, volt is hegedűje. Valahányszor kis családi éneklést rendeztünk, elővette a hangszerét, kísért bennünket. Néhány évig mi is tanultunk hegedülni még 1956 előtt. A hegedű az egyik legnehezebb hangszer, ráadásul egy hegedűvel ketten nem sokra mentünk, másikat meg nem tudtak venni a szüleink, megmaradtunk a „szájmuzsikánál”. Így legalább fúvószenét is tudtunk produkálni: umta-umta-umta-umta… Levente vitte a prímet, én meg kerestem hozzá a második szólamot. Amikor Szobra kerültünk, mandolinozni kezdtünk, kisvártatva én gitározni is. Az intézet mandolinzenekarának lettem a basszusgitárosa. Később is megmaradtam ennél a szerepnél, Ki mit tud?-os kis zenekarunknál is, az Illés-együttesnél is. Ha valaki firtatni kezdte ezt a külvilág felé fordítottan tükröződő idősebb testvér, fiatalabb testvér viszonyt, csak mosolyogtunk rajta.
– A másik meglepő adaléka a Szörényi testvérpár életrajzának, hogy általános iskolai tanulmányaik egy részét állami intézetben töltötték. Annak a polgári környezetnek, amelyet a gyermekkori fotográfiák sejtetnek, nem zárt állami nevelőintézet szokott lenni a folytatása…
– Felső tagozatos tanulóként igen sokat romlott a tanulmányi eredményünk, a szüleink attól tartottak, hogy utcagyerekek leszünk. Ráadásul velünk élő nagyanyánk egyre betegebb lett, ápolása anyánknak, apánknak úgyszólván minden idejét és erejét lekötötte. Anyagilag sem álltunk valami fényesen, ezért döntöttek úgy a szüleink, hogy a Fővárosi Tanács által fenntartott, zárt gyermeknevelő intézetbe íratnak be bennünket. Ott lesz mit ennünk, gondoskodnak a ruházatunkról, vigyáznak ránk, a tanulmányainkat is felügyelik. Hangsúlyozom, nem javítóintézetbe kerültünk, hanem állami fiúnevelőbe. Szüleink számítása a tanulmányi előmenetelünket illetően igazolódott is, Szobon ismét jeles, illetve kitűnő tanuló lett belőlünk, akár az elemiben. Csak a lelkünk fájt nagyon. Pedig apánk minden csábító mozzanatát felsorolta szobi életünknek, mielőtt odavitt bennünket: hatalmas park közepén, kastélyban fogunk lakni, jókat ehetünk… A gyakorlatban persze minden másként festett. Száz siheder között – többségük budapesti lumpenproletár család gyermeke – nem úgy folyt az életünk, mint otthon. Sűrűn küldözgettük haza titkos cédulácskáinkat, amelyeken petíciókat fogalmaztunk meg: nem jó itt nekünk. A kitűnő Torzó című magyar film sok tekintetben emlékeztet a mi szobi éveinkre, noha a film története egy javítóintézetben játszódik. Tanáraink között voltak rendesek és nem túl rendesek. Ma már tudom, ahhoz valahonnan, valami miatt le kellett csúszni, hogy a szobi fiúnevelőben legyen pedagógus valaki. Akadtak kellemes programjaink is, például amikor a mandolinzenekarral jártuk a vidéket… Finomkodva úgy jelentették be fellépésünket, hogy most pedig a szobi Veresmarty Mihály iskola zenekara következik… Levente nehezebben viselte a szobi éveket, 1956 karácsonyán úgy utazott haza egy szál melegítőben, a „kincstári” ruhát is leadva, hogy ő többet nem megy vissza. Apánk egy szót sem szólt, csak gyalogosan végigvitt bennünket a városon. Elindultunk a Nyugati pályaudvartól, végig a Nagykörúton, a Maléter-laktanyánál befordultunk az Üllői útra, s mentünk tovább némán a Nagyvárad térig. Vérfagyasztó volt a látvány, a könnyeinkkel küszködtünk. A pusztítás rettenetes képe mellett eltörpültek a mi szobi keserveink.
– Az intézeti években alakult ki az a szinte már mesébe illő véd- és dacszövetség a Szörényi testvérpár között, amit nem tudtak megbontani sem a nők, sem a sikerek, sem a pénz, sem a politika?
– Vérszerződést nem kötöttünk, inkább ösztönösen vetettük egymásnak a hátunkat, hogy legalább azt védjük az ellenségeinktől. Csakugyan előfordult, hogy megpróbáltak összeugrasztani bennünket, főleg ideológiai alapon a rendszerváltozás hajnalán, de ez nem sikerült senkinek. Az Illés-együttesben, majd a Fonográfban Bródy János volt a „politikus alkat”. Ha ideológiai kérdés merült föl köztünk olyasmiről, hogy miért „él” az egyik szöveg, míg a másik nem, miért van sikere éppen annak a zenének, amit játszunk, ő tudta a legjobban megfogalmazni a válaszokat. A hatalmasságokkal is ő tudott a legjobban tárgyalni. Az édesanyja a Művelődési Minisztériumban dolgozott, az édesapja ismert közgazdász volt. Tini baloldali elkötelezettsége azonban csak az első közös balhénkig tartott, a londoni turnénkig, amikor az itthoni hivatalosságok szerint Bródy „hülyeségeket” nyilatkozott. Valójában semmi rendszerelleneset nem mondtunk, amikor Barnáné elvtársnő magához rendelt bennünket, és közölte, hogy megvonja tőlünk a működési engedélyt, semmi konkrétumra nem hivatkozott. Amikor pedig arra kértem, mutassa meg a hangfelvételt, amelyet az elhíresült londoni nyilatkozatról idehaza készítettek, megtagadta ezt a szerintem jogos kérésünket. Ettől fogva Bródy János ellenzéki lett. Mi meg Leventével – von Haus aus – mindig is „reakciósok” voltunk, vagyis jobboldali érzelműek.
– Az Illés-együttes dalaiból az a distancia, amely az „ellenzéki” és a „reakciós” között volt, nemigen tűnt ki. A hatvanas, hetvenes években énekelt nóták legtöbbje a lázadó magyar ifjúság dala volt. Olykor nem is értette az ember, hogy a pártfunkcionáriusok miért nem veszik ezt észre.
– De a hallgatóság mindig észrevette! 1968-ban, hogy összemossák március 15-ét a tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulójával és a felszabadulásunk ünnepeként számon tartott április 4-vel, kitalálták a forradalmi ifjúsági napokat. Felkértek bennünket, hogy a pécsi nagy KISZ-banzájra írjunk egy nótát. Írtunk is, jó kurucos, Kossuth-nótás hangvétellel: „Sápadnak, hej, a fényes csillagok az égen, / Elvitték, hej, a legjobb barátomat régen, / Soha már nem látja a felkelő nap fényét, / Soha már nem tölti be szerelem a szívét… Hódító, rabló katonának én nem állok, / Testvéreim gyilkosává én sohase válok. // Felzúgott a völgy, a hegy, / Gyilkoltak a fegyverek, / Véres arccal néz a nap / Frissen hantolt sírokat.” Más kérdés, hogy ezt a nótát sokáig nem adtuk elő, lemezre se került. Amikor aztán a nyolcvanas években mégis elővettük, mint új dalt, úgy fogadta a közönség. Summa summarum: 1989-ig mindnyájan egyet akartunk, hogy legyen vége a kommunista diktatúrának. A kilencvenes választások után azonban azokat a bélyegeket, amelyeket választási kudarcuk után az SZDSZ-esek a nemzeti oldalon levőkre rásütöttek, Leventére is rá akarták sütni – az én fülem hallatára. Egyértelművé kellett tennem számukra, hogy én Leventét nagyon becsülöm az eszméiért, következetességéért, és hogy sem én, sem a testvérem „hódító, rabló katonának” sohasem állunk.
– Utólag sem könnyű eldönteni, vajon a hatvanas, hetvenes évek voltak a veszedelmesebbek a Szörényi fivérek számára, vagy a kilencvenesek, amikor a Janus-arcú szabadság forgandóságát kellett átvészelniük. A hozzátartozók számára alighanem a legelső támadások lehettek a legfélelmetesebbek. Amikor a hosszú haj is vádpontnak számított.
– A szüleink csak a külsőnket kifogásolták. Tessék borbélyhoz menni, tessék rendesen öltözködni… De ha szidtak bennünket valahol, és a sajtó bizony sokszor elmarasztalt bennünket, szolidárisak voltak hosszú hajú fiaikkal. Hogy is ne lettek volna, amikor azt írták Leventéről – a szerző ma is „mértékadó” újságíró –: szíjat kellene hasítani a hátából.
– A mai tizenévesek el sem tudják képzelni, milyen ellenállásba ütközött az a muzsika, amellyel az Illés-együttes, a Szörényi–Bródy szerzőpáros vagy a most hatvanesztendős Szörényi Szabolcs színre lépett. Aminthogy az is hihetetlen számukra, hogy a Beatles együttes dalaival milyen nehezen, milyen kockázatok árán ismerkedhetett meg a magyar ifjúság. Emlékszik rá, mikor hallotta először a gombafejűeket?
– Hogyne emlékeznék! Amikor először hallottam játszani a Beatlest, katarzis volt számomra: a köznapok világából kiemelő, erkölcsi-lelki megtisztulást hozó pillanat. Az érettségi után és egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt elektroműszerész-iparitanuló voltam. A posta távíróhivatalában volt a tanműhelyünk, a vizsgamunkánkat ott kellett elkészítenünk. Meglepő módon volt ott egy világvevő rádió – a mai tizenéveseknek ez is hihetetlenül hangzik: hát nem volt minden forgalomban levő rádió világvevő, kérdezhetik, mi meg bizonygathatjuk napestig, hogy nem bizony, sőt az volt a ritka kincs –, azt hallgattuk reggeltől estig. Méghozzá a Szabad Európa adásait! Cseke László műsorát, a Tinédzserpartit. Dróthernyó jeligére eljátszották a Beatles valamelyik számát, talán a Love Me Do-t, talán mást, és ez engem teljesen elbűvölt. Ettől kezdve minden más, amit könnyűzeneként ismertünk, nyálasnak hatott. Lázasan keresni kezdtem a Beatles szerzeményeit, és azt is, amit a fiúkról tudni lehetett. Nem volt könnyű, televízió nem lévén hazai forrásból csak azt kaphattuk, amit a mozihíradók – természetesen negatívumként – mutattak. „A Coca-Cola-mámorban a Beatles-koncerteken őrjöngő nyugati ifjúságot” meg legfeljebb pár kockát magukról a fiúkról. Később aztán megfogalmaztuk magunknak, hogy valami olyasfélét kellene játszanunk, mint a Beatles, de magyar módra.
– És arra ki vagy mi ébresztette rá a Szörényi fiúkat, az Illés-együttest, hogy dalaikhoz kitűnő forrásként szolgálhat a népzene, a magyar népdal?
– Magunktól jöttünk rá. Kezdetben szerb népzenei motívumokat vettünk fel a dalainkba, gondoljunk csak az Amikor én még kis srác voltam kezdetű nótánkra. Nagyanyánk szerb származású volt, szerbül imádkozott, és szerb egyházi énekeket dúdolgatott. A kedvéért gyakran hallgatta a család a belgrádi rádió adásait. A magyar népdal hatása csak később következett. Kisvártatva azonban szomorúan tapasztaltuk, hogy a táncdalfesztiválokon megjelent ezeknek a népdalihletésű nótáknak a lakodalmasított, sekélyes változata is, a gagyi. Umca-umca-umcaca…
– Ezeknek a szerzőit és előadóit hamar feledte a világ a dalokkal egyetemben, a Szörényi–Bródy szerzeményeket, az Illés-együttest viszont ma is mindenki ismeri. Hogyan élte meg a társaság azt a határtalan közönségsikert, amely húsz–huszonöt éve az egekig emelte őket külön-külön is, együttesként is?
– Amikor benne voltunk, nem is tudtuk, mekkora ez a siker. A kudarcokat, azokat pontosan felmértük. Például meghívtak bennünket egyszer Harkányba, hogy a medencékben fürdőző közönségnek játsszunk rekkenő hőségben, egy nyári délután. Csinálhattunk, amit akartunk, dőlt rólunk a verejték, a kutya se figyelt ránk. A harkányi koncert után egy életre megtanultuk, nem mindegy, hogy kikhez, hova s mikor megyünk.
– Az Illés-együttesnél jóval rövidebb életű és kisebb hatósugarú együttes volt a hetvenes években a Kex, mégis – az emléküket felidéző film világossá tette – megalakulásuk pillanatától a megszűnésükig vagy még tovább is legalább három, a rajongók, a hozzátartozók és a kollégák köréből szervezett besúgót állított rájuk a Belügyminisztérium. A Szörényi fiúkat nem követték „rossz arcú” emberek?
– Biztos vagyok benne, hogy állandó megfigyelés alatt voltunk a hatvanas–nyolcvanas években. Levente kikérte a Történeti Hivataltól a rá vonatkozó anyagokat. Ezek alapján ő már tudja, hogy ki küldözgette róla a jelentéseket. Illés Lajost rendszeres „elbeszélgetésre” rendelték magukhoz bizonyos „belügyérek”. Egy ideig ment, aztán megmakacsolta magát, és nem jelent meg a szokásos helyen és időben. Attól fogva békén hagyták.
– Az utóbbi tíz–tizenöt évben főleg azt hallották az emberek Szörényi Szabolcsról, hogy terepasztalon kisvasutazik, építi a Nyugati pályaudvar kicsinyített mását, ez tölti ki az életét. Pótcselekvés ez, vagy gyógyíthatatlan szenvedély? Kárpótlás mindazért, ami a szűkös gyermekévekből kimaradt?
– Kiskoromtól fogva érdekelt a vasút, anyám úgy vett rá, hogy vasárnaponként a templomba vele menjek és rendesen viselkedjek, hogy mise után kivisz a Ferdinánd hídra vonatokat nézni. Karácsonyra mindig villanyvonatot kértünk a Jézuskától, de soha nem kaptunk, ezért azután, amikor 1965 nyarán megkaptam a gázsimat a nógrádverőcei tábori zenélés után, megvettem az első vasútkészletemet. Ma több mint ezerkétszáz járművem van, az értékük több tízmillió forint. Számítógépes nyilvántartást vezetek róluk.
– A Guinnessbe be lehetne kerülni ezzel a gyűjteménnyel?
– Á, dehogy! Amerikában van egy olyan „szörnyszülött”, amely egy bevásárlóközpont méretű építményben működik, hatalmas díszletek közt, vásári látványosság gyanánt. Én a valóságban is létező vasutak modellezésének a híve vagyok. A miniatűr Nyugati pályaudvar építését már befejeztem a Nagykörúttól a Róbert Károly körútig. A következő, papírra vetett tervem egy tiroli és egy svájci vasút kicsinyített másának megépítése. Ha sokáig élek, tán meg is valósítom őket.
– Hány esztendőt igényel ez a móka?
– Húszat legalább. Erre a két évtizedre azért is nagy szükségem volna, hogy lássam a kis unokámat felnőni, férjhez menni, s hogy dédapa is lehessen belőlem.
– Milyen zenét hallgat majd ebben a húsz évben a saját örömére? Régi Illés-számokat? Saját szerzeményeket?
– Amilyet mostanában: kizárólag klasszikusokat.
– A hatvanadik születésnap akkor is számadásra készteti az embert, ha nem figyeli a fél ország a nevezetes évfordulót. Szörényi Szabolcsot azonban – sok egyéb mellett – még egy televíziós dokumentumfilm is figyelmezteti: mérleget kell készítenie az életéről, méghozzá országos nyilvánosság előtt.
– Régóta tudom, nem lehet megúszni az életet mélypontok és kudarcok nélkül. Aki erre törekszik, vagy vacak ember, vagy hülye. Nem is teljes úgy az élet, ha nem tudjuk meg, mi az Isten csapása. Alapjában véve én elégedett vagyok az életemmel.
origo.hu
Záporokkal és erős széllel érkezik a hidegfront
