ALAKOK

Hosszú időbe tellett, amíg megtanultam, hogy nincs az a képtelen kocsmai történet, amelyben ne lenne legalább egy szemernyi igazság, mégis elkerekedett a szemem, amikor a pultot támasztó egykori zenetanár magához intett, és egy rongyosra olvasott újságot tett elém.
– Itt van, ni, nézze, most már talán elhiszi, hogy nem a levegőbe beszélek.
Nincs az a nyomtatott írás, amely szavahihetővé tenné nálam a volt pedagógust. Indokul legyen elég annyi, hogy azt terjeszti, Kodályt valamikor Hodálynak hívták, módszerének pedig az a lényege, hogy csak nagy szobában lehet énekelni, most azonban hajlandó voltam beadni a derekam. Az újságban ugyanis ez állt: „Folyó hó huszadikán szétrobbant Háda Kamill. Felejthetetlen halottunktól a körülmények miatt képtelenek vagyunk búcsút venni. Őszinte tisztelői.”
Biccentettem, amit a tanár biztatásnak vélt, ezért újra belekezdett Háda hihetetlen, szerintem mesébe se illő történetébe.
Minden bajok forrása az volt, hogy a felejthetetlen halott, míg élt, annyit evett egy nap, mint más átlagos földi halandó hetente. Meg is látszott rajta, egyre csak terebélyesedett, olyannyira, hogy – esküszik rá a kocsmai informátor – előbb kihízta a házát, túlnőtt a faluján, a tartományán, majd elérkezett az a pillanat, amikor kinőtte az egész országot.
Békés időket élt akkortájt a világ, a kormányok nem csupán a jogot, hanem az íratlan szabályokat is, sőt az erkölcsi normákat is betartották, ennek köszönhetően a zöldhatár azt jelentette, ami: hatalmas lombokat a sorompó két oldalán.
Ebbe az idillbe rondított bele Háda azzal, hogy jó néhány kilója átlógott a szomszédos állam területére. Azonnal jegyzéket váltottak az érdekelt felek, jöttek a meddő tárgyalások, esély sem volt a sikerre, abban ugyanis egyetértett mindenki, hogy a hízás az alapvető emberi jogok talán legnemesebbike. Végül az orvostudomány oldotta meg a gondot. Nagy hírű professzorok vállalták, hogy – nincs rá jobb kifejezés – szétszerelik Hádát, a darabjait repülőre pakolják, és elszállítják egy távol-keleti lakatlan szigetre, ahol lesz helye a békés terjeszkedésre.
Így is történt. A repülőgép landolt, megvárta, amíg Hádát visszahelyezik régi térfogatába, és máris indult haza, fedélzetén a jól végzett munka örömével a halálról vitatkozó doktorokkal.
Igen ám, de ugyan ki hallott már lakatlan szigetről, legföljebb arról lehet szó, hogy a terület nincs bejegyezve ENSZ-, FIFA- és NOB-tagországként, egy-két törzs mindenütt megbújik a lombok között, erre mérget vehetünk. Mint esetünkben is. A tofu törzs tagjai azonnal istenségnek kijáró tisztelettel vették körül az idegent, lenyűgözte őket a mérete. Menten hordani kezdték neki az ételt, ami csak arra volt jó Hádának, hogy percekre csillapítsa az éhségét. Érthetően, hiszen a törzs köreiben – nomen est omen – a tofu volt a legnehezebb étel.
Képzelhető, mit érzett Háda, de nem volt mit tennie, körülötte csak a tenger… A korszerűnek ítélt táplálkozás jóvoltából Háda egyre csak veszített súlyából és termetéből, egészen addig, amíg kisebb lett, mint az érkezte előtt bálványként tisztelt, ki tudja, honnan a szigetre került torony, amelyen a Big Ben felirat díszlett. A törzs tagjai most már ferde szemmel nézték Hádát, azt suttogták, hogy elveszítette az erejét, oda a csodatévő képessége. A zúgolódást a vének a nép hangjaként rögzítették, és csakhamar döntöttek: meg kell szabadulniuk Hádától.
Megsaccolták a méreteit, tutajt eszkábáltak, rátették Hádát, vele adták a törzsi kincstár javát, és útjára bocsátották. A kincsek megtették a hatást, már az első óceánjáró a fedélzetére vette az utast, kicsit szűken volt a legénység, de hát az arany az arany, a gyémánt az gyémánt. Vámmentesen pláne.
Így aztán Háda hamarosan újra a falujában találta magát, kicsit elcsodálkozott szülőhelye méretein, mi tagadás, ő is tekintélyvesztésként élte meg, hogy a templom tornya nyolc centivel magasabb lett, mint ő. Sokat persze nem lelkizett, örült, hogy újra a kedvenc ételeit ehette, a tofu csak akkor jutott eszébe, amikor nem kapott kenyeret a velős pacalhoz, és úgy érezte, nem lakik majd jól.
A természet tudja a dolgát. Hádával megismétlődött, ami korábban történt: hízott, csak hízott, s csakhamar újra területi agressziót követett el a szomszédos államok ellen.
– És ez a vége a történetnek – így a Kodály-, azaz bocsánat, Hodály-kutató. – A professzorok ezúttal későn érkeztek, Háda Kamill egyszerűn szétrobbant, mert – és itt fölemelte az ujját – összeszűkült a gyomra a sok tofutól. Ennyi a lényeg.
Egy darabig hallgattam, aztán megkérdeztem, miért mondta ezt el nekem, ki tudja már, hányadszor.
– Drága uram, otthon mi tofun és magokon élünk, a feleségemnek már csőre is nőtt. Nem fizetne nekem egy marhapörköltet és hozzá egy liter vöröset? Egy kicsit hadd legyek ember.
Kényszeredetten bólintottam, s amíg evett, mindvégig attól féltem, hogy ő is szétrobban. De csak elnéző mosolyt láttam a szája szegletében, pörköltszafttal dúsítva.