Deák Ferenc utcánk

Tizennégy éves koromban a pápai Türr István Gimnáziumba írattak be szüleim. Az eredetileg pálosok által alapított iskolát a rend feloszlatása, majd a pannonhalmi Szent Benedek-rend visszaállítása után csaknem százötven évig a bencések működtették. 1948-ban, az államosításkor Állami Általános Gimnázium lett, néhány évvel később a minisztérium javaslatára felvette Türr István nevét.
A bejáratnál ugyan egy tábla tudatja, hogy az 1812–13-as tanévben itt járt iskolába a tízéves Deák Ferenc – ennek alapján akár róla is elnevezhették volna az iskolát –, de kinek lehetett kifogása a tiszteletre méltó Türr István ellen, aki harcolt az olaszok szabadságáért, harcolt a krími háborúban, és részt vett a Panama-csatorna tervezésében? Igaz, Baján született, és valószínűleg sohasem járt Pápán, viszont bejárta a világot.
Már régen laktam Pápán, sok-sok év után hallottam (olvastam?), hogy a Korona utcában – egykor Rozmaring utca – állt a ház, ahol a tízéves „Deák Ferkó” lakott egy özvegy kasznárnénál. De csak egy évig, mert nem érezte jól magát, bizonyítványa is erősen leromlott.
Családja – egy év után – Pápáról Nagykanizsára, a „kegyesrendiekhez” viszi, ahol már van konviktus, és nem egyedül, hanem öt-hat bentlakóval együtt az iskola nagyon szerény diákotthonában lakik. Tanárai dicsérik könnyű felfogását, „hatalmas emlékezőtehetségét”, bizonyítványa pedig „eminens primus” lesz. Nincs ebben semmi meglepő, a gyermek, akinek anyja a születésekor meghal, és tízéves korára már apja sem él, mire vágyna mindennél jobban? Szeretetre.
A gimnázium után bátyja, Antal beíratja Deákot a győri jogakadémiára. Megtanulja a magyar közjogot, magánjogot – a corpus jurist, mondják, bárhol kezdik el olvasni, ő mindig tudja folytatni. Ezután egy év Pesten, ahol megismerkedik Vörösmartyval, Bajzával, Stettnerrel, leteszi az ügyvédi vizsgát, és mire hazamegy Zala megyébe, már ismeri a Code Napoleont, a bajor, porosz, osztrák törvénykönyveket, olvasta Montaigne-t, Rousseau-t. Közhivatalt nem vállal, a főispáni tisztséget, amellyel a kormány kínálja meg, visszautasítja.
Milyen ember Deák Ferenc? Eötvös Károly így írja le: Deák erőteljes, szép ifjú ember, hatalmas izmú. Nem evez, nem kerékpározik, nem lovagol, viszont szeret labdázni, követtársaival – délutánonként a Városligetben – nemegyszer felsőkabát nélkül játszik. Később inkább zömök termetét, rövid nyakát említik meg, széles vállát, erős mellkasát, napbarnított, piros arcát, ajkakra boruló vastag bajszát. Hogy szürke-kék szemében nagy mélység van, de oroszlántekintetétől a megbőszült bivaly is reszketni kezd. Vitáiban mindig biztosítja ellenfeleinek a presztízsveszteség nélküli visszavonulást.
És a kor, a civil, a politikai élet milyen, amikor Deák Ferenc pályája elkezdődik? A hivatalok komoly pénzjutalomban részesítik a titkos feladókat, a „spitzliket”. Javában dívik a kormánytól függő, állami tisztviselők kinevezése, a választásokon minden képzeletet felülmúl a korteskedés, és a közjogi törvényeket következmények nélkül nem tartják be. Ekkor lesz Zala megye képviselője Deák. Bátyja, Antal lemond tisztségéről: „Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ti már nemcsak Béccsel opponáltok, hanem az alkotmányt is meg akarjátok reformálni.” A zalaiak megválasztják küldöttüknek, s ezzel elkezdődik Deák Ferenc életének legszebb és legtermékenyebb korszaka, a „joggyarapító” kor. Felváltva él Kehidán, Pozsonyban és Budán, a nemesi reformellenzék tagja, később egyik vezéregyénisége. Jogi felkészültségének, valóságismeretének, kiváló szónoki és politikai képességeinek köszönhetően Magyarország az 1832–36-os országgyűlésen végre elindult a polgári nemzetté válás útján. Egy kis túlzással azt is mondhatnánk, mindannak a megfogalmazása, amiből később javaslat vagy törvény lett, Deáknak köszönhető. A „nemzet ügyvédje” címet valójában már ekkor kiérdemli, és még inkább akkor, amikor a felségsértéssel perbe fogott Wesselényi, Kossuth és Lovassy védőjeként bebizonyítja: elítélésük törvénysértés volna. Ezután Bécs szabadon bocsátja őket.
De miért foglalkozom én ezzel?
Ezen a 2003-as őszön miért akarom azzal szórakoztatni (untatni) a szüretelőket, a tanévet alig elkezdő diákokat, hogy milyen volt Deák Ferenc külseje? Hogy az Angol Királynőben – az ötvenes évek közepétől már nem Zalában, hanem Pesten élt – hányszor evett napjában? Hány látogatója volt? Hogy azért (is) látogatták, mert „társaságában bizonyos lelki derültséget érzett mindenki”, és „bizalmat a jövő iránt”. A szállodába elképesztő ajándékok jöttek a címére – pulyka, kappan, főzelékek, hurka, gyümölcs –, a kiegyezés után pedig levelek érkeztek – életveszélyes fenyegetésekkel.
Mindenekelőtt azért beszélek Deákról, mert születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük. Azután azért, mert abba az iskolába járhattam, amelyikbe ő. Mert a róla elnevezett utcában laktam húsz évig. Ahányszor a címemet leírtam, vagy bediktáltam valakinek, mindig kimondtam a nevét. Aztán azért is, mert őrzök egy emlékplakettet (Deák Ferenc-díj), egy nagyon közeli hozzátartozóm kapta bírói munkájáért, vagyis mert jó bíró volt. És bűntudatból is, mert a kiegyezés ellentmondásos volta miatt keveset emlegetjük Deákot. A kiegyezés, ugyebár, nem lehet más, mint jogfeladás. Igaz, hogy jogért ad fel jogot, de mégis felad. Az utókor mit kezdjen egy jogfeladóval? Nem nevez el róla iskolát, törvénykönyvet, kuglipályát…
Jó volt a kiegyezés? Nem volt jó. De az alkotmányt vissza kellett állítani, a gazdaságot működésbe hozni. Jó lett volna kiindulópontnak, hogy később kemény csaták után tovább lehessen fejleszteni törvényeinket, önállóságunkat. Ehhez azonban Deák II., Deák III., Deák IV. kellett volna. Újak és fiatalok, de nem voltak. Andrássy volt, Lónyay volt, Tisza volt. És Andrássy deklarált programja így hangzott: „Ellene vagyok mindenféle demokratizmusnak, s az érdemi kibontakozásnál a nemzeti és az arisztokratikus szempontokat kívánom érvényre juttatni.”
Érdemes megjegyezni: a kiegyezést Deák hat év munkájával hozta létre. Ez alatt a hat év alatt – a magyar országgyűlés és a buldogtürelmű, egymást váltó bécsi hivatalnokok között – feliratok, leiratok jöttek-mentek, törlések, javítások, elnapolások, módosítások és titkos üzenetek követték egymást, és Deák mindvégig ott volt. De nem volt ott a király és az ország látványos kibékülésén. Nem vállalta, hogy ő tegye Ferenc József fejére a koronát. Nem vállalt miniszterséget sem, a koronázás napján, mondják, ki sem lépett az Angol Királynő-beli szobájából. Miután megüzente, hogy kitüntetést sem fogad el, a király és a királynő megajándékozta a saját arcképével.
Deák a képeket megtartotta, de kivette őket értékes keretükből, és a kereteket viszszaküldte.
Ez volt Deák. Nem hatalmas vagyonának növelését akarta elérni, nem nemzetközi kapcsolatait akarta gyarapítani, hivatásos politikus volt. Citoyen. Még életében utcát neveztek el róla – ennek kapcsán maradt fenn egy ironikus mondása: „lakom a saját utcámban, de nem a saját házamban” –, miközben személyisége egyre nagyobb teher lett a kiegyezés haszonélvezői számára. Saját pártja kivonul az állambíróság megszavazásáról – a bírák kinevezésére tett volna javaslatot a királynak –, Andrássy, Lónyay, Eötvös is. És ez az az idő, amikor a jobbágyfelszabadítást már nem az uralkodó tagadja meg, hanem az országgyűlés, a polgárság nélküli ország.
Néhány évvel korábban Deák még Rátótra járt ki kuglizni, a hetvenes években már otthon, fotelban, székben ül, orvosai tanácsára nem jár el sehova.
Jelképesnek tekinthetjük 1872-ben elmondott parlamenti beszédét, amelyben újra kijelöli pártja számára a megértő, liberális nemzetiségi politikát. „Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítjuk, hanem hogy velük a magyar viszonyokat megkedveltetjük… Mind a két félnek arra kell törekedni, hogy együtt és egymás mellett, mennél jobb egyetértésben megéljünk.” Javasolja az országgyűlésnek, hogy szavazza meg egy új, szerb nyelvű gimnázium felállítását „valamely szerb vidéken, mert hisz másutt nem volna értelme”.
Hattyúdala 1873-ban az állam és az egyház viszonyának szabályozására tett indítvány. Nem titkolta, hogy az állam és az egyház viszonyában számára az amerikai példa vonzóbb az európainál. S ha ezt nem is követhetjük, mondta, ajánlja a pontos és körültekintő törvényi szabályozást, a polgári házasság törvénybe iktatását, a katolikus egyház kezén lévő tanulmányi alap ingatlanainak államosítását és így tovább… A képviselőház zajosan és hosszan éltette (búcsúztatta) Deákot.
Kedves Deák Ferenc, te ökörhajcsárok, katonák, királyi íródeákok leszármazottja! Akinek a neve is deák, vagyis literátus. Te, aki azt tanácsoltad társaidnak: a hazát jobban kell szeretnünk, mint gyűlölnünk ellenségeinket. Arra is figyelmeztettél: amit hatalom és erő elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja. Harmadszor, de nem utolsósorban: a kormánypártnak és az ellenzéknek egyformán az a feladata, hogy minden hibát, hiányt, törvényszegést fedezzen fel, pártérdek és mellékes tekintetek nélkül.
Deák Ferenc – akinek sírjára a kiegyezés nagy ellenzője, Kossuth is küldött „cipruslombot” –, mondd, mit tanácsolsz nekünk? Igen, nekünk, 2003-ban?
Mitől lesz a politikai elitünk hozzáértő, tisztességes, elkötelezett? (Haza, közjó stb.) Mit tegyünk, hogy legyen XXI. századi polgárságunk? Olyan emberek serege, akiket nem szétválaszt, hanem összetart valamilyen közös akarat? Akikre egyformán vonatkoznak a törvények, és úr mindegyik, nem koldus, rabló, csőcselék, és nem a dúsgazdag elit cselédje?
És hogyan oldjuk meg a határok nélküli határokat? A kudarcokkal teli kis nemzetek élete hogyan lesz ezután békés? Hogyan értessük meg velük, magunkkal, hogy a szomszédos országoknak nem lehet érdekük egymást ellenségnek tekinteni?
Kedves Deák Ferenc! A szűk látókörű, durva, mohó, korlátolt, cinikus szónokok helyett küldj nekünk eszes, kitartó, csüggedést és félelmet nem ismerő embereket! Amilyen te voltál. És értesd meg velük (velünk), hogy most kell, együtt kell megegyezni, megtalálni, és nem elszalasztani újra a lehetőségeket. Most kell a gyűlöletet (mintha sosem lett volna) elfelejteni, a kisszerűséget kinevetni.
Adj nekünk tanácsot, te nem hibátlan zseni, te szeretetre méltó Deák! Én pedig, ha tehetném, kétszázadik születésnapodon az ország valamennyi Deák Ferenc utcájában zászlót tűznék ki, sok kicsi zászlót, hadd lengesse őket – neveddel együtt – az emlékedre a szél.