Dél felé haladunk, az út szélén szétlőtt harckocsik, roncsok idézik a tavaszi háborút. Hamarosan történelmi díszletek közé csöppenünk: a nemzetközi haderő parancsnoksága impozáns környezetben, az ősi Babilonban rendezkedett be.
– Nézze, néhány lépésnyire tőlünk itt áll Istár kapuja – mutatja a parancsnokság területén bennünket kalauzoló Kiss Dezső őrnagy. A tájékoztatásért felelős főtisztnek kevés ideje lehet a látványosságok megtekintésére, hiszen az újságírók egymásnak adják a kilincset. A lengyel parancsnokságú haderő sajtószobájában az angol a közös nyelv – az amerikai, szlovák, spanyol, lengyel, magyar tisztek láthatóan fennakadás nélkül, gördülékenyen végzik munkájukat. Hamarosan interjúalany közeleg, egy délceg katonaember, a spanyol Javier Cabeza ezredes, aki nem tagadja, hogy a sajtószobán kívül azért akadnak nehézségek.
– Egy olyan küldetésben, amelyben huszonegy nemzet fiai vesznek részt, nem is lehet ez másként. Ennek ellenére úgy érzem, a logisztikai feladatokat egyre jobban oldjuk meg. A magyarokkal kapcsolatban jó tapasztalatokat szereztünk, feltűnő, hogy a frissen csatlakozott NATO-tagállamok parancsnokai naprakészebben ismerik a katonai szervezet felépítését, működési elveit és szabályzatait, mint mi, akik évtizedek óta a NATO kötelékében tevékenykedünk.
Cabeza ezredes – anélkül, hogy megbántana valakit – finoman különbséget tesz az egyes nemzetek között. Nedzsefben például latin-amerikaiak – salvadoriak, hondurasiak, nicaraguaiak, dominikaiak – teljesítenek szolgálatot, de mint mondja, gyakorlatilag fegyver és felszerelés nélkül érkeztek állomáshelyükre. Éppen ezért egészen mostanáig ezer amerikai tengerészgyalogosnak kellett megvédelmeznie őket, márpedig a többnemzetiségű haderő lényege éppen abban állna, hogy mindenki komolyan veszi a küldetést.
Ami a komolyságot illeti, a magyar katonák alighanem tisztában vannak azzal, hogy a féléves megbízatás lejártáig megfeszített munkára és nagy körültekintésre lesz szükségük. A babiloni tábortól néhány kilométerre, Hilla város bejáratánál találjuk meg a nemzetközi tábort, amely 292 magyar katonának is helyet ad. A sátorvárosból már messziről látszik a piros-fehér-zöld lobogó, kisvártatva Sramkó Mátyás alezredes, a szállító zászlóalj parancsnoka is rendelkezésünkre áll. Mi tagadás, az újságírókra megorroltak egy kicsit, amióta a Magyar Hírlap felröppentette azt a kacsát, miszerint többen megijedtek a rájuk leselkedő veszélyektől, és haza akarnak térni. Éppen ezért mindenekelőtt azt tudakolom, biztonságban vannak-e katonáink.
– Egyelőre mindenki jól van, senki sem akar hazamenni – szögezi le az alezredes. – Mindenesetre nem árt tudni, ha komoly baj történne, létezik egy evakuálási terv. Szükség esetén alkalmazhatunk egy úgynevezett nemzeti tervet is, ami azt jelenti, nem veszünk részt az esetleges háborúban, és ha otthon úgy ítélik meg, hogy tevékenységünk többé nem tekinthető békefenntartásnak, hazarendelhetnek bennünket. Reméljük, erre nem kerül sor, a július végi aknavetős támadástól eltekintve eddig semmilyen incidens nem történt. Akkor a kerítésen kívülről lőttek be, de szerencsére senki sem sérült meg. (A beszélgetés időpontjában még nem tudhattuk, de szeptember 22-én este gránáttámadás érte a hillai tábort és a babiloni bázist is. Személyi sérülés és anyagi kár a magyarok környezetében nem történt.)
Sramkó Mátyás úgy véli, a Szaddám Huszeinhez hű erők hajtják végre a cselekményeket – ennél többet akkor sem mondhatna, ha minden részletet ismerne, hiszen a támadásokkal kapcsolatos információk nagy része nem publikus. A magyar parancsnokság mindenesetre mindent megtesz a katonák védelmében: a városba nem mehetnek be, és legalább két autóval, kizárólag golyóálló mellényben hagyhatják el a tábort.
Az alezredes kielégítőnek tartja a táboron belüli együttműködést. Katonáinkkal román, lengyel, szlovák, Fülöp-szigeteki, mongol és amerikai egységek élnek együtt a bázison. Minden reggel közös logisztikai gyűlést tartanak, ilyenkor meghatározzák a soron következő feladatokat. A tájékoztatót kis időre meg kell szakítani, mert amerikai tisztek érkeznek Sramkó Mátyáshoz; a magyar parancsnok kifogástalan angolsággal nyújt segítséget. Aztán folytatjuk a beszélgetést, és szóba kerül, hogy a magyar zászlóalj a vártnál később éri el a készültségi szintet. Ennek az az oka, hogy az amerikaiak új eszközöket, gépeket is szállítottak, és némiképpen felborították az időpontokat. Mindenesetre katonáink már megkezdték a rájuk váró feladatok végrehajtását, a magyar konvojok folyamatosan járnak-kelnek a hillai táboron kívül.
A harmincnyolc éves Boda Zoltán őrvezetőt tizenkét éves lánya és tizennégy éves fia várja haza Magyarországra. A kemecsei illetőségű katona egy percig sem tagadja, hogy elsősorban a vonzó anyagi feltételek miatt jelentkezett. A havi 1900 eurós fizetés – az otthoni feltételekhez képest – számottevő előrehaladást jelent, feltéve, ha sikerrel teljesíti a hat hónapos megbízatást. Boda őrvezető nem is a küldetés veszélyességét, sokkal inkább a magyar ízlés számára szokatlan tábori kosztot kifogásolja – a katonákkal beszélgetve az a benyomásom, ez valóban sokaknak gondot jelent. Gyakran felemlegetik a hosszas sorban állást is. Bár a fogások között steak és homár is szerepelt már, az alapvetően amerikai szájíz szerint készült menü nem mindig ízlik a magyaroknak. Bőségesnek és laktatónak, de fűszertelennek ítélik az amerikai ételeket, különösen a sokat emlegetett zacskós ételeket. Bizony, hiányoznak az otthoni ízek, elsősorban a levesek hiányát hánytorgatják fel a katonák. Talán éppen ezért gondolkodik a magyar parancsnokság a megoldáson, de addig is „nemzeti napokat” terveznek a táboron belül, amikor a szakácsok megfőzhetnék a maguk sajátos hazai ételeit. Aligha kétséges, hogy a gulyásleves vagy a pörkölt tovább emelné a magyar katonák tekintélyét bajtársaik körében. A magyar zászlóalj közvetlen szomszédságában egyébként a szlovákok vertek tábort, a hétköznapok a jószomszédság jegyében telnek. Az egymás közötti érintkezés leginkább angolul folyik, de a szlovákok között akad magyarul beszélő katona, és állítólag a román kontingensben is szolgál egy erdélyi magyar.
A Hillában szolgálatot teljesítő magyarok átlagéletkorát nehéz lenne megbecsülni, de a legtöbben a húszas éveikben járhatnak. Fizikai megjelenés tekintetében, lelki ráhangolódásban, szaktudásban és felkészültségben egyenértékűek a többi nemzet katonáival. Sramkó Mátyás alezredes érthető büszkeséggel vallja, hogy övé a legjobb nem harcoló alakulat.
A helyszínen hamar meggyőződöm róla, hogy a mindennapos helytállás korántsem egyszerű feladat. Terepszínű ruhában, rohamsisakban, felfegyverkezve nem könnyű együtt élni az európai ember számára már-már elviselhetetlen hőséggel. Nem csoda, hogy a katonák átlagban öt-hat liter vizet isznak meg naponta, csakis így lehet elviselni a számukra szokatlan időjárás okozta megpróbáltatásokat. Néhány héttel ezelőtt a hőmérő higanyszála tartósan ötven fok fölé kúszott, s bár az iraki nyár azóta enyhült valamelyest, a negyvenfokos hőségben a szó szoros értelmében emberpróbáló feladat a magyarokra váró szállítási feladatok teljesítése.
Ami a szórakozási lehetőségeket illeti, a katonák biliárdoznak, kártyáznak, sakkoznak, egyéb társasjátékokat játszanak – ebből a szempontból kétségkívül már-már otthoniak a viszonyok. Némileg meglepő látvány, amint a marcona, terepszínű ruhás katonák a Gazdálkodj okosan! útmutatásainak megfelelően fürdőszobára, mosógépre, konyhabútorra gyűjtenek az egyik tábori ágyon. Mindössze néhány hónapot kell várniuk, és a játék könnyen valósággá válhat. A táborban különösen népszerűek a videovetítések, és állítólag a Duna Televíziót is lehet fogni. Fordulópontot jelentett a tábor életében, amikor megnyílt a minden igényt kielégítő kantin. Katonáink 12 ezer forint értékű kantinjegyet kapnak havonta, ez az összeg elegendő a legfontosabbak – például a cigaretta – megvásárlására. Akinek többre van szüksége, elegendő, ha elballag a tábor bejáratához. A helyiek – elsősorban gyerekek – ott tolonganak a lengyel őrök közvetlen közelében, és vég nélkül árulják portékáikat. Tudni kell, hogy a tábor területén egyetlen katona sem fogyaszthat szeszes italt, mint ahogyan az eltávozás, a kimaradás sem lehetséges.
– Tudtuk, mire vállalkozunk, amikor jelentkeztünk a feladatra – szögezi le Gyurán Pál zászlós, aki a kipróbált katonák közül való, hiszen megjárta Koszovót. Otthon egyetértettek döntésével, és mindenben támogatják a negyvenegy éves debreceni családapát. Ismét szóba kerül a tábor biztonságának kérdése. Gyurán Pál cseppet sem elégedett a lengyel őrséggel, mint mondja, a magyarok sokkal jobb munkát végeztek Koszovóban. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a hillai tábor lényegében nyitott, s mivel az őrség nem áll a helyzet magaslatán, a helyiek különösebb erőfeszítés nélkül juthatnak el akár a katonák körletéig is. A zászlós el is mesél egy jellemző esetet.
– Néhány héttel ezelőtt egy tizenkétéves-forma gyereket csíptünk el, amint éppen csőre töltött egy pisztolyt. Kiderült, hogy a fegyver nem valódi, de a külseje és a hangja a megtévesztésig hasonlított az igazi pisztolyokéra. Aztán fény derült arra is, hogy előttünk már az amerikaiak is elkaptak egy kisgyereket, tehát nem egyszeri esetről van szó. Alighanem beküldték hozzánk őket, hogy ránk ijesszenek.
Gyurán Pál szerint nem árt az óvatosság, semmiképpen sem szabad hiszékenynek lenni, hiszen ez könnyen az ember életébe kerülhet. Ugyanakkor emberségesnek kell mutatkozni, hiszen a megfelelő gesztusok elengedhetetlenek a helyi lakosokkal való kapcsolattartásban. A zászlós nem tagadja, hogy a táboron belül még össze kell szokni, de mint mondja, ezzel nem lesz baj.
Hogyan kezelik a honvágyat, a család utáni vágyódást? – fordulok Sramkó alezredeshez. A kérdés már csak azért is indokolt, mert ha valami történik a messzi távolban, innen nem lehet csak úgy hazaugrani egy rövid eltávozásra. Kiderül, hogy ha valakinek nem várt családi problémája akad – például meghal vagy megbetegszik egy hozzátartozója –, jogkövetkezmény nélkül felmondhatja a szerződést és hazatérhet. Az esetleges konfliktusok feloldásában református tábori lelkész segít a katonáknak, és előfordul az is, hogy egymás között értékelik, feldolgozzák az eseményeket. Sokat segít az is, hogy a katonák lényegében korlátlanul használhatják a világhálót, és hetente tíz percet beszélhetnek telefonon hozzátartozóikkal.
Lassan eltelik a nap, indulunk vissza Bagdadba. Amikor visszatekintek a táborra, ismét elém tűnik a piros-fehér-zöld lobogó. Amint ilyenkor lenni szokott, már csak az autóban jut eszembe, hogy elmulasztottam valamit. Nem mondtam meg a magyar katonáknak – pedig ezzel kellett volna kezdenem –, hogy bármi történjen is, az a legfontosabb, hogy mindannyian épségben hazatérjenek. Aligha kétséges, hogy ebben minden jóakaratú magyar ember egyetért, bármit gondol egyébként az iraki küldetésről.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
