A monumentális aradi Szabadság-szobor egyszerre volt elégtétel és emlékezés. A Monarchia virágkorában, a boldog békeidők kellős közepén idézte a szabadságharc dicsőséges pillanatait és a megtorlás fájdalmát. Az aradi vértanúk emlékét megörökítő szobor felállításának gondolata már a kiegyezéskor felmerült, mozgalom indult az emlékmű létrehozásáért, de tíz év kellett a szükséges pénz összegyűjtéséhez, csak akkor tudtak pályázatot kiírni. A szobor elkészültéig pedig további huszonhárom esztendő telt el.
Az 1867. június 15-én meghirdetett pályázatra tizennégy pályamű érkezett, ezeket a fővárosi Vigadóban tekinthette meg a nagyközönség. A zsűri végül a 250 körmöci arany pályadíjra A haza minden előtt jeligéjű munkát tartotta érdemesnek, amelynek beküldője Huszár Adolf volt. A művész, akinek olyan ismert köztéri alkotásait csodálhatta meg a nagyközönség, mint a budapesti Eötvös- és Deák-szobor, a beküldött maketthez leírást is készített szándékairól. Mint írta, a szobornak „szépnek kell lennie, hogy a részvétlen idegen figyelmét is megragadja, s felköltse részvétét azok iránt, kiket e mű dicsőít… Emlékeztetnie kell a nagyszerű lelkesedésre, mellyel a nemzet széttörte bilincseit, jogát a szabadságra fennen hirdetve, készen azt fegyverrel is megvédelmezni.” Valószínűleg éppen ez az alkotói szándék tette Arad új urai számára nemkívánatossá a szoborcsoportot.
Hiába volt azonban az egyöntetű lelkesedés és támogatás, az alkotó csak a főalak, Hungária agyagmintáját tudta elkészíteni, korai, váratlan halála megakadályozta a mű befejezését. A szoborbizottság hamarosan úgy döntött, hogy Zala György készítse el az alkotást. Zala először a már meglévő agyagminta felhasználásával készítette el a gipszlevonatot. Az öntéshez a világhírű francia mestert, Turbaint kérték fel, aki fiát küldte Budapestre a munkálatok irányításához. A következő szoborcsoportot, az Ébredő szabadságot is itt öntötték ki, és a friss munkát közszemlére helyezték. Az alkotás hatalmas tetszést aratott, s a belga kormány saját költségén állíttatta ki a szobrot Brüsszelben.
Zala György a továbbiakban elkészítette a Harckészség és az Áldozatkészség allegorikus alakjait, s már csaknem minden készen állt, amikor kiderült, hogy az első, legjelentősebb szobor és a mellékalakok között igen jelentős stílusbeli különbségek mutatkoznak. A szobrászművész tehát kissé alakított elődje elgondolásán. Az új Hungária számtalan kisebb változtatáson esett át. Zala György igyekezett még több szimbólummal „körülbástyázni” a főalakot, ezért Hungária Szent István kardjának hű másolatára támaszkodik, fejére Mátyás király fekete seregének sisakja került, melyet annak a koronának a másolata vesz körül, amelyet Szent Margiténak tartanak. Jobb válláról párducbőr lóg, bal karján Mátyás pajzsa látható. Számtalan jelkép, amely a nemzet dicsőségét hivatott megjeleníteni.
Az öt nagyobb szoborcsoportból és a vértanúk domborműveiből álló kompozícióhoz alkalmas talapzatot is kellett készíteni. Erre a feladatra Schickedanz Albert műépítészt kérték fel, aki többek között a Szépművészeti Múzeum épületét alkotta.
A város méltó ünnepségek közepette kívánta felállítani az emlékművet. Olyan nagyszabású rendezvényt készült szervezni, amely az egész országot megmozgatja. A leginkább várt vendégek természetesen a vértanúk hozzátartozói és a szabadságharc hősei voltak. Az ő jelenlétük mintegy „legitimálta” az ünnepséget és az alkotást. A sort értelemszerűen a turini remeteségben élő agg Kossuth nyitotta. Megjelenésére ugyan nem számíthattak, arra azonban igen, hogy üzenetet küldjön a jeles alkalomra.
Az aradi vezetésnek és a nagyközönségnek nem is kellett csalódnia. A város Kossuth számára egyszerre jelentette a szabadságharc végzetszerű elbukását és a nemzeti kálvária kezdetét. Személyes sorsa is itt pecsételődött meg, hiszen 1849. augusztus 11-én Aradon írta alá a kormány lemondását Vukovics Sebő igazságügy-, Csányi László közmunka- és közlekedési, valamint Horváth Mihály kultuszminiszterrel. „A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát a siker reményével folytathassuk.” Kossuth Lajos halálig tartó számkivetése ekkor kezdődött el.
A nyolcvanhét esztendős öregember hosszabb levelet küldött Salacz Gyula polgármesternek – ez meg is jelent összes munkáinak X. kötetében, és készített egy rövidebb levelet is, amelyben még egyszer megismételte azokat a gondolatokat, amelyeket a nemzet Golgotájáról írt Arad városának 1883. március 15-e alkalmából. Ismerte a szobor terveit és az alkotók szándékát, hiszen írásának rezignált zárókérdése a Hungária főalak által szimbolizált szabadságra vonatkozott. Meghallja-e a nemzet a szobor üzenetét? – kérdezte a reményvesztett Kossuth, aki 1890. január 8-án, a honossági törvény intézkedése értelmében megszűnt Magyarország polgára lenni. „A mély érzések kifejezésére szó nem adatott. Hallgatok s imádkozom” – zárta Salacz Gyula polgármesternek küldött levelét.
Miközben az aggastyán – saját szavaival élve: tehetetlen roncsa ama nagy időknek – 1890. október 6-án térdre borulva imádkozott házának Magyarország felé nyíló ablakában, Arad városa soha nem látott ünnepségsorozatot élhetett át. A „meghívó bizottságon” kívül külön elszállásolási, fogadó-, rendfenntartó, rendező-, emlékérem- és albumbizottságot hozott létre az előrelátó polgármester. A vendégek napokon keresztül özönlöttek Aradra; a kíváncsiskodók hatalmas tömege lepte el a pályaudvart, hogy saját szemével láthassa Klapka György, Damjanichné, Irányi Dániel, Helfy Ignác vagy Munkácsy Mihály érkezését. A város zászlótengerbe öltözött, a kirakatokat az ünnepségre készülve rendezték be, mindenütt az emlékezés koszorúit lehetett látni, és hazafias buzgalomból még az utcai lámpákat is nemzetiszín fátyollal vonták be éjszakára.
A hatalmas tömeg elszállásolására elégtelennek bizonyult a rendelkezésre álló infrastruktúra, ezért az elszállásolási bizottság jó előre megkérte az aradi polgárokat, hogy aki csak tud, fogadjon be lakására néhány vendéget. Hatalmas forgalmat bonyolítottak az étkezőhelyek is. Az előzékeny aradiak ezen az ünnepen lemondtak arról, hogy színházukban szórakozzanak. A feldíszített teátrumot a vendégek töltötték meg.
A szoboravatás napja délelőtt kilenc órakor a minoriták templomában celebrált szentmisével kezdődött.
Az aradi minoriták mind a mai napig kulcsszerepet játszanak a vértanúk ügyében. 1849-ben innen hívtak papokat a halálraítéltek gyóntatására, feloldozására és lelki vigasztalására. A kivégzések után a szerzetesközösség ápolta a leghívebben a vértanúk emlékét. Nem véletlen, hogy a szobor felavatásának napján is kulcsszerepet kapott a templomukban bemutatott engesztelő istentisztelet. (1999. október 1-je óta ismét fontos szerephez jutottak: az udvarukban őrzik Zala György alkotásának megmaradt részeit.)
A templomból érkező menet a Szabadság téren találkozott a polgármesteri hivatal felől áradó sokasággal, s hamarosan elkezdődhetett a megemlékezés. Középütt a díszvendégek foglaltak helyet: a szabadságharc hősei. A polgármester mellett Munkácsy Mihály állt. Megnyitásként a helyi dalárda gyászdalt énekelt, majd Salacz Gyula polgármester rövid beszédet tartott. Eközben hullt le a lepel a szoborról, és az énekkar az összegyűlt ünneplőkkel együtt elénekelte a Himnuszt, majd Zala György ünnepélyes keretek között átadta alkotását a városnak. A Szózat előtti utolsó, ám legterjedelmesebb beszédet Lukácsy Miklós mondta, aki számtalan közhasznú és titkos társaságbeli elnöksége mellett az aradi honvédegylet első embere is volt. Végezetül a jelenlevők koszorúkat helyeztek el a szobor talapzatánál.
***
Az ősök keresztet iktattak államczímerébe a vérrel szerzett magyar hazának, mely ma is ország, de nem állam. Arad pedig a magyar Golgota. Legyen a honszabadság martyrjainak halálával megszentelt földjének minden porszeme termékeny honszeretetben, miszerint a polgárerények törekvése által igazoltassék a magyar szabadság diadalában, amint a hit kitűzése által igazolva lett a keresztény vallás diadalában, hogy a kereszt a feltámadás jelvénye. Amen!
E sorokat írtam 1883 martius 15kén Arad városának, midőn 80dik életévem betöltésének keserű poharát a szives megemlékezés mézével megédesíté.
E sorokat ismétlem most azon szobor leleplezésének alkalmára, melyet Arad városa a magyar Golgotán legyilkolt vértanúk emlékének szent kegyelettel emelt, hogy legyen emlékeztető a hűségre, a kötelességre a Magyar Haza szabadsága iránt, melyért ama megdicsőült hősök martyr halált haltanak.
Ha meghallja-e a Nemzet a velőkig ható szózatot, mely „Hungaria” alakjának néma ajkairól feléje zeng? Ha meghallja-e?
Kossuth Lajos
volt magyar polgár
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
