MI A MAGYAR?

Olcsó mesterség, de az előadás előtt éppúgy meg lehetett jósolni, hogy a Bánk bán Berlinben meg fog bukni, mint most, előadás után. Már eleve bizonyos volt, hogy a mi színpadi irodalmunk büszkesége, egyedüli nagystílű tragédiánk a németnek nem fog kelleni, s hogy a Berlinben való elfogadtatására tett jóindulatú kísérlet Katona emlékének nem glorifikálására, hanem megtaposására fog vezetni.
Ami a Bánk bánban a mi szemünkben legfőbb érték, mindazt a német vagy nem veszi észre, vagy nem érti meg, mert specifikusan magyar érték. Az a nagyszerű történeti koncepció, amely egy drámában összesűríti a magyarság nagy históriai sorstragédiáját (Beöthy Zsolt nagyon becses megfigyelése szerint a forradalomba kényszerített lojalitás), s amelyben öntudatosan vagy öntudatlanul magunkra ismerünk valamennyien, idegennek örökre idegen fog maradni. Ez a sorstragédia a magyar földön és csakis a magyar földön játszódott le, s az a költői mű, melynek ez a leglényegesebb tartalma, csakis itt élhet igazi életet. A német tehát nem látja meg a Bánk bán nagyszabású hátterét, s így szemléletére nem kap semmiféle perspektívát. Csakis azt látja, ami a felszínen van, ami a darabban történik s amit mondanak, semmit abból, ami a fölszín alatt, a darab mögött van.
Éppígy érthetetlen marad idegen előtt a Bánk bán egyik főmotívuma: az idegen kultúrával s annak idegen erkölcsével, szellemével való vívódás és az ebből fakadó gyűlölet az idegen kultúra képviselői ellen. Ezt jelképezi Petur bán és csoportja: a nemzetben élő konzervatív erők ellenállását a nemzet eddigi karakterét átalakító idegenség ellen. Ezzel Petur bán a mi szemünkben a magyarság egy fontos históriai típusának képviselőjévé válik. Ezt a típust a német nem ismerheti, s így Petur bánban nem láthat egyebet, mint egy cél nélkül átkozódó öreget, aki annál ellenszenvesebb neki, mert mindig a németek ellen átkozódik. (…)
Mindenki tudja, hogy irodalmi művek s különösen elmúlt korok művei értékelésében milyen elhatározó szerepe van a szuggesztiókon alapuló illúziónak. Száz év óta remekműnek tartanak egy művet, ez az értékelés hiánytalanul, sőt kamatozva megy át az egyik nemzedék tudatából a másikba, ezt hangoztatja mind más- és másféle szavakkal nemzedékek során át a kritika, ezt veri fejünkbe az iskola. Ekkora hatásosságú szuggesztió alatt ugyan tiszta szem legyen, amely függetleníteni tudja magát az előző korok és a kortársak egyhangú ítéletétől, és elfogulatlanul, merőben önmagában és önmagából tudja nézni az illető művet. Ez a szuggesztió a régi művek mindig megújuló sikerének legfőbb támasztéka. A Bánk bán Berlinben e nélkül a támaszték nélkül jelent meg, semmiféle szuggesztió nem preparálta a közönséget. Mert mit tud még a tájékozott német is a magyar irodalmi közvéleményről, s főleg mi hatása van annak reá? Ha angol vagy francia mű jelenik meg a német színpadon, azt támogatja az angol vagy francia nemzet és kultúra egész nagysága és ereje, s már előzetesen bizalmat szuggerál az emberekbe. A magyar darabot ellenkezőleg: lehúzza a magyar nemzet és kultúra kicsisége és gyöngesége, és bizalmatlanságot kelt iránta. (…)
És végül: vajon minálunk is él-e a Bánk bán a színpadon? Egy emberöltőn keresztül adta a Nemzeti Színház, becsületből, az aktaelintézés lelkiismeretes unottságával évenkint egyszer, s most pár év óta már nem is adja, mert úgyse nézte meg más, mint néhány lelkes gimnazista. Magunkat se vonz, és azt kívánjuk, hogy vonzza a külföldet? (…)
Schöpflin Aladár: A Bánk bán berlini bukása (Nyugat, 1911)