Perzsiára éhes ragadozók

Két évtizeddel ezelőtt kevesen gondolták volna még, hogy Washington és Moszkva egyszer majd szinte harmonikus egyetértésben száll síkra közös céljaiért. S láss csodát, 2003 szeptemberének végén a békekötések legendás helyszínén, Camp Davidben George Bush amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök jó barátként rázza egymás kezét. A baráti légkörben persze máig könnyedén kiszimatolható a mosolydiplomácia mögött megbúvó félelem és kényszeredett távolságtartás, mindkét fél jól tudja azonban, hogy a világpolitika jelenlegi helyzetében szükség van csúcshatalmaik félelmetes összjátékára. A sors különös fintora, hogy míg a „keleti” világban is gyakorta a közös ellenség elleni harc hoz létre ingatag szövetségeket, addig e két említett nagyhatalmat is a folyton valami ellen küzdés kezdte öszszekovácsolni. Nyilván nem véletlen, hogy ez a folyamat a 2001. szeptemberi terrortámadások után még inkább felélénkült.
Csakhogy Moszkva ez idáig is sok engedményt tett az őt megelégedett lenézéssel kezelő Washington felé, s talán épp Irán lesz az a pont, amelynél már a Kreml sem enged tovább. Az Egyesült Államok egyelőre az ázsiai országnak tőkét és korszerű technikát adó térségekre, így az EU és Japán mellett Oroszországra gyakorol nyomást, csakhogy az olajban dúskáló térség feletti pozícióharcból egyik fél sem akar kimaradni. Míg Teherán olykor valóban titokzatos játékokat űz, a „nagy testvérek” még egymást méregetve taktikáznak.
A helyzet azonban a Camp David-i piknik egyetértő jó hangulata ellenére korántsem ilyen egyszerű. Hiba lenne például megfeledkezni arról, hogy a világcsendőr szerepében tetszelgő, valójában doktrínákba foglalt nagyhatalmi terveket szövögető Washington részben nukleáris programja miatt továbbra is a „Gonosz” egyik földi helytartójának tartja a teheráni rezsimet, Moszkvát nem is olyan rég azonban éppen azért érték heves bírálatok, mert segít Iránnak egy atomerőmű fejlesztésében. Sőt míg a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) nem bizonyítja egyértelműen Irán vélt atomfegyverkezési programját, a szintén hatalmi stratégiákban gondolkodó Moszkva nem is kívánja felfüggeszteni a busheri atomerőmű építését.
A NAÜ azt kéri, Irán mielőbb csatlakozzon az atomsorompó-szerződés jegyzőkönyvéhez, amely lehetővé tenné az ellenőrök meglepetésszerű ellenőrzését bármilyen atomlétesítményben. Washington pedig – érdekes módon épp Franciaországgal az oldalán – már sejtette, szíve szerint elítélő határozatot hozna, s súlyos szankciókat léptetne életbe, ha Teherán nem bizonyítja időben, hogy atomprogramja kizárólag békés célokat szolgál. A NAÜ ehhez október 31-ig adott időt. A szankciók kiszabásához az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé kellene vinni a teheráni kérdést, éppen ahhoz a testülethez, amely az utóbbi időben oly látványosan alulmaradt a Pentagonnal szemben.
Sokan tartanak azonban már most attól, hogy Iránnak az esetleges szankciók okozta pozicionális, gazdasági visszaesése nem elégíti majd ki a washingtoni héják igényeit, akik ezért a Közel-Kelet viszonylagos lenyugtatása után a már lerohant Irak és Afganisztán közé szorult országban újabb frontot nyithatnak. A hidegháborúban edzett ragadozókra ennek legitimálásához azonban számos játszma vár még.