Erdei Ferenc számára a tanyás város egyet jelentett a feudális kötöttségeitől mentes ideális paraszti létformával. A sors fintora, hogy később a kommunista korszakban hivatalt vállaló Erdei kulcsszerepet játszott az általa eszményített városi paraszttársadalom feszámolásában. A határföldjeiktől megfosztott nagyvárosok néhány évtized múlva elvesztették addigi mezőgazdasági jellegüket, amivel párhuzamosan feleslegessé váltak a piacoknak helyet adó hatalmas főterek is. Az akkori elgondolások szerint Kecskemét, Debrecen és Szeged piacozós főtereit a közúti forgalomnak adták át, részben pedig parkosították azokat. Különös, hogy a hatalmas felvonulóterekért rajongó diktatúra nem kívánt élni a kínálkozó lehetőséggel, és engedte a nagyszabású terek felszabdalását. Maga Erdei sem értette igazán saját rendszerét, és egy hatvanas években megjelent írásában arról panaszkodik, hogy a fásítás után majd nem lehet nagyszabású politikai rendezvényeket tartani. A piacok kikerültek a nagyvárosok központjaiból, de a kisebb településeken mind a mai napig rendszeresen tartanak vásárnapokat. Az Ausztriából becsempészett sílécektől kezdve a kínai világítós nyakláncig sok minden gazdát cserél, szerencsésebb esetben még fonott kosarat, ostort is lehet kapni, ám debreceni pipa vagy szegedi papucs már mutatóban sincs. Az alföldi kézművesség a főtéri piacokkal és a tanyás nagyvárosokkal együtt már a múlté.
Megmaradtak azonban a főleg paraszti, kisebb részben kézművesrétegek igényeihez igazított, széles utcákkal, hatalmas terekkel, elnyúló hosszanti udvarokkal jellemezhető településközpontok. A fenti ismérveket a szakirodalom nagy része az alacsonyabb városiasodási szint ismertetőjegyeiként szokta leírni. Ám, mint Pogány Frigyes Terek és utcák művészete című kitűnő munkájában fogalmaz, „a magyar városok viszonylag laza, levegős szerkezetéből következik, hogy azok nem zárkóznak el a tájtól, mint általában a nyugati városok”. Az alföldi fejlődésre mindez hatványozottan érvényes. A tanyavilágot is magába foglaló települések szinte észrevétlenül záródtak legtöbbször árnyas fasorokkal szegélyezett utcákká, majd azok öszszefutásánál hatalmas tisztásként terültek el a főterek. E jellegzetes képet különösen a megyeszékhelyeken a hatvanas–hetvenes évek házgyári építkezései jelentősen megváltoztatták. A panelnegyedek hangulata ugyanakkor túlságosan is egységesített ahhoz, hogy a hely igazi szellemiségét alapjaiban megváltoztathassa. Az alföldi hangulat ugyanúgy nehezen adja meg magát a nyolcvanas évektől napjainkig érezhető túlzottan egyénieskedő családiház-építési láznak vagy a legújabb high-tech világnak. Ez utóbbinak egyébként könnyűszerrel ellenállhat, hiszen a szegénység nagy konzerváló erővel bír. Az elmúlt évtizedek építkezései szerencsére csak sebeket ejtettek a központok egységes arculatán, de azokat alapvetően nem változtatták meg, így többé-kevésbé épen megmaradhattak e sajátosan magyar városképek.
Az alföldi nagyvárosok társadalmának emberöltővel ezelőtti önmaga ellenben meg sem ismerné mai urbánus utódját. A művészettörténet szerint az építészet a kor gyermeke. A legtöbbször azonban hozzá kellene tenni azt a nyilvánvaló tényt is, hogy élettörténete messze túlmutat születésén. Az emberek nagy része mindig egy korábbi világ díszletei között él. Az Alföld nagyvárosainak főtereit a mezőgazdasági igények hozták létre, de ma urbánus társadalmat szolgálnak ki. A fenti ellentmondás feloldását a piacterek korzósítása jelentheti, mely három városban, Kecskeméten, Debrecenben és Szegeden az elmúlt években részben meg is valósult. Az átalakítások másik alapvető oka merőben esztétikai. A nagy kiterjedésű tereken ugyanis az alapsík hatása fokozottan érvényesül. Ezek azonban rendszerint már „piacos korukban” sem voltak kellően kidolgozva, így az utókorra maradt az „alapok” lerakása, a pazar épületek közegének megformálása.
A három nagyváros, Debrecen, Szeged és Kecskemét közül az utóbbi történelme a legszerényebb, bár a közvélekedés szerint a rendszerváltás óta egyedül itt volt megfigyelhető némi fellendülés. Ennek némileg ellentmod Kiss Attila a Comitatus önkormányzati szemlében megjelent tanulmánya. Ebből kiderül, hogy a kilenc mutató alapján összeállított, aggregált pontszámot tekintve Kecskemét 1995 és 2000 között a magyar városok rangsorában a tizenkettedikről a tizenhatodik helyre esett vissza. Az alföldi térségre jellemző lemaradást tehát még a sokat dicsért autópálya sem tudta ellensúlyozni.
A belvárosban azonban valóban komoly változások zajlottak. A tervek szerint tíz éven belül szeretnék elérni, hogy a főtér a világörökség részévé váljon. Főtérről beszélünk, valójában azonban terek hosszú füzéréről van szó, mely a XIX. század óta napjainkig folyamatosan bővül. Egykoron a gyümölcspiac növekvő igényei miatt kezdték egybenyitni a kisebb tereket. A mai zöldterület jelentős részén ugyanis a tizenkilencedik században még házak álltak. A több mint száz évvel későbbi, az idén nyáron befejezett átalakítás már a sétálók igényeit szolgálja. A Kossuth és a Deák tér egybenyitása része annak a nagyszabású koncepciónak, melynek eredményeként a belváros nagy része mentesül a gépkocsiforgalom terhe alól. A folyamat évtizedekkel ezelőtt kezdődött, amikor Farkas Gábor tervei alapján az országban az elsők között itt alakítottak ki sétálózónát. Az akkori anyagválasztéknak megfelelően (bár a választék szó némileg megmosolyogtatóan hangzott abban a világban) aszfaltburkolatot kapott a tér. A középen kialakított fás tengely azonban messze nem volt képes kielégíteni a városi fórum klasszikus feladatait. Volt már főtér, de még nem volt elegendő tér az emberek számára. A folytatásra két és fél évtizedet kellett várni. A gyalogosok 2001-ben vehették birtokukba az immár a városházától egészen az egykori zsinagógáig tartó sétálózónát. Szintén több évtizedes szándék beteljesüléseként a főtengely közepén egy szökőkút kialakítására is sor kerülhetett. Az új burkolat visszafogott, igyekszik a szemlélő tekintetét a fák között fel-feltünedező pazar épületek felé irányítani.
Kecskemét egyteres város, mely szerencsés pillanatban épült föl. A magyar szecesszió legkiválóbb építészei dolgoztak itt, elég csak Lechner Ödön városházát vagy a gyerekdalból ismert cifra palotát megemlíteni. Az egységes hatást csak az Aranyhomok Szálló kockaépülete zavarja. A homoki szőlőkultúrán meggazdagodott város, valljuk meg, szebb emléket is állíthatott volna termőföldjének… A történelmi városmag épületeit folymatosan renoválják, a nyár végére készülnek átadni a felújított Barátok templomát. A gépkocsiforgalom kitiltása egyébként nem csupán az egészségesebb város megteremtését szolgálja. A motoros közlekedés kiszorítása a kiskörúton túlra egyben a most rendbe hozott épületeket is megóvja a szennyeződéstől, illetve a rezgésártalmaktól.
A kálvinista Róma pompa dolgában sosem kívánt versenyezni a pápistákkal, de az mégis meglepő, hogy a reformáció fővárosában évszázadokig csak hídon lehetett közlekedni, mert sártenger borította a cívisek promenádját. Ma már persze az ilyesmi remek kuriózumként emlegethető, sőt a két évvel ezelőtti rekonstrukció egyik látványosságaként a tervező, Kertai László a híd egy darabját járható üvegfelület alatt a nagyközönség számára is láthatóvá tette. Aki régen járt Debrecenben, minden bizonnyal rá sem ismerne egykori szigorú hangulatára, melyet a második világháború bombázásai utáni beépítések egyfajta pikáns, néha már-már élvezhetően groteszk ízléstelenséggel is megspékeltek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a három városban zajló felújítások során itt érvényesült leginkább az alapsík hangulatátformáló ereje.
A debreceni főtér lényegében a magyar városokra, de még falvaink jó részére is jellemző kiszélesedő utca, melynek középpontjában helyezkedik el a település szimbóluma, a Nagytemplom. Ha lehet ilyet egy kálvinista városban mondani, szent hely, ahol már a középkorban is a Tiszántúl legnagyobb, Szent Andrásról elnevezett temploma állott. A teljesen elpusztult épületből ma már csak az alapfalak láthatók. Debrecenben a tűzvészeket csak az évszámok alapján lehet sorba rendezni. Nagyságukat tekintve jó néhány porig égette már a várost, így az 1564-es is, ami után a nagyszerű gótikus csarnoktemplomból csak egy zászlós bárányt ábrázoló zárkő maradt épen. A bárány bekerült a cívisek címerébe is. A megváltó bárány iránti tisztelet Debrecenben a reformáció idején érte el csúcsponját, mikor az egyházalapító Méliusz Juhász Péter a kálvinista egyház központjává tette a várost, mely „azon Mekka, hova minden magyarnak legalább egyszer kellene életében elzarándokolnia lelkesedés és erősödés végett”.
Az évenkénti virágkarneválra érkezők jóvoltából Méliusz egyházatya felszólításának igencsak sokan eleget is tesznek. A szalmavirágok hosszú menete mellett ilyenkor elhalványulnak a téren nagy számban kiültetett egynyáriak, pedig a hétköznapokon ezek teszik még színesebbé a szürkeséggel amúgy sem vádolható burkolatot. A különböző geometriai formákat kiadó betonburkolat, a gondosan nyírt sövények és kiültetett fák egy angolkert gondos rendjére emlékeztetnek. Amolyan kálvinista palotakert, melynek kastélya maga a Nagytemplom…
A nyolcvanas évek szürkesége egyébként sem biztos, hogy a puritán reformátusok világából eredeztethető. A belváros sztálinbarokk és kora kádári blokkjainak hatását éppen ideje volt némileg ellensúlyozni. A burkolat formai kialakítása igyekszik ezeknek az épületeknek a látványát kikapcsolni. Néha már-már talán túlzott igyekezettel, mint amilyen a legendás Arany Bika Szálló előtti látványszökőkút, mely elrendezésében, kiképzésében a mostanában divatos élményfürdők forma- és színvilágának kicsinyített modelljeként, elsősorban a gyerekes családok játszótereként népszerű.
Sem Debrecenben, sem Kecskeméten nem sikerült kitörni a szorító anyagi korlátok közül. A térburkolat bár színesen és ötletesen, de a történelmi miliőhöz kevéssé illő beton műkő maradt. A Tisza-parti városban ezzel szemben Török Péter építész más megoldást választott. A nyugaton általános nemes borítások, mint a vörös márvány vagy gránit, pénzügyi okok miatt itt sem jöhetett szóba. Helyettük azonban ott volt az évszázadok óta a környék egyik legfontosabb építőanyagának számító vörös tégla.
A tégla mint utcaburkolat nem újdonság Szegeden. Már egy XIX. századi rendelet is előírja egyes utcák ilyen módon történő sártalanítását. A tégláról sokaknak a két világháború között Rerrich Béla nevével fémjelzett, a fogadalmi templomot körülölelő épületegyüttes jut eszébe. Pedig ugyanott látható egy jóval korábbi emlék is, a szintén vörös téglából emelt középkori templomnak a nagy árvíz után megtalált Dömötör-tornya. Legjellemzőbb emléke lehetne az alföldi téglaépítészetnek a dualizmus kori városrendezés lázában lebontott vízivár, melyből ma csak két árva bástyarészlet látható, egy a Tiszában, a másik az erőd helyén kialakított parkban.
Szeged történelmi múltja ellenére építészetileg fiatal város. A nagy árvíz után kialakított sugár- és körutakkal ellátott központ nem is igazán illik az alföldi hagyományokba, sokkal inkább a korabeli európai nagyvárosoknak, Párizsnak, Bécsnek, Budapestnek életnagyságú makettje. A szabályos téglalap formájú Széchenyi tér méretei, szellős beépítése azonban csalhatatlanul emlékeztet a piacos hagyományokra. Minden bizonnyal nem lep meg senkit, ha megtudja, hogy egykor éppen a Piac tér nevet viselte. Igaz, azokban a régi időkben, a XIX. század második feléig még hatalmasabb volt, magába foglalva a mai Klauzál teret.
A felújítás első ütemében ez a leválasztott rész, illetve a rajta áthaladó Kárász utca, Szeged Váci utcája kapott új vörös díszburkolatot. Szeged ezzel egy csapásra kiemelkedett az Alföld síkjából, és ma egyfajta, jobb híján északi mediterráneumnak nevezett levegő lengi körül. Legalábbis a nyárra kihelyzett pálmák ezt kívánják hangsúlyozni. A kritikára mindig kész magyarok a népszerű Virág cukrászda teraszán viccelődtek is eleget az idetévedt pálmákon. A szintén a térre került leandereket ezzel szemben csendes megelégedéssel fogadták, holott ez a növény szintén a Földközi-tenger vidékének hangulatát idézi.
A feszített, három az egyhez arányú tér Magyarország egyik legkiegyensúlyozottabb hatású klasszicizáló kompozíciója. Az Alföldre kevésbé jellemző zárt beépítés magyarázata a nagy árvíz utáni városrendezési politikában keresendő. A korábban itt álló köztéri Kossuth-szoborral szemben az elmúlt években felállítottak egy oroszlános díszkútat is, melynek elhelyezkedése hangsúlyozza a tér gondosan kialakított arányait, mivel a két kompozíció a hosszanti tengelyt három részre tagolja. Kossuth szobra sem véletlenül került ide. Kossuth ugyanis itt tartotta utolsó magyarországi beszédét. Akkor hangzott el a ma is gyakran idézett mondat: „Szegedről fog Európának a szabadság kihirdettetni.”
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
