Ezekben az államokban a politikai határok messzemenően ellentmondanak az etnikai határoknak, mivel a térség népeinek nemzetté szerveződése még nem történt meg. A legalacsonyabb tudatszint a törzsi. Ezek a törzsek azonban nem az őstársadalom maradványai, hanem a szakadatlan harcok, letelepedés és nomadizáció, majd ismét letelepedés során a régi közösségek felbomlottak, és újak alakultak, a vérségieket szomszédi közösségek váltották fel, aztán újabb szövetségekbe tömörültek, egymással keveredtek. A nomádok törzsi kötelékekben vándorolnak, de a letelepedés után is sokáig megőrzik a törzsi rendet.
A következő tudati szint a vallási, e térség népeinek esetében a pániszlamizmus. Ez az eszme az umma (a mozlimok közössége, az iszlám nemzet) elsőbbségét hirdeti a nyelvi, etnikai, nemzeti, társadalmi vagy egyéb különbségekkel szemben. A pániszlamizmus legjelesebb képviselője a XIX. század második felében Dzsamaluddin al-Afgani volt. Az iszlám fundamentalizmus az ummát, a mozlim hívők közösségét egységesnek tekinti nemzetiségre, fajra és anyanyelvre való tekintet nélkül. A pániszlamizmus tagadja a nemzeti kérdést, mindössze annyit ismer el, hogy „Allah nemzetekre és törzsekre osztotta az embereket”. A leglényegesebb az életmód: a hívőknek be kell tartaniuk a Korán és a seria, az iszlám jog előírásait. A nemzet fogalmát lelki tényezőkkel magyarázta; e szerint a nemzet olyan emberek egysége, akiknek történelme közös. A nemzet egyenlő: seria és vallás. Így a modern terminológiával nemzeti kérdésnek nevezett tétel hiányzik az iszlámból. Ugyanis vallás és nemzet elválaszthatatlan. Csak egységes, nemzetközi iszlám létezik, amely testvéri közösségbe tömöríti a nemzeteket az iszlám zászlaja alatt. „Az iszlámban nincs sem arab, sem afgán, sem csecsen” – vallják. Az összes mozlim egy nemzetet alkot. A pániszlamizmus olyan régiókban hódított, ahol a törzsek még nem rendeződtek modern nemzetekbe.
Nem véletlen, hogy a pániszlamizmus a nemzeti tudatszintig még el nem jutott törzsi világban alakult ki, alapítója afgán volt, először Perzsiában, majd a cári birodalom közép-ázsiai területein talált követőkre. Ugyanitt alakult ki a következő integráns eszme, a pántürkizmus, amely a pániszlamizmussal nem ellentétesen, hanem együttesen jelentkezett, csak a közös nyelv tekintetében mutatott a nacionalizmus irányába. Itt merült fel először teokratikus, a tradicionális alapokhoz visszatérő fundamentalista iszlám állam eszméje.
A következő integráns eszme, a pánarabizmus, ellentétben a pántürkizmussal, már a modern nacionalizmus talaján jött létre, nem a sivatagi félnomád arab törzsek földjén, hanem a városi, többnyire nem mozlim értelmiség körében. A modern arab nacionalizmus is ennek az integráns eszmének, a pánarab mozgalomnak a talaján jött létre, alapítói többségükben keresztények voltak, akik az arab hazát nem fundamentalista kalifátus, imámátus vagy emirátus, hanem modern nemzetállamok szövetsége, konföderációja révén kívánták megvalósítani.
Az Oszmán Birodalom felbomlását követően modern török nemzetállam jött létre a kemali Török Köztársaság formájában, ahol erős burzsoázia, modern hadsereg és nagyszámú értelmiségi volt. A letelepedett lakosság egy része csak nyomaiban emlékezett a törzsi rendre (ilyen a karapapak és a terekeme népcsoport, valamint a jörükök, a magas hegyi legeltetést folytató, részben letelepedett pásztorok), amely hagyomány a XX. század során már semmilyen politikai szereppel nem bírt.
A modern arab nacionalista eszmék ugyan városlakó keresztény értelmiségiek révén jöttek létre, ám az oszmánellenes felkelésben az arab törzsek vettek részt, ezért – noha az Oszmán Birodalom felbomlását követően a brit és francia mandátumigazgatásnak köszönhetően modern nemzetállamok alakultak ki – egyes arab államok a törzsi társadalmon alapultak. Ilyen a szaúdi vahabita állam, Jemen, Kuvait, az öböl szultánságai vagy a két hasemita királyság: Jordánia és Irak. Ám az olajkincs révén csaknem mindegyik ország rendelkezik erős iparral, nagyvárosokkal, Szaúd-Arábia és Jordánia pedig szent városokkal. Dél-Jemen Áden kikötővel 1967-ig brit gyarmat, Észak-Jemen igazi törzsi világ volt. Ám a valódi ok az, hogy ezek a törzsi alapokra építkező nemzetállamok külső segítséggel jöttek létre, akárcsak a volt cári birodalom területén a közép-ázsiai köztársaságok.
Ahol megmaradt a törzsi világ, azokon a területeken a népek nem tudtak egységes nemzetállamba rendeződni – ilyenek a kurdok, az afgánok (pastunok), a beludzsok, így a XIX. század második felében, a brit–orosz vetélkedés idején vagy az első világháborút követően nem kerülhették el területük felosztását több állam között.
A cári orosz birodalom utóda, a Szovjetunió területén az önálló nemzetek kialakulása, a kisnemzetiesítés (korenyizacija) politikája a Szovjetunió érdekeivel ellentétes más integráns tendenciák, a pániszlamizmus és a pántürkizmus ellensúlyozására ment végbe, és erőszakos modernizációval, iparosítással és urbanizációval párosult. A nemzeti ábécék megteremtésével ellensúlyozták a különbségeket és ellentéteket, kisebbségi népnyelvi dialektusokat emeltek nemzeti irodalmi nyelvi szintre, így a Szovjetunió ebből a szemszögből nézve nem annyira olvasztótégely lett, mint inkább új nemzetek inkubátora. Olyan pszeudoföderáció, amely gyakorlatilag megfosztotta a nemzetiségeket politikai szuverenitásuktól. A kazahok és karakalpakok nagy nomádok (olyan nagyállattartók, akik szezonális vándorlásaik során ezer–ezerötszáz kilométert is megtettek), a türkmének, az üzbégek (az iranizált, városlakó szárt lakosság kivételével) félnomádok, a kirgizek magas hegyi nomádok voltak, akiknél a törzsi rend nyomaiban még a letelepedett lakosság körében is élt. Míg a nemzetiségeket – mesterségesen szítva a nyelvi, kulturális és politikai ellentéteket, kihasználva történelmi ellenségeskedéseiket, ősi ellenségeket egymással sakkban tartva – szétválasztotta a szovjethatalom, a törzsi rend drasztikus likvidálásával (kényszerletelepítések vagy széttelepítések, az agrártársadalmak átalakítása ipari társadalmakká) létrejött a legfontosabb nemzetiségek etnikai konszolidációja, nemzetté válása és növekvő kohéziója. A tádzsikok letelepedettek, akiknek nincsenek törzseik, náluk a dezintegráns faktor az iszlám és a regionalizmus, akárcsak a városlakó, iparral rendelkező azerbajdzsániaknál, akik azonban őrzik a törzsi rend nyomait.
Homogén etnikumú törzsi államok az Arab-félsziget államai, heterogén összetételű törzsi állam Irak, Irán és Afganisztán, és tipikusan mesterséges állam Pakisztán, amelyet az iszlám vallás alapján választottak el Indiától, különböző népeket rendelve egy új államba.
Az indoeurópai kurdok a médek leszármazottai, nyelvük a perzsával rokon. A kurdok Törökországban a lakosságnak mintegy negyedét alkotják, itt számukat több mint tizenkétmillióra becsülik; Irakban ugyancsak a lakosság negyedét teszik ki, számuk mintegy hárommillió; Iránban a lakosság egytizedét alkotják, számuk hat–hét millió. Élnek továbbá kurdok Szíriában, Azerbajdzsánban, Örményországban és Grúziában, valamint Afganisztánban is. Hozzájuk tartozóknak tekinthetők a Taurusz és a Zagrosz nomádjai (zaza, lúr, gorán stb.), amelyeket önálló etnikumnak is tekintenek. A kurdok törzsi uniója jobb- és balszárnyra oszlott, ennek megfelelően törzseik északnyugati (kurmándzsi) és délkeleti (szoráni) csoportokba és dialektusokba rendeződtek. Az iraki Irbil környékén van a nyelvi határ nyelvjárásaik között. Irakban Irbil és Szulejmanija a központjuk, Iránban pedig Máhábád. A kurd törzsek félnomádok, illetve részben letelepedettek.
Irakban mind a kurdok, mind a türkmének körében él a törzsi rend, és politikai determinánsként szerepel. Nyugaton a Tell-Áfár térségében élő türkmének afari törzsbeliek, az itteni kurdok bahdinani és barzani törzsbeliek.
A török határtól Irbilig nyugat–keleti irányban helyezkednek el a türkmének települései. Az iraki türkmének törzsei azonosak azzal a hét kizilbas törzzsel, amelyek a XVI. század elején megalapították a modern iráni államot, majd az azerbajdzsáni nemzet alkotóelemei lettek. Iraki központjuk Irbil, ahol a lakosság túlnyomó többsége kurd. A türkmének aránya mintegy tíz százalék, gettószerű várnegyedben élnek. Viszonyuk a kurdokkal igen rossz. Irbilt elhagyva a türkmén települések íve délkeleti irányban hajlik, követi az Iránba átvezető Nisapur–Teherán országút vonalát. Irbiltől délre Kastepe és Ibrahim Avdal térségében és Altin Köprü helységben élnek. Ott a türkmének aránya 40 százalék, a városon kívül csak kurdok vannak.
Kirkuk városában is a lakosságnak mintegy 40–45 százalékát alkotják, ahol szintén a fellegvárba elzárkózva élnek. A szunnita kurdoktól engesztelhetetlen gyűlölet választja el őket. A várostól délre Aliszaleh körzetében élnek. Az irbili és kirkuki türkmének bajat törzsbeliek. Kirkuktól délre Basir, Taze Khurmati, Tavuk, Ali Szari, Iftikhar, Duz Khurmati, Szulejmán Beg, Kifri és Karatepe térségében duzlu törzsbeliek élnek.
Keletebbre, az iráni határhoz közel, Hanákín városban a lakosság 15–20 százalékát bajat, duzlu és egyéb törzsbeli (avsar, ainalu, köpeklü, sahszeven) türkmének alkotják, ahol kurmándzsi és szoráni, feili, dzsaff és zand kurdok, nesztoriánus szírek, örmények és szábeusok is élnek.
Hanákíntól kelet felé is folytatódik iráni területen a türkmén települések láncolata, de elágazik az iraki oldalon is délnyugati irányba, ahol a Bákuba felé vezető út mentén találjuk Karagan (új, arab neve Dzsalúla), Kizrabad (arab neve Szádia), Manszuria és Sahraban (arabul Mukdadia) tiszta türkmén városokat. Ezek a türkmének az azerbajdzsániakhoz hasonlatosak. Bár él körükben a törzsi rend, letelepedettek, főleg városlakók, a városok fellegváraiba húzódnak. Falvaik is erődszerűek.
Irakban a kurd területektől, Moszultól, Irbiltől délre, Bagdadtól északra szunnita arab – tikríti, szamarai, bajat – törzsek élnek. Ezek részben elarabosodott törökök és türkmének, amire bajat törzsnevük is utal. Ők Irakban az az arab kisebbség, amely a kurdokhoz hasonlóan a szunnita iszlám híve. Bagdadtól délre az arab törzsi világ az öböl mentéig húzódik. Ezek a törzsek síiták, akárcsak Irán déli részén, Khuzisztánban élő társaik, és öt nagy törzsük a Khamsza törzsszövetség tagja. A síiták szent helyei – Nedzsef, Ali imám sírja és Kerbala, Husszein imám sírja – a területükön találhatók. E szent városokban perzsák is laknak.
Ugyancsak tarka etnikai és törzsi mozaikkockákból tevődik össze Irán népessége, ahol a modern nemzetállam megalapítói nem mohamedánok voltak, hanem zoroasztriánus perzsák és zsidók. Északon félnomádok, a szunnita kurd törzsek élnek. A letelepedett síita azerbajdzsáni lakosság körében – akárcsak az iraki türkméneknél – ma is megtalálhatók a törzsi rend nyomai. Északkeleten türkmén törzsek nomadizálnak, keleten a timurida korban kialakult, turko-mongol eredetű csarajmakok, a taimani, timuri, dzsamsidi, firuzkuhi, zuri törzsek élnek, délkeleten, Szeisztánban ugyancsak szunnita, nagyállattartó beludzs nagy nomád törzsek végzik szezonális migrációjukat. Iránban negyven törzsük található meg, valamint a köztük dravida hidat alkotó brahui etnikum huszonnégy törzse.
Az ország egész területén nomadizálnak ősi türk törzsek (avsar, bajat, ainalu, sahszeven, kaskai, kaladzs stb.), amelyek az iraki türkménekkel mutatnak etnikai rokonságot. Ők síiták, akárcsak a Zagrosz nomádjai (goránok, lúrok, baktriaiak), akik még nem kovácsolódtak a perzsákkal egységes nemzetbe, akárcsak a Kugiluje és Mamaszani törzsszövetség tagjai. Délen a Khamsza törzsszövetség ugyancsak síita arabjai vándorolnak, ők is nagy nomád nagyállattartók.
Még tarkább törzsi és etnikai ütközőállam gyanánt jött létre Afganisztán. A szunnita afgán (pastun) törzseket, akárcsak a kurdokat és a beludzsokat, szintén megosztották több állam között oly módon, hogy a többségük Brit Indiához került, 1947-től pedig Pakisztánhoz. Afganisztánban az afgánok (pastunok) kisebbségben vagy alig többségben vannak (49–55 százalék). Akárcsak a kurdok és a beludzsok, a pastun törzsek is nyugati és keleti törzsszövetségekbe tömörülnek, ezek alapján jött létre nyugati (kandahári) és keleti (pesavar–dzsalálábádi) dialektusuk. Egy részük, a kucsik nagyállattartó nagy nomádok (3,5–5 millió), mások félnomádok vagy letelepedettek. A törzsi rend a letelepedett lakosság körében is determináns, meghatározza a politikai lojalitást.
Az ugyancsak szunnita tádzsikok a folyóvölgyekben és az oázisokban élnek, arányuk a 25 millióra becsült lakos 19 százaléka. Északon nomádok a türkmének, félnomádok az üzbégek, mindkét etnikum szunnita, és őrzi a törzsi rendet. Az itteni türkmének a türkmenisztániakkal azonos etnikumot alkotnak, míg az iraki türkmének az azerbajdzsáni etnikumhoz tartoznak. Északkeleten élnek afgán oldalon is a már említett félnomád csarajmakok, akik Afganisztánban a lakosság négy százalékát alkotják. Az ország középső, hegyes vidékén Bámiján központtal ugyancsak turko-mongol nomádok leszármazottai, a hazarák élnek. Síita hitüket Perzsiából hozták, ahol a hulagida mongol államot szolgálták.
A beludzsok Afganisztán déli részén, az iráni és pakisztáni határháromszögben, Nimroz tartományban Zarandzs és Csahár-Burdzsak térségében élnek. Iráni-Beludzsisztánban központjuk Záhedán. A legtöbb beludzs Pakisztánban él, ahol tartományuk székhelye Kvetta, történelmi központjuk Kalat, kikötőjük Gvádar. Nagyállattartó nagy nomádok.
A királyság alatt Afganisztán törzsi föderáció volt regionális hatalmi központokkal; történelme során mindig gyenge volt a központi hatalom. Daud köztársasága után baloldali rezsimek kíséreltek meg centralizált, modern nemzetállamot létrehozni, ám az igen érzékeny geopolitikai egyensúly megbillent, és a kísérlet kudarcba fulladt. A mudzsahid tanzimok az etnicizmus és regionalizmus talaján álltak, kaotikus harcaik idején megerősödtek a mikrokonszolidációs tendenciák, igen reálissá vált az ország szétesésének veszélye. A tálibok nem az umma, a mozlim hívők nemzetközi közössége, hanem a pastun nacionalizmus alapján álló fundamentalista, puritanista teokratikus iszlám államot kívántak létrehozni. Nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést, és katonai műveleteik megtorpantak az etnikai határoknál. Az umma nemzetekfelettiségét, az iszlám internacionalizmusát és a politizált iszlám militáns irányzatát az Al-Kaida vitte a tálibok Afganisztánjába.
Iránban a modern nemzetállam kísérletének bukása után totalitárius teokratikus állam alakult ki, ahol azonban az iszlám umma nemzetekfelettisége az egységes nemzetté rendeződés irányába hatott.
Pakisztánban a pastunok és beludzsok tipikusan törzsi államot alkotnak. A négy tartomány népei között nemzetállami kohézió gyakorlatilag nincs, ezért tudtak előretörni a radikális iszlám pártok militáns, puritanista, fundamentalista programmal, s ezért tudott az iszlám terrorizmus bölcsőjévé válni a térség. Ez a jelenség bukott államokban lehetséges. Afganisztán 1992 óta bukott állam, Irak és gyakorlatilag Pakisztán is az, ahol kétséges, hogy bekövetkezik-e a nemzetállami konszolidáció.
