1956 fogságban maradt

Itthon és a Kárpát-medencében 1989-től magyarok milliói hitték, hogy 1956 kiszabadul a megtorlás és a meghamisítás fogságából. Ezek a milliók a nemzeti önrendelkezés és a demokrácia közakaratának teljesedésére vártak. Kései, de legalább biztonságos teljesedésre. Magyarországot a hidegháború után ugyanis Európa és az USA végre nyíltan támogatta. Az 1989–90-es fordulat az 1956-os közakarat teljesedésére így esélyt ígért. Emberileg, szellemileg és politikailag könnyen lehetett volna élni az eséllyel.
1956 utóéletét azok a hónapok határozták meg. Ebből a szempontból az 1956-os nemzeti kormány kivégzett tagjainak újratemetése országra-világra szóló példával szolgált. Júniusra a pártállam elvesztette egyeduralmi erejét. Ezzel szemben a fővárosban és a vidéken százezrek vettek részt az újratemetés előkészületében. Az új nemzeti pártok, az addigi politikai foglyok és megbélyegzettek szervezetei akár népítéletet kezdeményezhettek volna. Magatartásuk azonban az 1956-os októberi közakaratot idézte. A nemzeti önrendelkezést és a demokráciát hangoztatták, főleg pedig a békés és törvényes utat-módot választották ismét. A megalázottak és a megnyomorítottak nem bujtogattak viszonos megalázásra, bosszúra, gyűlöletre. Lentiek és fentiek helyzetének erőszakos megfordítását nem követelték. Szabad és tisztességes társadalmi együttélésben gondolkodtak. Nem rajtuk múlott, hogy akkor és azóta szinte minden másképp történt. A másik fél, a pártállam riadóztatott uralmi csoportja egyes-egyedül saját kiváltságának átmentésével törődött. Az ország és a nemzet ügyét, a közjót ennek rendelte alá. Kiváltsága 1956 leveréséből és megtorlásából eredt. Ha ehhez a kiváltsághoz ragaszkodott, akkor a vérdíjhoz ragaszkodott, akkor 1956 leverését és megtorlását nem bánta meg. Ezen a pártállami uralmi csoporton múlott az 1989–90-es esélyek érvényesítése vagy kisiklatása.
Ez az uralmi csoport 1956 nemzeti hőseinek újratemetését engedte, 1956 nemzeti közakaratának feltámasztását azonban gátolta. A rendszerváltozásba ezzel a kettős magatartással, ezzel a kétlelkűséggel lépett be. Csak a történelmi kényszer előtt hajolt meg. A történelmi esélyegyenlőséget nem vállalta. Szeptemberben a Nemzeti Kerekasztal alkotmánytervezetbe foglalta a nemzeti önrendelkezés és a demokrácia lehetséges keretét, a jogállamot. A jogállami intézmények működéséig azonban a folyamatokat a pártállami uralmi csoport tartotta kézben. Eldönthette, hogy a politikában és a gazdaságban vagy a saját addigi kiváltságát képviselje, vagy az új közakaratnak és közérdeknek nyisson utat. Gyakorlatilag saját politikai szerepét és kiváltságos privatizációs vagyonszerzését kellett mérlegre tennie.
Itt külső kényszer nem hatott. A pártállami uralmi csoport mégis mindkét kérdésben az önzőbb és rövidlátóbb, tehát a rosszabbik megoldás mellett döntött. Októberben megújították a pártállam állampártját, hogy felkészüljenek az 1990-es többpárti, szabad választásokra. Magyar Szocialista Munkáspártból átalakultak Magyar Szocialista Párttá. Csakhogy az új párt első elnökévé a régi párt utolsó elnökét választották. Nyers Rezső 1956-ban az addigi pártállam állampártjából megújult MSZMP uralmi csoportjában többször is megszavazta a megtorlást és a nemzeti kormány tagjainak halálos ítéletét. Utóda nemsokára Horn Gyula lett. Az MSZP második elnöke és majd első miniszterelnöke 1956–57-ben a vétlen országra támadó szovjet hadsereg segédcsapatának tisztjeként vállalt részt a fegyveres megtorlásban. Ez a vezetőség jelölte napjainkig a párt uralmi csoportjából a jogállam magas tisztségeibe Medgyessy Pétert, Gál Zoltánt, Csehák Juditot, Kovács Lászlót, Gyurcsány Ferencet. A megújult MSZP tehette volna mindezt másképp is. De így tette.
Ennek a nemzedékekre kiterjedő folytonosságnak az irányultsága abban állt és áll, hogy az uralmi csoport egy mindenkori külső erőhöz igazodik, egy mindenkori külső forráshoz köti a sorsát. Ha ezen a pályán indult, ezen is mozog. Természetesnek találja, hogy létalapját és létmódját nemzet feletti rendszerek alakítják. A nemzetet másodlagosnak minősíti, a globális haladás akadályának, netán elnézőleg régies díszletnek. Ez az uralmi csoport ezt a fontossági sorrendet követi. Nemzedékei mintha hozzánőttek volna a mindenkori globális erőkhöz. Látva a kommunista birodalmi globalizáció végelgyengülé-sét, gyorsan a tőkepiac globalizációjához szegődtek. A hazai forrásokat az első globalizációval kimerítették, majd a második globalizáció hiteleivel feltöltötték. Az 1970–80-as titkos hitelek fejében ezért a nemzeti vagyon privatizációjában kezdettől a külső tőkepiac érdeke érvényesül. A tőkebefektetés hazai közvetítői pedig szépen osztalékossá, résztulajdonossá, önálló tőkéssé válhattak és váltak. A pártállami uralmi csoport eredeti politikai kiváltsága a tőkepiac cserehálózatában eredeti tőkefelhalmozási kiváltsággá alakult. A nemzedékekben testet öltő folytonosság ezt a kiváltságot védi és gyarapítja, 1989–90-től immár az előkészített jogállami keretben. Ha a pártállamban a politikai kiváltság teremtett gazdaságit, akkor a jogállamban a gazdasági kiváltság teremt politikait. Több mint jelképesen üzen erről a jelenlegi ifjúságügyi miniszter pályája. Gyurcsány Ferenc 1988–89-ben ifjú kommunistaként és az 1956-os megtorlás egyik vezéralakjának családtagjaként jutott be a szűkebb uralmi csoportba, egyúttal a privatizációs vagyonszerzés kiváltságosai közé, hogy aztán 2003-tól ifjú újgazdagként az ifjúságpolitikát terelgesse. Nem lehet kétséges, milyen pályán terelgeti.
Sok minden változott persze 1989 óta. A kiváltságnak ez a folytonossága és kiváltságosoknak ez a köre azonban változatlan maradt. Ez a változatlanság tartja fogságban 1956-ot. Igen, 1956 a pártállami uralmi csoport öröklődő folytonosságának fogságában maradt.
Felszíni jelenség, hogy az 1990 utáni két szocialista miniszterelnököt fütty és tiltakozás fogadta 1956 ünnepén. A mélyebb összefüggést 1956 túlélőinek és híveinek indulata csak áttételesen fejezi ki. A mélyben a nemzeti önrendelkezés és a demokrácia 1989–90 utáni esélyének megcsonkítása húzódik. Ezt az esélyt az új jogállam megnyitotta, de a régi pártállam folytonossága torzóvá csonkította. Szó szerint mélyben rejlő erők, kényszerek, személyi kapcsolati hálózatok törik meg a képviseleti demokrácia rendjét. Közfelhatalmazás nélküli külső-belső érdekcsoportok akarata kerekedik felül a közakaraton, a közérdeken. Újabban éppen visszaélési botrányok rántják le a leplet a törvény szerinti elosztás törvényen kívüli befolyásolásáról. Tetőzik az 1989–90-es esély önző és önkényes megcsonkítása. Nyilvánvaló a következtetés: ez a demokrácia és ez az állam nem tölti be a közhatalmi ellenőrzés feladatát. Ezt a demokráciát és ezt az államot tartják ellenőrzés alatt. Ez a demokrácia és ez az állam valamilyen kettős hatalom kalodájában vergődik. Végtére ez a demokrácia és ez az állam nem kedvez a nemzeti önrendelkezésnek. A nemzeti önrendelkezés hajtóerői így nem is mutatkozhatnak meg életnagyságban. Meglehet, ezek a hajtóerők többre jutnának. Bár az is lehet, hogy csak ennyi telik tőlük. Nemzeti önrendelkezés és demokrácia dolgában mindenesetre torzó életet élünk. Ez az élmény gerjeszti a közönyt.
Ne tekintse az olvasó ünneprontásnak ezt az állapotrajzot. Inkább 1956 egyedüli és tiszta nagyságára vet fényt az összehasonlítás. Isten tudja, talán még lelkiismereti ébresztgetésnek is megjárja. Ami azt illeti, a lelkiismeretet munkára fogni sosem késünk. Ebben ezután sem késik senki sem.

A szerző az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottság elnöke