Graz új épülettel gazdagodott, amely fontos szerepet játszhat majd a kelet-közép-európai régió kulturális, művészeti életében. A Mura folyó jobb partján, a Südtiroler Platz és a Lendkai sarkán, szemben a világörökség részeként számon tartott óvárossal, a történelmi negyed eddig kissé mostohának számító részében hatalmas szürke-kékeszöld buborék türemkedik be a régi házak közé. (Az Ausztriában érvényben lévő szabályok szerint minden új épületnek legalább két méterre kell lennie a régiektől, a Kunsthaus különös formája részben abból is adódik, hogy a tervezők pontosan követik ezt a kétméteres távolságot.) A buborék színe aszerint változik, hogy milyen szögben esik rá a nap. Ha a folyó felől nézzük, mintha lebegne a föld felett (üvegfalú földszintje teljes egészében átlátható) – akár egy másik égitestről idecsöppent, fantasztikus formájú űrhajó. Ha viszont a tér felől közelítünk hozzá, mintha ott sem volna, annyira beleolvad környezetébe, mert szervesen összeépült Európa első vasszerkezetes épületével, a műemlék Eisernes Housszal, amely a maga korában radikálisan újnak számított, vaselemeit a XIX. század első felében Angliában gyártották.
A tizenegyezer négyzetméteres hasznos alapterületű épület belülről rendkívül összetett szerkezetűnek látszik, valójában azonban nagyon egyszerű, s funkciója mindenütt egyértelmű. A földszinti foyer-ból, a kávéház elől mozgójárda visz föl a két „fekete dobozba”, a kiállítóterekbe, onnan a „Tű”-nek nevezett, üvegfalú, keskeny, hosszú folyosóra, amely az új épületet köti össze hídként az Eisernes Housszal. A nagyobbik kiállítótérben kivágott egyetlen „hajóablakba” a Schlossberg tetején álló óratorony kukucskál be. A folyóra néző Tűből pompás kilátás nyílik az óvárosra, a város felőli oldalon pedig a régi házak tükröződnek az üvegen. A Tű másik oldaláról nyitott teraszra jutunk, innen piros cseréptetőkre látunk, és lépcsőn juthatunk le a szépen helyreállított Eisernes Housba, amelynek padlószintjét kilencven centiméterrel lejjebb tették, hogy növeljék az itteni kiállítóteret. Még egy szinttel mélyebben kapott helyet a gyerekek birodalma: a sötétszürke padlószőnyeggel beborított járószint dimbes-dombos formáira kreativitást fejlesztő színes játékok kerülnek majd. (Az épületen még az utolsó simításokat végzik, de az Eisernes Housban már október 4-én megnyílt a fiatal japán művészek fotográfiáit bemutató kiállítás, november 15-től pedig a 2002-ben elhunyt francia szociológus, Pierre Bourdieu Algériában 1958 és 1961 között készült szociofotóit láthatja a közönség. Mindkét tárlatot a fotográfia ausztriai elismertetésében komoly feladatot vállaló Camera Austria című folyóirattal közösen rendezi meg a Kunsthaus.)
Az épületnek „két bőre” van. A „buborék” külső palástját 1200 speciális anyagból készült elem adja ki, az alattuk lévő „spagettirendszerben” bonyolult kábelrengeteg tekereg. Nehéz feladatot jelentett az építészeknek a szellőzés, valamint a víz- és hangszigetelés megoldása, illetve a kettős (belső és külső) tűzvédelmi rendszer kialakítása.
Az épület alatt még négy szintet építettek ki, a terület egyik felét a Kunsthaus, másik felét a telek tulajdonosa használja. Az építészek nagy bánatára egyelőre csak egy lift szolgál az épületben, a másikra már nem jutott pénz, de azt remélik, előbb-utóbb erre is akad szponzor.
A tervezők elképzelése az volt, hogy az épület állandó kölcsönhatásban legyen a várossal, az építtetők ezért felkérték az amerikai „hangművészt”, Max Neuhaust, hogy dolgozzon ki olyan rendszert, amely lehetővé teszi, hogy a Kunsthaus „fogni tudja” a város hangjait. Így jött létre a Time Piece Graz elnevezésű rendszer, amelynek az a lényege, hogy a látogató azt a pillanatot érzékeli igazán, amikor a hangok elhallgatnak. A kölcsönhatást hivatott szolgálni az épület folyóra néző oldalán elhelyezett kilencszáz négyzetméteres médiahomlokzat, a berlini Realities: united csoport munkája, a BIX, amelynek fényeit központi számítógép vezérli. A fényekből kialakulhat felirat, de mindenekelőtt arra szánják, hogy a legújabb médiaművészeti kísérleteket, alkotásokat megismertessék a város lakóival.
Az alkotók elsősorban kísérletezésre, művészek és közönség találkozására alkalmat teremtő helynek szánták a Kunsthaust. Az új művészeti központnak nincs állandó gyűjteménye, és állandó kiállításokat sem rendeznek benne. Rendszeresen meghívnak viszont kortárs művészeket, mert a cél az, hogy a legújabb törekvéseket mutassák be – nem hagyományos múzeumként, hanem mindenre nyitott találkozóhelyként, amely ugyanakkor a létével kapcsolja össze szerves egységgé a régit és az újat.
A Kunsthaus a Landesmuseum Joanneummal, Franz Xaver media art lab-jével, a Camera Austriával, a Steirischer herbst fesztivállal, bécsi, szarajevói múzeumokkal és a velencei biennáléval működik majd együtt a tervek szerint.
A két tervező több mint harminc éve dolgozik együtt. Peter Cook a londoni egyetemen belül működő Bartlett School of Architecture elnöke, Colin Fournier a várostervezési tanszéket és a doktori iskolát vezeti ugyanitt. Fournier leghíresebb korábbi munkája a tudomány és technika párizsi parkja, a Parc de la Villette, amelyet Bernard Tschumival együtt tervezett.
Cook és Fournier nevezte el az épületet „barátságos idegennek”, még akkor, amikor megnyerték a Kunsthausra kiírt nemzetközi pályázatot, és négy éve elkészítették a makettjét. Mindenképpen azt akarták, hogy kívül-belül barátságos, hívogató legyen. A graziak eleinte gyanakodva nézegették a folyóparton lassan kibontakozó különös formákat, de úgy tűnik, mára megbarátkoztak vele, ahogy a franciák is a Pompidou Központtal, amelynek megnyitása annak idején hatalmas vihart kavart. Építészeti utópia valósult meg itt – hangsúlyozta Fournier a megnyitón –, mert építésznek ritkán adatik meg, hogy a tervét pontról pontra úgy valósítják meg, ahogy ő elképzelte.
origo.hu
Ruszin-Szendi "Slava Ukraina" köszöntése csak a jéghegy csúcsa, már a Nemzetbiztonsági Bizottságnál az ügy
