A kútba néző ember

Debreczeni Tibor hetvenöt éves. Ezt mi, egykori tanítványai, barátai legfeljebb szakálla fehérségéből észleljük, az őszülő dédpapa még ma is fiatalos, életereje, alkotókedve töretlen. Gyanítom, azért tanít még mindig a Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolán, mert meg-megújuló hitét a fiatalok táplálják.
Amikor 1986-ban első önálló estjével jelentkezett, megrendítő élmény volt látni őt egyedül a pódiumon, hiszen több évtizedes tanári és rendezői múlttal a háta mögött a csapatjáték egyik legavatottabb mesterének ismertük. Az történt akkor, hogy amatőr csoportja próbahelyiségét eladták, a csoport feloszlott, a rendező magára maradt, de hallgatni nem tudván, megrendezte önmagát. Azóta önálló estjeivel járja az országot. Weöres-műsorában (1992), Bolond Istók bőrébe bújva vall életről, halálról, a világról. És ki az a Pál? című monodrámája a próféta típusú ember megrendítő drámája, melyben Pál apostol – Debreczeni Tibor – visszatekint életútjára, gyötrődik, küzd önmagával, hibáival, ellentmondásaival.
Pályája állomásait felsorolni is nehéz. Magyar–történelem szakon szerez diplomát, népi kollégista, tizennégy évig középiskolai tanár. A tanítás mellett tíz évig a debreceni József Attila Irodalmi Színpad rendezője és műsorainak szerkesztője. A színpad új korszakot nyitott Debrecen kulturális életében. Irányítása alatt az amatőrök őszinte lelkesültsége, szívből jövő irodalomszeretete szakmai tudással, művészi fegyelemmel társult. A komplexitás iránti igénye, kísérletező kedve a hagyományos pódiumformát kitágítja, a verseket zenével, énekkel, tánccal ötvözi. Évadonként nyolc bérletes előadást hirdettek: a kilenc évad alatt 350 előadást tartottak, ezeket mintegy hetvenötezren látták. A Magyar Rádió kilenc műsorról készített felvételt.
Debreczeni Tibort szakmai eredményei alapján 1966-ban meghívják a Népművelési Intézet munkatársának, feladata az amatőr előadó-művészetek gondozása lett. Animátor, szervező, előadó. Fórumokat, színjátszó fesztiválokat, találkozókat szervez, szaklapokban több mint száz cikk, tanulmány szerzője. Szenzációszámba menő, a társadalmat bíráló műsorok bemutatásának engedélyezése miatt – Szabó István: Görgős eke, Rákosi Gergely: Óriástök – már 1967-ben felforrósodik körülötte a levegő, ugyanakkor szuggesztív személyiségének, programalkotó készségének köszönhetően indul virágzásnak a gyermek- és diákszínjátszás, valamint az amatőr versmondás. (1969-ben közreműködésével Magyarország belépett az AITA-ba, az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szövetségébe.) 1971-ben elindítója a Szóljatok, szép szavak! sorozatnak, 1972-ben szervezője a kazincbarcikai színjátszó fesztiválnak, mely első fóruma volt a magyar és a nemzetközi amatőr színjátszásnak.
Az 1970-es években gyermekszínjátszó tanfolyamok tanára, kísérletező kurzusok vezetője: az improvizációra épülő dramatikus módszer, a kreatív metodika hazai meghonosításának úttörője, felismeri a drámapedagógia jelentőségét, azaz, hogyan lehet élőbbé formálni az iskolai oktató-nevelő munkát. Kollégáival együtt megtett kezdeményező lépéseik ekkor még hatástalanok.
Amatőr rendezői tevékenységét rendületlenül folytatja, mérnökhallgatókból megalakítja a Vári Irodalmi Színpadot, mely rövid idő alatt országos hírűvé lesz. A fesztiválokon sorra nyerték a fődíjakat. Rendezéseiben ötvöződött a jelzéses és a realista játékmód, mozgáskompozícióival olyan színházi nyelvet alakított ki, mely az egyetemes jelrendszeren túl a hazai népszokásokra és a folklórművek dramaturgiájára támaszkodott. A kor művészetpolitikája részéről támadások is érték, rendezéseit, szemléletét „fellazító avantgárd”-nak, ellenzékinek tartották.
A gáncsoskodások nem törték meg a hitét, noha 1988-ban, ereje teljében nyugdíjazták. Ekkor válik a drámapedagógia lelkévé. Szervez, tanít, megalakítja a Magyar Drámapedagógiai Társaságot, 1991-ben megjelenteti a Drámapedagógiai Magazint, 1995-ben a művészeti nevelés különböző pályáit befutó szakemberekből civil szervezetet hoz létre, az Academia Ludi et Artist, mely komplex tanterv alapján nyári táborokat, tréningeket szervez. Szerkesztője kiadványuknak, a Kútbanézők című periodikának.
A Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskolán rendezői tevékenységének hosszú szünete után, 1989-ben tanítványaiból megalakította a Karácsony Sándor Színpadot. Műsoraik sorában az első egy megrendítő dokumentumjáték, a Dobozi Eszter könyve alapján szerkesztett Tiszaladányi jeremiád, mely az 1944-ben „málenkij robot”-ra elhurcolt százezreknek állított emléket.
Az ezredfordulón, 2000-ben megteremtette a Kuckót. A Kuckó szükségszerű létezésforma, melyet személyiségünk védelmében a kor kényszerített ki belőlünk. Itt beszélgetések, irodalmi műsorok zajlanak, töltekezünk egymásból, közös együttléteink szellemi, lelki táplálékot adnak. A Kuckó nyáron sem szünetel, Debreczeniék tiszakürti parasztházában meleg hangulatú estéket élünk meg. A nádfedeles ház kertjében mecénási gesztusból színpadot ácsolt a társaság. A nézőtér- és színpadépítéssel járó összes költséget az Ybl-díjas építész tanítvány, Mányi István állta. A színpadot Halmos Béla, a kitűnő muzsikus avatta fel Ördöngös zenekarával, és folytatták a sort néptáncosok, előadóművészek, zenészek, népdalénekesek. A nézőtér kicsinek bizonyult. A barátokon kívül ugyanis megjelennek a falu, sőt a szomszéd község érdeklődői is. Itt senki sem kap tiszteletdíjat, de van zsíros kenyér, hagyma, sütemény, bor, pálinka, baráti szó…
Debreczeni Tibor pályájában szerencsésen találkozik az alkotó és a tanár. Értékteremtő munkája sokunk számára adott és ad ma is meghatározó élményt. Munkájáról így vall: „Aki kútba néz, önmagát látja, meg ami fölötte van. Aki kútba néz, mélybe tekint, hogy messzire lásson. A kútba néző – a mítoszi világban – aranyszálat szakajt: azaz tikok tudója, rejtelmek sejtője. A kútba néző – Weöres Sándor lírájában – a belső végtelent cserkészi, önnön mélyvilágát. Aki művész, kútba néz. Aki művészettel nevel, csakúgy. Akik az újévkor kútba dobott piros almát kihalásszák és esznek belőle – a kunsági néphit szerint –, megújulnak. Kínáljuk a kútból merített piros almákat. A kútba néző – hisszük – messzire lát.”