A Szigetközben zörög a haraszt

Errefelé az emberek már jó tíz éve legszívesebben elhajtanának minden hírhozót, annyiszor becsapták őket. Aki messziről jön, jobb hát, ha óvatosan kezdi, és inkább kérdez. Én is így tettem, amikor Ásványráróra érkeztem. „Hallottak arról, hogy Magyarország és Szlovákia közt nemzeti park lesz? Közös, ami átnyúlik a határon, és a Szigetköz lélekben egyesülni fog a Csallóközzel, lesz környezettudatos gazdálkodás, lesz ökoturizmus, a települések fejlődni fognak.”
Felmondtam a leckét, vártam a hatást.
Mind nevetett. Aztán az egyik visszakérdezett: Maga elhiszi ezt? Nekünk elég volna, ha ott tartanánk, ahol ’92-ben, mielőtt a szlovákok elterelték a Dunát.
Kínjukban nevettek. Jókedvükben már nemigen tudnak. Meg hát mi okuk volna ujjongani? Szülőhelyük, otthonuk, az a táj, ami az övék, megállás nélkül pusztul, és okkal érzik, hogy ez senkit nem érdekel. Mindegy, hogy miniszterelnök vagy szolnoki biológiatanár, az ország napirendre tért afelett, ami ott történik, pontosabban: ami nem történik. Megrendít ma bárkit, hogy tíz év alatt a Szigetközben a talajvízszint másfél-két méterrel, az ott lakók száma tizenöt-húsz százalékkal, a napraforgó és a búza termésátlaga húsz-huszonöt százalékkal csökkent? Hogy a falvak marhaállománya szánalmas, a nemes vad nagy része elvándorolt, a halról pedig mindent elmond, hogy a Szigetközben ma már nincs hivatásos halász – bár ez nem ilyen egyszerű, később még szólunk róla. Országos közöny övezi a tájat, amely korábban annyi élményt adott horgásznak, csónakos túrázónak, természetbúvárnak: mindenkinek, aki vadvízi világra vágyott.
Ásványrárón a polgármester csupa keserűség:
– Nemcsak az a baj, hogy ennek vége, az is, hogy álságos dolgok történnek. Ha már szóba hozta a nemzeti parkot, jöjjön, üljünk kocsiba, kiviszem magát a halrekesztő záráshoz. Jól figyeljen útközben, mert ilyet aligha látott.
Tényleg nem. A halban gazdag békaéri Duna-ág medre csaknem száraz, a kavicságyból fák nőttek ki, odébb egy uszály feneklett meg a szárazon. Megállunk, Böősy Imre int, kiszállhatok, ez az a hely.
– Nagy élet volt itt szeptember 13-án. A nemzeti park dolgában doktor Szakács, a Győr megyei elnök találkozott túlparti kollégájával, a nevét nem tudom, csak azt, hogy Nagyszombatról érkezett, és fülig meciarista. A két környezetvédelmi miniszternek kellett volna jönnie, de lemondták az utat, mindegy, miért, nem ez a lényeg. Mikor a megyei elnökök ideértek, csodák csodája, magasan volt a víz, csaknem két méterrel följebb, mint most. Miért? Mert a szlovákok megnyitották a fenti gátat, hadd lássák a kísérő újságírók, milyen remek nálunk a helyzet, s hogy fölösleges a károgás. Másnap, mikor már nem volt fontos, mi van a Szigetközben, szépen visszaapadt – a szlovákok újra elzárták a vizet.
*
Visszaúton az ásványrárói Duna-ág felé kanyarodunk. A parton néhány épület, az egyiken felirat: „Yacht Camping, Ásványráró”.
– Két osztrák keveredett ide tíz-tizenkét éve, s elhatározták, hogy jachtkikötőt építenek. Megszereztek hetvenméternyi partszakaszt, felhúztak néhány épületet, de a mai napig se kaptak kikötési engedélyt. A dolog jegelve van, mindenki vár, közben pusztul az egész.
Én cseppet se sajnálom a két naiv osztrákot, akik nyilván úgy képzelték, hogy itt ajtó-ablak nyílik előttük, és most meg vannak sértve betyárul. Miért nem tájékozódtak előbb? Ha figyelnek egy kicsit, észreveszik, hogy a jachtügyeket a szlovákok már évekkel ezelőtt rendezték. Terjesztették a hírt, hogy veszélyes átjönni a zsilipen a magyar oldalra. Hatásosan csinálták, mert ahogy egy könyvben olvasom: 1992-ben még 1500 jacht jött át hozzánk, 1997-ben már csak 91. A fehér vízi életnek is útjába állt a bősi gát.
Errefelé az átok hínáron kívül egyedül az embercsempészet virágzik. Az ártérben éjszakánként már nem szarvasok, hanem ázsiai menekülők csörtetnek, a környékbeli falvakban mindenki tudja, ki kap a sok szerencsétlen kevés dollárjából. Hogy ez nem csupán szóbeszéd, arra zárt kis teherautók utalnak: itt is, ott is beléjük akadunk a sűrű bozótban. Az egyiknek német, a másiknak ír rendszáma van, s ahogy a közelükbe érünk, mindkettő indít, odébbáll.
Az idegenekkel szemben nem ezért nő az indulat.
Nyomósabb ok, hogy néhány helyi gazember sok földet játszott az osztrákok kezére, akik látnivalóan nem értenek az itteni gazdálkodáshoz. Okkal háborogtak egy közeli húsüzem miatt is: a határon túlról hozták a fél sertéseket, a magyar munkás lefejtette róluk a színhúst, amit rögtön indítottak vissza Ausztriába, nekünk meg maradt a csont, a bűz s a véres mocsok.
– De ez semmi a Kaiser Foodhoz képest. Azok Magyaróváron csak dán és argentin disznóval dolgoznak, abból készül a Ferenc József-címkés Kaiser kolbász. A császár aligha kért volna belőle, mi megesszük. Mint mindent.
Nem csak színhús és nem csak afgán menekült jár ide-oda a határon: újabban cseh és szlovák mérnökök is jönnek. Híre kelt, és a győri vízügy igazgatója egy szóval sem cáfolta, hogy a dunakiliti duzzasztóműbe egy túlparti konzorcium törpe vízművet tervezett, s ha megépíthetik, ők fogják működtetni is.
Nem vagyok szakember, de azt hiszem, ez rossz hír. Ha létrejön az egyezség, és megvalósul a törpe vízmű, ennek ténye nemcsak a magyar mérnököket vágja pofon, pusztít az önbecsülésünkön is, mert azt sugallja: a Duna dolgában már az innenső parton is a szlovákok kerültek nyerő helyzetbe.
*
De hagyjuk a nyomuló szlovákokat, beszéljünk arról, amit a vizek mentén mindenki egyformán szeret: szóljunk a halról. Mikor azon keseregnek a zöldek, hogy Bős miatt már hal sincs a Szigetközben, van egy hely, ahol jókat röhögnek rajtuk: „Szegények, ha tudnák…” A hely egy halászati szövetkezet, vezetése majd fél évszázada apáról fiúra száll, a dinasztia élén most épp egy villanyszerelő áll. Hogy ezért halásznak-e árammal, nem tudni, csak azt, hogy két hónapja a rendőrök rajtakapták őket, ráadásul az akciót az ellenőrző bizottság elnöke vezette. A fiúk tudták, hogy a ’99-es halászati törvény szigorúan tiltja az ilyet, és azt is, hogy a lebukás betyár kínos annak az engedékeny, csokornyakkendős minisztériumi főembernek, akitől korábban a kedvezéseket kapták. Például azt a jogot, hogy ők lássák el a magyarországi Tesco-láncot hallal, ami hatalmas pénz, de nekik ez sem volt elég.
Kizárólagosságot akartak. Ami azt jelenti, hogy mindent.
Ezt már nehezen viselték a Felső-Duna menti önkormányzatok. Még Torgyánék idejében összetanakodtak: szerettek volna valami kárpótlást azért, ami egyfolytában pusztul náluk a vízelzárás óta. Ha a kormánynak kevés a pénze, adjon helyette jogokat. Például a halászati jogot.
Azt hitték, úgy megy az, hogy kérik, és aztán megkapják.
Hallottak, persze hogy hallottak a nagy halvacsorákról meg arról, hogy a szövetkezetiek vendégül látták a megye vezetőit, a rendőrség fontos embereit, a nagy gyárak igazgatóit, arról is tudni lehetett, hogy volt halfasírt, kapros ponty, szenzációs halászlé, csodálatos sültek, és pompás volt a hangulat, de nem gondolták, hogy az ilyen vacsorákon dől el, ki fog halászni attól fogva és talán mindörökre a Szigetközben.
A naiv önkormányzatok beadták a pályázatot, és úgy gondolták: mi sem természetesebb annál, hogy saját vizeiken, vagyis jó ezer hektáron, ők is halászhatnak majd. S ha még első osztályú munka lett volna, amit beadtak… De nem az volt. Mit tett ezzel szemben a szövetkezet? Csupán jelezte: a szigetközi vizeket legjobban ők ismerik, a halászat fortélyait szintúgy, a kihívó fél amatőr, jó napot kívánok.
Ami magyarra fordítva azt jelenti: akié a halászati jog, azé az igazság.
Ez egyébként szó szerint így van. Annyi különbséggel, hogy nem a törvény, hanem az ő szavuk szerint.
Tudnék még mesélni, de maguk a tanúk is megijedtek attól, hogy miket mondtak. Egyikük, amikor indultam tovább, utánam lépett, megfogta a karom: „Vigyázzon, szerkesztő úr, mit ír, mert az ilyesmiért itt ölnek!” És másnap már ennek az embernek néma volt a telefonja.
*
Az a baj, hogy a szigetközi károkat egyformásítják Pesten, pedig az falvanként változik – panaszkodott egy vendéglős. Ha így van, és ott álltam meg először, lássuk, mi a baj Ásványrárón.
Az élő múltat Bakonyi Jenőnek hívják, tanítóként került ide ötvenegyben, és iskolaigazgatóként vonult nyugdíjba csaknem tíz éve. Ráró legelején lakik, azon a részen, ahol korábban a zsellérek, mert a falu gazdagabb fele Ásvány volt, a Khun-Héderváry-birtok, ahol a hajósok, a halászok, a módos középparasztok laktak. A két rész 1936-ban egyesült.
– Ki honnan való, az iskolában is észre lehetett venni. A rárói gyerekek szerények, csendesek voltak, az ásványiak hőzöngősek, rátartiak. A fő munkaadó a vízügy volt: két részlege működött, a szakaszmérnökség az egyik, a hajózás a másik. A víz elterelése óta a főágban megszűnt a nemzetközi hajóút, hajósokra már nemigen van szükség, talán húsz százaléka maradt meg a régi gárdának.
A nyugalmazott igazgató szerint csak a kocsmaipar van fellendülőben, italmérésből sehol nincs több, mint itt, jövevényeké szinte mind, akik remekül élnek a részegekből. Minden más csak halódik vagy vegetál Ásványrárón.
– Még a káposztatermeléssel is felhagytak, pedig korábban kocsiszám vitték a győri piacra, a gúnyvers is azt mondja: „Ásványráró kis falucska, kevés kenyér, sok káposzta.” Már nincs káposzta, ahhoz víz kéne, és nincs hal se, csak amit néhány rabsic visz a vendéglőkbe.
Eszébe jut aztán, hogy van két remek pékség, de amúgy cégtáblás iparos alig.
– Tele vagyunk kontárral. Ha kell, akad kőműves, asztalos, ács, de egyik se működik engedéllyel. És nem csak az iparosok száma fogy, az iskolásoké is. A hatvanas években 450-500 volt a létszám, délelőtt-délután tanítottunk, ma százan vannak.
Régen cigányok is éltek a faluban, muzsikusok, kitelt két-három banda belőlük, Rigó Feri és Pusztai Jancsi voltak a legjobb prímások. Ma se muzsika, se cigányok. A zsidókból hírmondó se maradt, ’44-ben elvitték őket, fűrésztelepük volt meg szatócsboltjuk, de senki nem jött vissza, hogy folytassa.
A kapuban újra szóba hozom az iskolát.
– Láttam, nagyon szép – mondom, hátha örül a dicséretnek, de nem látszik rajta semmi érzelem.
– Hát, elég furcsa története van. Ötvennégyben, mikor átszakadt a gát, és mindent elvitt a víz, lejött Erdey-Grúz, a miniszter, és azt ígérte, ahogy visszaér Pestre, intézkedik az új iskola felől. Rázós útja lehetett, mert az ígéret kiment a fejéből, s építkezésbe csak a hatvanas években foghattunk. Arra került aztán a kilencvenes években a második szint, és ahhoz épült a tornaterem.
*
Ásványráró polgármesterének legnagyobb bánata egy pályázat, amin végül semmit nem nyertek, pontosabban: sokat vesztettek.
– Arról van szó, hogy a Szigetközben egyedül nálunk lehet az Öreg-Dunáról bejönni hajóval, de az alacsony vízhozam miatt ez most lehetetlen.
Elővesz egy papírt, rajzol:
– Az ártéri vízpótlás mostanáig úgy történt, hogy a mellékágakba, amik olyanok, mint a tüdőben az erek, vizet engedtek a tárolótérből, majd összekötötték őket. Ezt a vízpótló rendszert az előző tíz évben építették az egymást követő kormányok, nagyon sok pénzbe került. Az érhálózat itt végződik Ásványrárónál.
Böősy Imre rányomja a tollat, vastag vonalat húz a papírra.
– Itt az ásványi zárás. Ha ezt a torkolatot elzárnánk, megvalósulna a vízszint stabilizálása az 1816-os folyamkilométernél. A Miniszterelnöki Hivatal pályázatára adtuk be az ötletet, amit valójában Szeredi István magyar–norvég káeftéjétől vettünk kölcsön. 11,2 millió forintot kértünk egy gumizáras hajózsilip tervezésére, amelynek révén egyszerre válna lehetségessé a vízszint duzzasztása és a hajózhatóság.
A tollat tartó kéz lehanyatlik. Valószínűleg most jön a neheze.
– Ha a pályázat sikeres, építési engedélyt kapunk a zsilipre, ami 1,3 milliárdba került volna; sajnos a dolog nem jutott odáig. A beadási határidő 2003. július 31. volt, mellékelni kellett volna a szakhatóság támogató nyilatkozatát, csakhogy Janák Emil, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője nem támogatta az elképzelést. Ő állami hivatalnok, és drágának találja, ez volt az elutasítás indoka. Hiába győzködtem, hogy az államnak egy fillérjébe se kerülne, az uniótól PHARE-pénzt kapunk rá, nem írta alá a papírt.
Csak emlékeztetni szeretnék: ugyanarról az emberről van szó, aki nem talált kivetnivalót abban, hogy egy cseh–szlovák mérnöki konzorcium törpe vízművet akar építeni és működtetni Dunakilitiben. Janák jelezte: magyar mérnökök is fordultak hozzá hasonló tervvel, ám ha a táj ökológiai rehabilitációjában a cseh–szlovák csapat aktívabb, ők kapják a lehetőséget. A hirtelen buzgalom teljesen érthető, mondta, az építéshez pénzt ad az unió. Ezért érzi úgy Böősy Imre, hogy épp a helyiek maradnak ki abból, ami a javukat szolgálja. Ha halászni akarnak, abból, ha zsilipet építenének, akkor abból.
– Könnyen lehet, hogy az erőművecske egy trójai faló, s a végcél újra csak Nagymaros – mondja nekikeseredve, mikor elköszönünk.
*
Epilógus. Több is van belőle.
Az első. Hiába a nagy vacsorák, hiába a csokornyakkendős ember a minisztériumban, olyan hír járja a Szigetközben, hogy tartozásai miatt csődbe jutott az emlegetett halászati szövetkezet. Sok ember fellélegzett a környéken: van Isten, mondták. Hogy emiatt hatvanan munka nélkül maradnak? Majd megsegíti őket az Úr, hangzik a válasz, de elég kevés benne a meggyőződés.
A másik hír: néhány hónapja meghalt Fazekas Ferenc, az utolsó szigetközi aranymosó. Ezt azért hozom elő, mert egy nagyokos szólt a közös nemzeti parkról, és kidobolta: ő bizony fel akarja eleveníteni a Szigetköz hagyományait. Például az aranymosást. Nos, kedves úr, ahhoz előbb Fazekas bácsit kéne feleleveníteni! Tetszik az ilyesmihez érteni, vagy csak úgy beszélünk, beszélünk a vakvilágba?