Csóka

Ki ez a csóka? – hallottam nemrég a buszon, és fölkaptam a fejem. Tehát az ürge, ipse, pacák, hapsi, individuum, csávó, arc, gyökér, nímand és társai mellé felvételt nyert a csóka is. A csóka már első hallásra megtetszett, egy magyarra szinkronizált filmben hallottam, a következő szövegkörnyezetben: „Ha kinyírják a csókát – bocsánat –, b…hatjuk a lóvét.” Amellett, hogy az ornitológia a szívügyem, a csóka nyelvi leleményre vall, mámoros színfolt sohasem pihenő nyelvünkben. Emlékszem Konrad Lorenz két csókájára, az egyiket Csoknak hívták, a másikat Elzának. Csok nagyon szeretett a közeli Duna-parti strandon sétálni. Lorenz néha utánament és figyelte. A csóka ilyenkor rendkívül hűvösen viselkedett vele, rá se nézett, feltartott fejjel sétált le-föl, hogy jelezze, semmi közük egymáshoz. Estefelé aztán hazaballagott (-repült?). Tisztára, mint az emberek, nem? Ma például, a reggeli tévé közben így szóltam magamhoz, pesze csak gondolatban: Ki ez a csóka? És hogy lám, milyen tanulékony vagyok. A csóka közben arról beszélt, hogy Nagy-Britanniában, Franciaországban és más kultúrállamokban már-már meghitt szokás, hogy a parlamenti padsorokban letahózzák egymást az illetők, majd bolond lesz bocsánatot kérni az általa letahózott kollégától. Eurotahósodás, vontam le a tanulságot már aznap reggel sem először. Hallgatnom kellett volna Örkény István évtizedekkel ezelőtti figyelmeztetésére: „Emberek, adjátok el a televíziótokat, amíg nem késő.” Most már késő. Bárgyú optimistaként még mindig reménykedem, hogy találok valami érdekes műsort, legalább félévente egyszer. Előző éjjel a polgárosodásról olvastam, a honi polgárság zűrzavaros évszázadairól, szomorú sorsáról a jelenben. Alexa Károly írta, a Kortárs kiadó jelentette meg (A magyar polgár – és a magyar író). Szívfájdító esszé, a polgárság elsiratása. Merthogy már nincsenek polgárok. Csókák vannak. Meg héják, meg multik, meg tahók, meg bunkók, meg bumburnyákok. És bunkofonok. Nem, már nincsenek bunkofonok, mióta így elterjedt a mobil, azóta mobilok vannak. Mert önérzetük a csókáknak is van. Ki fogja magát lebunkózni? Arra ott vannak a mindenkit mindenkor kioktatók, a magánszorgalmú felügyelők.
A polgár, a citoyen a középosztály, a nemzet gerince, a nemzetfenntartó, aki méltóságot, stílust, tartást, illemet, becsületet, tisztes gyarapodást adott önmagának és a hazájának, aki „megadta a módját” – már nem vagy egyre kevésbé tudja megadni. Már nem lehet tisztesen gyarapodni, csak „tollasodni” lehet, esetleg tisztesen – de inkább irgalmatlanul – leépülni. Nézni gyanakodva és dühödten a nómenklatúramaffiózusokat (anyám kifejezése), ahogy szemérmetlenül arcodba vágják: „Ja, ilyen a kapitalizmus.” És hogy az erősebb kutya… És hogy megmondtuk előre: „A szocializmusnál csak egy rosszabb van: ami utána következik.” Hát igen. Én azért tudok valamit a szocializmus javára írni. Például, hogy onnan még volt hova menni. Most már nincs. Nincs, hogy elmegyek, mert hova?
Nem léphetek ki az életemből, mint egy illatos, habos fürdőből, ahogy a Nobel-díjas író írja legújabb regényében.
Apropó, fürdő. Úszni sem jókedvemben megyek reggelente a Széchenyibe, sajnos. Orvosi tanácsra járok, nem elhanyagolható pénzügyi kedvezménnyel. Vannak jó és rossz oldalai aztán a fürdőzésnek. A jók közé sorolom, hogy hamar föl kell kelnem, viszont nem lustálkodhatok, ennek megítélése már nem egyértelmű. Úszni a gőzölgő medencében, csepergélő esőben, miközben a fürdő teraszán egy norvég fúvószenekar játszik, ez a hangulat eddig még hiányzott az életemből. Megvolt ez is. Aztán a szauna, a maszszázs utáni kellemes bambulás közben még arra is jut időm, hogy a Magyar Vadász című kedvenc periodikámat olvasgassam. Legutóbb egy Mondatvadász című szösszenetre lettem figyelmes. Így kezdődött: „Ül, hosszú, méla lesben, néz jobbra-jobbra, soha balra, és ha meglát egy arra poroszkáló, gyanús mondatot, azon nyomban belelövi a Dunába. A mondatok szerzőivel még kíméletlenebb. Nekik tanácsokat osztogat. Mit írjanak, kiknek a társaságában, mikor és miért. Ha jó kedve van, megmondja azokat a szavakat, szóösszetételeket is, melyeket nem tanácsos leírni.” Hűha, ebből baj lesz, gondoltam, és mélyen a víz alá merültem. Régebbi irodalmi élményeimből ugyanis rémlett, hogy az írók nem örülnek, ha tanácsot adnak nekik. Szeretnek a saját fejük után menni. E csekélyke szellemi izgalom nem tartott vissza attól, hogy tovább adózzam a fürdőzés gyönyöreinek. Ám, ha azt hittem, hogy nézelődhetek gyanútlanul, tévedtem. Azóta tudom, vigyázni kell, hova nézek, mert könnyen részem lehet abban a látványban, hogy egy ürge, őt nem nevezném még csókának sem, éppen elmélyülten szerzi az örömöt magának. Vannak kevésbé körmönfont megnevezései is a tevékenységnek, most nem írom le egyiket sem. Ezt például nem sorolom a fürdőzés pozitívumai közé. Sőt. Nem erre fizettem be. S ezt már metaforikusan is értem. Úgy általában, az illatos, habos fürdőkre.
Ahonnan nem lehet kilépni sehova. És a fejet sem lehet elfordítani túl sokáig. Bénulást okozhat. Az örökös undortól meg hányingert lehet kapni. Legközelebb ezeket a mellékhatásokat majd megbeszélem orvosommal. Mit tanácsol? Menjek a Gellértbe? Szovátára? Herkulesfürdőre? Hol nincsenek efféle ürgék? Közben meg elvesztettem az újságomat, pedig még végig se tudtam olvasni. Nem baj. Azóta biztos megtalálta egy csóka. Még az is lehet, hogy tanul valamit belőle.