Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a sportnak milyen szerepet szánt a Teremtő az emberiség (illetve az üdvösség) történetében. Ha hiszünk az Ó- és Újszövetség tanításaiban, egyúttal azt is hisszük, hogy az emberiségnek Isten nélkül nincs története, mivel a semmiből indult és a semmibe vész. A semminek pedig nincs sem jövőképe, sem emlékezete. Az üdvösség történetére mindez még inkább vonatkozik.
Az ószövetségi írásban, amit bízvást tórának is nevezhetünk, nem találunk utalást a sportra. A zsidóság mindig is a szellemi értékeket helyezte előtérbe, bár a harc – mint minden sporttevékenység őse – sok esetben alapvető szerepet játszik az ígéret földjének meghódításában. Igaz azonban, hogy az írások szerint minden csatában Isten járt elöl, s a győzelmet Mózes népe csakis hitével érdemelte ki. De Saul, Dávid és különösen Sámson a testi derékséget is képviselte, máig felülmúlhatatlan teljesítménynek tekinthetjük, hogy Sámson egy szamár állkapcsával agyonvert több ezer filiszteust.
Látnunk kell, hogy a sport a harc domesztikált változata, s így bizonyos értelemben rokon a demokráciával. A legősibb formája, a vadászat (amelyről Ortega oly kitűnő értekezést írt), mihelyt létszükségletből szórakozássá változott, az üldözés és elejtés aktusát fejedelmi rangra emelte. (Az embervadászat általában nem fejedelmi.) Ezzel együtt a sport, mint szervezett, békés és tiszta vetélkedés, görög találmány. A modern kor, mint sok egyéb másban is, a zsidó-keresztény hagyományok mellett a görög kultúra hagyományait elevenítette fel, amelyek már az ókori Róma szokásrendjét is befolyásolták. A gladiátorok profi sportolók voltak, teljesítményük – amely a halál mezsgyéjén mutatkozott meg – rabszolga voltuk ellenére is kiemelte őket a tömegből, a tömeg pedig a mostanihoz hasonló mértékben érdeklődött küzdelmük iránt. Akkoriban mindezt cirkusznak nevezték, bár tartalmazta a dicsőség elemeit is.
Korunkban a sportolók küzdelme több száz millió néző előtt zajlik, és valószínű, a politika mellett az embereket ez a vetélkedés érdekli a leginkább. A futball már-már kultikus szerepet tölt be az európai tudatban, sajnálatos, hogy ebből a kultuszból mi magyarok kimaradni látszunk.
Mivel – kiindulási pontunk értelmében – a Teremtő szándékát keressük ebben a nagyszabású emberi jelenségben, amely a kiemelkedő sportolók viszonylag kis száma ellenére milliárdok érdeklődését köti le és szórakozását biztosítja, meg kell állapítanunk, hogy a sport nagyon sok erkölcsi vonatkozásban is pozitív elemet hordoz, sőt néha azt kell hinnünk, hogy bizonyos esetekben ez az emberi fajta legtisztább és legegészségesebb produktuma. Jellemző módon sportszerűségről beszélünk, amikor valaki (biblikus értelemben is) helyesen és jóindulatúan viselkedik ellenfeleivel szemben, mintegy a zsidó-keresztény emberszeretet eszményei szerint. Az emberiség története (ha üdvtörténetként fogjuk is fel) ritkán tartalmazza a fair play elemeit. Ha viszont megnézünk egy, a gladiátorok viadalára emlékeztető, már-már véresnek és kegyetlennek nevezhető thai box világdöntőt, azt látjuk, hogy a küzdők nem gyűlölik, sokkal inkább tisztelik egymást. A nagy sportolók lelkisége, ha nem is mindig, de nézőikre is kisugárzik. Bármely sportágban a világversenyeken aratott győzelem, különösen a világelsőség olyan hosszan tartó testi és lelki erőfeszítést kíván, olyan akaraterőt, lemondást és célratörést tételez fel, amely általában nemcsak a testet, hanem a lelket is nemesíti.
Egyszóval a politikusok sokat tanulhatnának a sportolóktól.
Hogy Isten ily módon kívánja-e a helyes mederbe terelni a teremtés koronájának eredendő agresszivitását, én nem tudom…