Isztambul külvárosában, Kadi-Keuban született 1909. szeptember 7-én, görög szülők gyermekeként, Elia Kazanjoglousként anyakönyvezve. Kétéves korában Berlinben landol, 1913-ban pedig jó érzékkel már az Egyesült Államokban dekkol a család, megúszva ezzel az első nagy újrafelosztósdi civilekre gyakorolt hatását, és megteremtve egy nyugis szőnyegkereskedés biztos jövőt biztosító alapjait.
Kazan a Yale dráma tagozatán bekkeli ki a nagy gazdasági válság néven elhíresült ócska manipuláció következményeit, a New Deal pedig már a Group Theaternél éri, miként a második őrjöngés is. Munkahelye 1941-ben megszűnik, de ekkor már elismert rendező a Broadwayn, majd 1947-ben Cheryl Crawforddal megalapítja az Actors’ Studiót, amelyhez később egy másik érdekes fickó, Lee Strassberg is csatlakozott. Az Actors’ Sztanyiszlavszkij módszereit adoptálta és csiszolta tovább, amelyek lényege rövidre vágva a következő; a színművész domborítás közben nem a neurastenia gravis végső periódusának tünetegyüttesét produkálja, nem dúl-fúl, ha kell, ha nem, szemei nem akadnak fenn s nem hadonász, ellenben hihető és felettébb valószerű. Ez a „spontán koncentráció” húzta le a rolót egy korszak standolása után, ez a munkamódszer tette kultikus figurákká James Deant és Marlon Brandót. Ők ketten egyértelműen Kazan felfedezettjei, utánuk többé már nem lehetett a régi módon viháncolni a vásznon, és ezért van az, hogy a mai napig még egy közepes amerikai moziban is értékelhető a színészi játék. A forgatókönyvírás problematikáját mostan ne feszegessük, de Kazan ebben is maradandót alkotott, jó, olyan sameszekkel a háta mögött, mint Steinbeck vagy Tennesse Williams. Színezzünk most közbe egy kis politikát, mert enélkül, ha megfeszülünk, se megy, hiába dönti be csíkos fürdőköpenyben Marlon Brando Vivien Leight A vágy villamosában, hiába zizeg Eli Wallach bajusza Carrol Baker nyakán a Baby-dollban és mindhiába Jimmy Dean, mint ikon, a vállán keresztbe rakott puskára feszülve, mint egy porschés Jézus.
A politika ugyanis gátlástalanul levizeli a totemoszlopokat. Nos tehát, Elia Kazan 1934-ben belép az Amerikai Kommunista Pártba (ilyen is volt), majd ’36-ban, midőn a „művészi”, „haladó” „baloldaltól” elfogja egy váratlan hányinger, riadtan lelécel (József Attila-i effect). Ez még nem lenne baj a véleményformáló hollywoodi értelmiség szemében (sőt!), pláne, hogy még a mutogatós Dimitrovtól is rendezett egy darabot, viszont 1952-ben az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt bemártott tizenöt (más források szerint tizenhét) hasznos hülyét (lásd Vlagyimir Iljics Uljanov idevonatkozó téziseit), akik aztán tényleg rendesen megszívták. Lássuk a részleteket. A bizottság (hogy Joseph MacCarthy szenátornak mit köszönhet az Államok, má’ úgy nemzetbiztonságilag, az ma már világos) 1947-ben negyvenegy (ihaj Csuhraj) hollywoodi művészt idézett be, tizenkilencen nem jelentek meg, aztán kilencen nyilatkozták, hogy nem tagjai a kommunista pártnak, tízet (a tízeket) viszont berántottak vallomástételre. 1952-ben Kazan is megjelent a bizottság előtt, de csak anynyit közölt, hogy momentán nem párttag.
Három hónappal később viszont már írásban közölte, hogy kész a vallomástételre, és megnevezte a régi, kipróbált elvtársakat. Ne feledjük, Amerika ekkor már túl volt a Rosenberg-sztorin, az Oppenheimer-ügyön, tehát aki ügyes volt, könnyen hozzájuthatott egy barátságos atombombához, ehhez jött még a „nem amerikai” származás, néhány sikertelen elsimítási kísérlet, meg négy kiskorú gyermek.
A hipertoleráns Hollywood azonban soha nem bocsátott meg Kazannak, még 1999-ben, 90 (!) éves korában is, amikor átvette az életmű-Oscart, fagyos volt körülötte a levegő. Ritka is arrafelé a széllel szemben próbálkozó, Brando például vett egy szigetet, és virtusból elhízott, mint Elvis (aki néha még feltűnik, mint Szaddám Huszein), kiállt az indiánokért, beszólt a moguloknak, majd visszavonta, mostanában meg Mel Gibson cipeli Kazan keresztjét, míg úgy nem jár, mint szegény Kusturica, akit még a hazai másodközlők is lefasisztáztak az Underground után.
Blanche mondja a drámairodalom egyik legjobb női szerepében, A vágy villamosában: „Nem akarok valóságot, mágiát akarok.”
Vagy Brando a Rakparton-ban, a háztetőn, a (még élő) galambok ketrece mellett: „Itt mindenki gyilkossá válik, vagy meggyilkolják.”
Kalispera.
origo.hu
Ámokfutó tartotta rettegésben Miskolcot, videón az autós üldözés
