Az első demokratikusan választott kormányzat szinte hatalomra kerülésétől igyekezett stabilizálni a szovjet csapatok kivonulásával ingataggá vált regionális biztonságpolitikai helyzetet, amely bennfentesek szerint jóval nagyobb háborús kockázatot rejtett magában, mint amiről a magyar közvéleményt tájékoztatták. Alig ült el a romániai puccs és a marosvásárhelyi pogrom utcazaja, Bukarest erdélyi hadsereget hozott létre, alig titkolt célzattal. 1991-ben széthullott Jugoszlávia, s a háborús felek számtalan kísérletet tettek a konfliktus Magyarország irányába történő exportjára (októberben szerb gépek bombát dobtak Barcsra, a magyar légteret több száz alkalommal sértették meg ebben az időszakban). A bősi gát építése kapcsán csorbult a magyar szuverenitás, Szlovákia függetlenedése sem csökkentette a bizonytalanságot.
A számvetésnél súlyos problémát okozott, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedében a Néphadsereg fejlesztését javarészt leállították, így a Varsói Szerződés utolsó modernizációs hulláma csak foltokban ért el Magyarországra. Az elmaradottságot minden haderőnemnél tetten lehetett érni, mégis – a szárazföldi túlsúlyú magyar katonai gondolkodás miatt – a légierő volt a legrosszabb bőrben.
Hogy a környező országok – ahol a légierők nagyobb presztízsnek örvendtek – légi fölényét ellensúlyozzák, az orosz államadósságról tárgyalók kezdetben azt az utasítást kapták, hogy ragaszkodjanak a nagy teljesítményű „orosz Patriot”, azaz Sz–300-as légvédelmi rakéták átadásához. Mivel ezt Moszkva elutasította, előtérbe kerültek a MiG–29-esek, amelyeket a szomszédok mindegyike még 1989-ben beszerzett, előnyhöz jutva a magyar légierővel szemben. Hosszas mérlegelést követően – amely során a térség instabilitására hivatkozva az Egyesült Államok megtagadta F–16-osok szállítását – 1993 nyarán került pecsét a magyar–orosz ügyletre. A Szovjetunió széthullása miatt át nem vett, 1990–91-ben gyártott, akkor 2-3 éves gépeket kapott a honvédség. A 28 MiG-hez négy hónapos kiképzés is járult a dél-orosz Krasznodarban. A gépek első csoportja 1993. október 15-én érkezett meg Magyarországra, a kecskeméti bázisra.
A világ talán legszebb és legjobb repülési tulajdonságokkal rendelkező – az amerikaiak által is respektált – vadászgépei kezdetben euforikus hangulatot eredményeztek, ám a korabeli krónikás szavaival „a karácsonyi ajándékot megkaptuk, de ünnepi vacsorára már nem futotta”. A MiG–29-eseket rendszerben tartó 59. Szentgyörgyi Dezső Vadászrepülő Ezred (immár repülőbázis) ugyanis sohasem kapott megfelelő finanszírozást, és az időközben bezárt taszári és pápai repülőalakulat pénze sem került Kecskemétre. Már az első évektől napirenden volt a kannibalizáció, azaz az egyik gépből kiszedett alkatrészekkel tettek üzemképessé a másikakat. A kecskeméti repülőtér fedezékeit megcsonkított gépek lepték el. A pilóták repülési ideje sohasem érte el a nemzetközi normák szerinti minimumot, 20–60 óra között ingadozott évente – az árat egy repülőgép elvesztésével és Rácz Zsolt alezredes 1998. júliusi halálával fizette meg az alakulat, bár információink szerint legalább négy esetben hajszál híján múlt, hogy katasztrófa következzen be. Egyszer az immár szocialista képviselő, korábbi sikeres bemutatópilóta, Vári Gyula élete is veszélybe került egy bravúros balatoni manőver során. Igazi sikertörténetet a gépek és tehetséges pilótáik nemzetközi légi bemutatókon elért sikere jelentett, ami bennfentesek szerint éppenséggel hozzájárult a tarthatatlan helyzet konzerválásához, hiszen abba a tévhitbe ringatta a döntéshozókat, hogy „nekünk vannak a legjobb gépeink, a legjobb pilótáink, minden jó, ahogy van”. Miközben gyűltek a díjak a kecskeméti polcokon, s a gépek papíron NATO-kötelékbe soroltak, a készültségi szolgálat ellátása megnehezült, a valós harci feladatok gyakorlása egyre problematikusabbá vált. „Sohasem tudtuk maximálisan kihasználni a gépek képességeit” – szól az idézet egy névtelen kecskeméti pilótától, amelyet a három műszakban dolgozó földi személyzet sokszor emberfeletti erőfeszítései is alátámasztanak.
A gépekre legutóbb az Orbán-kormány költött jelentősebb összeget, bár egyben kivonásukról is rendelkezett – nemzetbiztonsági okokra hivatkozva – az orosz alkatrészfüggés felszámolását célozva. Miután a svéd Gripenek beszerzéséről döntöttek, 2002-ben elhatározták azt is, hogy azok beérkezéséig hosszabbítsák meg a MiG-ek élettartamát három évvel. Az újabb kormányváltás újabb változást hozott, és egyes szocialista lobbicsoportok még abban is reménykedtek, hogy sikerül jelentős korszerűsítési csomagot kialkudniuk az orosz gépek számára. A Gripen-szerződés megtartása és módosítása melletti érvek azonban győzedelmeskedtek, ám szakértők szerint hosszabb távon az ország védelméhez nem lesz elég a 14 svéd gép, megfontolandó lenne a MiG–29-esek továbbéltetése, a jelenleg tervezett 2009-es dátumon túl is.
origo.hu
Ezért van óriási tétje az Ukrajnáról szóló szavazásnak
