Madárbeszéd

Bevallottam már töredelmesen, hogy valamikor, ifjabb koromban nemcsak sétálni és pihenni jártam a Városligetbe naponta, hanem fosztogattam is, hazahordva legcsodálatosabb kincseit, a madárcsicsergést. Apró kis zsebmagnómon sok-sok májusi csicsergést, ujjongást, hozsannát rögzítettem.
Télen aztán, amikor hideg szél kocogtatta az ablakot, és hajtotta az égen a komor fellegeket, magam mellé állítottam a magnót, és hunyott szemmel visszaidéztem hangjára a régen múlt tavaszokat. Az élet elszáll, az idő kicsorog a markunkból, de az emlékek egy részét meg lehet őrizni: a szépet.
Az idén a betegségem meggátolt abban, hogy egyszer is kimenjek a ligetbe, s felkeressem padom a nagy platán alatt. De a zimankós napokon gyakran elűztem magam mellől a telet, meghallgatva a régi felvételeket.
Most, hogy új ruhájukba öltöztek a fák, az erkélyen üldögélve újra hallani szerettem volna a madárcsicsergést, de a mi kertünkben csend volt, hallgattak a madarak. És ekkor történt a csoda; a madárcsivitelésre, ami a magnóból áradt, egyszer csak válasz érkezett. Aztán meg egy vendég, tollászkodó feketerigó röppent az erkélyem korlátjára. Később jött a párja is utána. És megszólalt egy gerle a fánkon. Üde, tavaszi zenekar! Aztán egyszer csak hirtelen csend támadt, mintha a karmester leintette volna a muzsikát. Mi történt?
Döbbenten figyeltem: a magnószalagon is ugyanaz a riadt csend. Madár vendégeim tehát megértették az üzenetet, amit a ligetből hoztam. Kétszer is visszatekertem az orsót, de annál a rikkantó füttynél ismét ugyanaz a jelenség: csend. Riadalom! Gyanútlanul hoztam haza a magnón egy, a nyilván veszélyre felhívó madárrikkantást, s most a kertem madarai is megértik. A szobámban többször is lejátszom a tekercset a titkot keresve, de csak a madarak füttyét hallom. Zene a fülemnek. Nincs benne diszszonáns hang. Találgatok hát: melyik lehet a riasztás? A vadgalamb krúgása? Vagy az ezt követő felcsukló madársóhaj?
Visszaidézem a felvétel napját, május volt, délelőtt, csendes napos idő, már kinyíltak az első orgonák. Rázendítettek a madarak, hangjuk akár templomban az imádságos ének.
Az egyik fa tetején, a himbálódzó, hajlongó ágon egy gerle ülhetett. Lehet, hogy ügyeletes vigyázó volt éppen. Mert ilyen is van a madárvilágban. Fújta közben a maga megszokott dalát áhítattal. S akkor döbbenten észrevett valamit. Mit? Tán az öreg vasutas sétáltatta arra a kutyáját, és az eb felvakkantott? Vagy macska osont a bozótos között? Lehet, hogy csak egy közeledő és gyorsan elsuhanó felhő árnyéka volt, ami megrettentette. Szél motozott halkan a fák ágai között. Vagy csak egy pillangó merészkedett magasabbra repülni? Mert a pillangók olykor megbolondulnak a tavasztól. Mint a részegek, kótyagosan karikáznak, s attól riadt meg az őrködő madár?
Csak egy pillanat törtrésze suhanhatott el a csendben, aztán minden folytatódott, harsogott tovább a csivitelés. Én észre sem vettem, annak a fél pillanatnak a félelmét is hazahoztam a madárdallal együtt. S most szeretném megfejteni: már vagy huszadszor hallgatom meg újra és újra, ám nem értem. De a madarak, lám, megértik. Érzékenyek általunk ismeretlen hangfrekvenciákra is. Olyan lehet ez a madárvilágban, mint nálunk a „jaj, istenem, mi történt?” felkiáltás. Vagy: Vigyázz! Menekülj!
Aztán követi a riasztást a megnyugtatás: „Nincs baj! Nincs baj!” És akkor folytatódhat a hangverseny. A felhő árnyéka is tovaszállt egy szempillantás alatt, az öreg vasutas kutyája se jelent veszélyt, macska sincs a láthatáron, s fent, a Városliget felett nem héja kering, csak a forgószél sodort el néhány falevelet.
Behunyom a szemem: értem. Mert viszszatért emlékezetemben egy pillanatra az a borzongató érzés, amikor egyszer egy éjszaka álmomból csengő berregése riasztott fel. Felültem az ágyban. Vártam a jelzést. A házmesterrel megbeszéltem, ha ávósok jönnének éjszaka, kulcsával verje meg a lépcsőházban futó vezetéket. Azt meghallom. És készülhetek a kommunizmus építésére.
De most csend van. Zavartalanul hallgathatom a madárcsicsergést.