A Harvard egyetem professzora, Richard Pipes több mint négy évtizedes munkássága mögött nem mindennapi elméleti tudás és tapasztalat áll. Az Egyesült Államokban ő ma a kremlinológia legismertebb szakértője. Hosszú éveken át működött kormányzati tanácsadóként. Eddig tizennyolc könyvet írt, Az Orosz forradalom című munkáját tizenkét nyelvre, köztük magyarra is lefordították. Tavaly az Ismeretlen Lenin című kötete jelent meg a XX. Század Intézet jóvoltából.
– Milyen személyes motiváció vezette e kutatási terület felé? Úgy tudom, lengyelországi zsidó családból származik.
– Édesapám igen okos és előrelátó ember volt, így 1939 szeptemberében, amikor Hitler és Sztálin „összeölelkezett”, fogta a családot és nem kelet felé, hanem nyugatra menekültünk. Hamis papírokkal érkeztünk előbb Németországba, majd amíg lehetett, Olaszországban éltünk. Ezután leltünk otthonra az Egyesült Államokban. Megkezdtem ugyan egyetemi tanulmányaimat, de hamarosan jelentkeztem a hadseregbe. A hírszerzőkhöz kerültem. Az orosz nyelvet olyan kiemelkedő tanárok oktatták, akik még az 1917-es oroszországi polgárháború idején emigráltak Nyugatra.
– Ez nyilván nagy ösztönzést adott a történészi pályához. De hogyan került kapcsolatba a politikával? Hiszen 1976-tól, különösképp 1980 és ’82 között a külügyminisztérium, de más kormányzati szervek is igényt tartottak ismereteire.
– Az Egyesült Államokban a nyolcvanas években megnőtt az igény az új szemléletet képviselő történészek tudása iránt. Ekkoriban a Reagan-kormányzat szakértőjeként különböző szervezetekben dolgoztam.
– Előadásán – ahogyan mondani szokták nálunk – oly sok volt az érdeklődő, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. A XXI. század elején még mindig ennyire érdekes lenne egy kihűlt diktatúra régen elhantolt vezére?
– Olyannyira, hogy a szovjet rezsim öszszeomlása után, 1992-ben, amikor az említett köteten dolgoztam, még mindig nehézkesen lehetett hozzáférni az engem érdeklő dokumentumokhoz. Minden jel arra mutat, hogy még napvilágra kerülhetnek további, Leninnel kapcsolatos, a mai történészek és a jövő számára is meglepetést okozó anyagok.
– Lehetséges-e, hogy mint az önnel együttműködő orosz kutató, Jurij A. Buranov írja, a kommunizmus évtizedeiben Lenin írásos hagyatékának egy részét megsemmisítették, másokat pedig meghamísítottak?
– Tény, hogy még mindig sok az ezzel kapcsolatos rejtély. Egy történész persze nem jósolhatja meg előre, hogy a továbbiakban nyilvánosságra kerülő iratok mit fognak tartalmazni, de eddigi ismereteimre hagyatkozva feltételezem, hogy nem a szokványos, „tisztára mosdatott” személyiség képét erősítik majd.
– Csak egy mozzanatot kiragadva: lehet-e a dokumentumok visszatartásának ma politikai célja?
– Nincs célja. Inkább úgy mondanám: ahogyan a mai Oroszország bizonyos régióiban, úgy az archívumokban is megállt az idő. A régi rezsim emberei még tartják magukat. Köztük vannak olyanok, akik még mindig idealizálják Lenint, fanatikusan hisznek benne. Egyszerűen meg akarják őrizni a rezsim titkait.
– Nem abszurd mindez?
– Legalább annyira az, hogy ma az orosz népesség egyharmada azt sem tudja, hogy véget ért a kommunizmus. Elsősorban a vidéki lakosság körében nagy a tudatlanság. A Lenin-szobrok ma is ott állnak a tereken, az utcák nevei változatlanok és nem tűntek el más jelképek sem. Az igaz, hogy Leningrádot újra Szentpétervárnak hívják, ugyanakkor meghagyták a „Leningrád környéke” elnevezést. A múlt tehát ilyen értelemben sem záródott le. Nincs határvonal, amely fehéren-feketén azt jelzi, volt egy diktatúra, és most demokrácia van. Minden összemosódik. Ezek a kiragadott példák is jelzik, hogy nem történt meg a társadalmi számvetés, és elmaradt a múlt bűneinek számonkérése. Ellentétben Németországgal, ahol gyökeresen szakítottak a nácizmussal, s többek között láthatóvá tették a hajdani koncentrációs táborokat is. Megtörtént ez már a Gulággal?
– Egy ilyen közegben milyen lehetőségeik vannak azoknak az orosz kutatóknak, akik a diktatúra bűneit és a kommunista ideológus, majd politikus Lenin valódi személyiségét, szándékait kívánják feltárni?
– Korlátozottak. Anyagi értelemben egyenesen szegénységről beszélhetünk.
– Van-e olyan együttműködés az orosz és amerikai történészek között, amely lendíthet valamelyest az említett helyzeten ?
– Igen, van. Ami engem illet, én a magam útját járom. Ez a személyiségemből fakad.
– Találkozott-e mostanában olyan kelet-európai történészi munkával, amely újszerű megközelítésben ábrázolja valamelyik szovjet diktátort?
– Igen figyelemre méltónak tartottam Kun Miklós Sztálinról szóló bibliográfiájának első kötetét. Rendkívül részletes áttekintés a diktátor, a családja és munkatársai személyes életéről. A szerző az archívumok és nyomtatásban már megjelent széles körű tudományos forrásokra alapozta munkáját. Sztálin személyében nemcsak egy vészjósló és titokzatoskodó figurát ábrázol, de tényszerűen cáfolja azokat a legendákat is, amelyeket ő magáról teremtett.
– Noha egyes történészek által egyre inkább feltárul a kommunista rezsimek lényege, a nyugati, úgynevezett véleményformáló értelmiség jelentős része úgymond „csendben hagyta kimúlni a rendszert”. Sőt. Mintha egyre kevésbé szeretnének tudomást venni a valóságról. Miért van ez?
– Egyeseknek még mindig kényelmesebb abban hinni, hogy az eszme alapjaiban jó, csak közben „elrontották”. Sőt. Hihetetlen számukra, hogy az áldozatok száma 85 és 100 millió között volt.
– Ehhez az önáltatáshoz tartozik, hogy legalább Lenint szeretnék megtartani pozitív jelképként?
– Lenin ugyanolyan szörnyeteg volt, mint Sztálin, sőt bizonyos tekintetben roszszabb, cinikusabb volt nála. Az újonnan feltárt dokumentumok mindenesetre azt bizonyítják, hogy nem a tanítvány volt az, aki az eszmét, a forradalmat eltérítette eredeti útjáról. Számos olyan levélre, feljegyzésre bukkantam, amely szöges ellentétben áll a nyilvánosságnak szánt szónoklataival, a nagy tömegek előtt mondott beszédeivel. Többek között kiderül az, hogy megvetette a saját népét, miként figyeltette a másként gondolkodó értelmiségieket, milyen megtorló intézkedéseket tervezett ellenük. A zsidók elleni pogromok felett szemet hunyt, orosz városok felgyújtására és lakóinak kiirtására buzdított, illetve adott utasításokat.
– Kötetében olvasható, hogy 1990-ben az akkori központi pártarchívum igazgatója, G. L. Szmirnov rendkívüli módon aggódott, hogy egyes, addig publikálatlan anyagok nyilvánosságra kerülése milyen káros lehet.
– Lenin olyan feljegyzéseit, utasításait féltette a nyilvánosságtól, amelyek a szuverén államok pénzzel vagy fegyverrel való támogatásáról szóltak, vagy a külföldi állampolgárok számára létesített koncentrációs táborokról, az állami szervek titkos megfigyelési módszerekről adtak képet.
– Ön mikor léphetett először a „birodalom” földjére?
– A hruscsovi enyhülés idején, 1957 tavaszán. Ekkor kezdődtek azok a csereprogramok, amelyek során amerikaiak mehettek a Szovjetunióba és szovjet tudósok az Egyesült Államokba. Az első utam volt a legdrámaibb. Nem a körülmények sokkoltak igazán, hanem az a tény, hogy mindenki hazudott, színlelt. Ez a színlelés és a hazugság országa volt. Persze mindenhez hozzá lehetett szokni, ezt tettem akkor én is. A személyes kapcsolat egy nyugati értelmiségivel igen nagy veszélyt jelentett az ottaniak számára. Érthető volt a félelmük. Később egyre nyitottabbak lettek, mert úgy érezték, minél több külföldit ismernek, annál „biztosabb” az életük.
– Később hogyan alakultak az ottani kutatási lehetőségei?
– 1975-ben dolgozhattam először a levéltárakban, ez hat hétig tartott. Mit mondjak, nem voltak igazán kedvesek hozzám. Persze, kénytelen-kelletlen ki kellett adniuk dokumentumokat, hiszen ez volt a csereprogram célja. A hatóságok természetesen állandó megfigyelés alatt tartottak. Egy gépkocsi négy emberrel követett, ha pedig a metrón utaztam, ott sem voltam „egyedül”. Ellenőrizték a telefonjaimat, lehallgatókészüléket tettek a szobámba.
– Lehetett szó egyáltalán szakmai kapcsolatokról?
– Érdekesnek találtam az oroszokat, mintha ki lettek volna képezve arra, hogy ne legyen véleményük semmiről.
– Hogyan érintette a Szovjetunió összeomlása?
– Némiképp meglepett a dolgok alakulása. Arra számítottam, hogy egy, a mai kínaihoz hasonló rendszer váltja fel az addigi rezsimet, azaz az eszme változatlan marad és a gazdaságban lesz nagyobb változás.
– Elég érdekesnek tűnik, hogy amerikai tudós létére 1992-ben részt vett az oroszországi alkotmányos bíróság munkájában. Miben állt ez a tevékenység?
– Jelcin törvényen kívül helyezte a kommunista pártot, a párt pedig beperelte a kormányt. A feladat annak eldöntése volt, hogy a párt legitimnek tekinthető-e, vagy sem. Az igazat megvallva nem jártunk sikerrel, érdemi döntésre nem jutottunk.
origo.hu
Magyar Péter törzsgárdája fogyásban, apad a Tisza
