Normális esetben fel sem merülhetne, hogy egy Barguzinban kiásott csontváz sportszatyorban körbeutazza a világot. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, annyi tudható, hogy korábban több mint egy évtizedet töltött az Egyesült Államokban két tudós laboratóriumában, s az általuk küldött csontmintákból az Amerikai Fegyveres Erők washingtoni patológiai intézete DNS-azonosító laboratóriumában elvégzett és a Pennsylvania Állami Egyetemen megerősített DNS-vizsgálattal végleges érvénnyel megállapították, hogy női maradvány. Minderről értesítették 1996-ban Kiszely István antropológust is, aki a szibériai Barguzinban végzett ásatáson vélte megtalálni Petőfi Sándor maradványait, s akinek legalább ettől kezdve tudnia kellett, hogy tévúton jár. Az amerikaiak 2000-ben elküldték ezt az eredményt Sótonyi Péter professzornak, a SOTE rektorának, Keller Évának, aki Sótonyi helyettese volt az igazságügyi orvostani tanszéken, valamint Pásztor Emíliának a kecskeméti Magistratum Stúdióba is. A szakvélemény így kikerült a Morvai-féle Megamorv Petőfi-bizottság által jó ideig ellenőrzött és elrekesztett hírcsatornából, és önálló életre kelt.
Amennyiben tudományos tény, hogy Hrúz Máriának nem született leánygyermeke, csupán két fia, Sándor és István, nehéz felfogni, miféle dolga van még bárkinek is a barguzini csontvázzal. Azt a kegyeleti előírásoknak megfelelően vissza kell vinni oda, ahonnan elhozták, s tisztességgel el kell temetni a burját férfi- és a csecsemőcsontváz mellé. Bár egyszerűnek tűnhet a megoldás, mégsem az. Hiszen a komoly szakemberekből álló, Jókai Anna író által vezetett Nemzeti Kegyeleti Bizottság mégis fontolgatja, adjon-e engedélyt a Petőfi család sírjának megnyitására. Nincs ugyan a bizottságnak egyetlen olyan tagja sem, aki egy cseppet is hinne abban, hogy Morvai Ferenc vállalkozó és csapata valóban a költő csontvázát ásta elő, majd csempészte ki az akkori Szovjetunióból, de van, aki mégis – bár az elvégzett DNS-vizsgálatok alapján feleslegesen és hibásan – azt gondolja, hogy egyszer és mindenkorra véget kell vetni ennek a cirkusznak. Erre pedig az egyetlen megoldás, ha elvégzik Hrúz Mária csontmintájának, valamint a barguzini lelet mintájának az összehasonlítását. És akkor az igazságra fény derül.
A történet majd másfél évtizedes, és máig lezáratlan. Pedig igen biztatóan indult. Bár minden hazai szakember, történész és irodalomtörténész ellenezte a Megamorv Petőfi-bizottság 1989-es úti célját, mondván, semmiféle tudományos adat nem támasztja alá, hogy a költő maradványait éppen a szibériai Barguzinban kell keresni, ez nem zavarta az expedíció felhevült tagjait. Nyilvánvaló volt Morvai Ferenc célja: az üzletember, ha befektet, hasznot is akar látni. Tehát Petőfit mindenképpen meg kell találni. A terv az volt: ha már kiásták a csontvázat, és bejelentették a sikert, a maradványokat Magyarországra szállítják, és a budapesti ravatalozást követően gyalogmenettel kísérve Nagykőrösre viszik, ahol eltemetik. Megoldódik tehát az évszázados Petőfi-rejtély, lesz egy kegyhely, melyet Morvai Ferenc ajándékoz a népnek.
Akadt azonban egy kis gond. A szovjet külügyminisztérium csak úgy akart engedélyt adni a barguzini csontváz kivitelére a birodalomból, ha a Magyar Tudományos Akadémia szakemberei is hitelesítik, hogy valóban Petőfire találtak Burjátiában. Ily módon a hazai tudományos élet ismételten belekeveredett a történetbe, és egy komplex vizsgálatot követően nem habozott kijelenteni: a történeti adatok teljes hiányában kiásott barguzini csontváz nem is lehetett Petőfié, ráadásul az női maradványnak bizonyult. Ezt az állásfoglalást az MTA is elfogadta, s a Nem Petőfi! című tanulmánykötetben (Bp., 1992) a széles nyilvánosság elé tárta. Ettől kezdve Morvaiék hadviselési taktikája előremeneküléssé változott. Minden kételyt és negatív vizsgálati eredményt félredobva, kizárólag a származási kapcsolatot eldöntő, úgynevezett mitokondriális DNS-vizsgálatok engedélyezéséért küzdöttek, miközben már ismerték a csontváz nemét meghatározó nukleáris DNS-vizsgálatok kétségbevonhatatlan eredményét. A mitokondriális DNS-vizsgálatokhoz szükséges csontmintáért kívánták s kívánják még manapság is felásatni a Petőfi család sírját. Ezt azonban a döntéshozók most is azokhoz a feltételekhez kötik, amelyeket még 1996-ban, az első kérelem idején fogalmazott meg a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottsága. E feltételek lényege, hogy a barguzini lelet Magyarországon legyen letétben valamelyik semleges igazságügyi intézményben, ott a maradványokat az 1990. januári moszkvai közös méretfelvétel alapján azonosítani kell, majd azokból a DNS-vizsgálathoz anyagmintát venni, s három rangos külföldi laboratóriumnak elküldeni nemmeghatározás céljából, miközben az eljárásnak mind az MTA képviselői, mind a Megamorv-féle bizottság tagjai csak szemlélői lehetnek. Női vizsgálati eredmény esetében a hercehurcát értelemszerűen be kell rekeszteni. Ha a maradvány férficsontváznak bizonyulna, akkor kerülhetne csak sor a sírfeltárásra, amelyet az eltemetett személyek azonosításával és a mintavétellel együtt ugyancsak kizárólag a semleges intézmény munkatársai végezhetnének.
Csakhogy igen kicsi a valószínűsége annak, hogy Morvai Ferenc és Kiszely István Magyarországra hozza a csontokat, és beleegyezik e feltételekbe. Ők ugyanis kezdettől, tehát 1992-től fogva azt hirdetik, hogy a magyar tudományos élet vezetői a csontváz megsemmisítésére törekednek, mert ha kiderülne, hogy Szibériában halt meg Petőfi, számtalan bölcsészdoktori és akadémiai székfoglaló dolgozat érvrendszere omlana össze. Nem fogják tehát olyanoknak átadni a leletet, akikben nem bíznak. Másrészt a sírfeltárás sem volna egyszerű aktus, nem igaz, hogy csupán háromperces esemény lenne. A Petőfi család földi maradványait 1908-ban gyűjtötték össze a Kerepesi temetőben. Mint azt Kovács Lászlótól megtudtuk, a sírban két koporsót helyeztek el. Az egyikben Szendrei Júlia és fia, Zoltán exhumált holtteste nyugszik, a másikban pedig a Petőfi szülők és István újratemetett csontjai, vagyis először azonosítani kell a maradványokat. Nem tudható az sem, hogy a két koporsó egymás mellett vagy egymáson van-e. Mert ha egymásra tették, és egymásba dőltek, akkor öt csontvázból kell kiválasztani Hrúz Máriáét. A vizsgálat semmiképpen nem végezhető el hamarjában ott a sírnál, amelyről egyébként Kiszely István és Morvai Ferenc 1991-ben azt híresztelte el, hogy az MTA sírrablói valószínűleg kilopták belőle az eredeti csontokat.
Egyszóval akárhogy lesz is, úgy tűnik, a magyar tudományos élet ebből a mérkőzésből nem jöhet ki jól. Ugyanis hiába biztos mind a társadalom-, mind a természettudományos vizsgálatok teljességgel elutasító eredményeiben, a szenzációhajhász média által támogatott közvélemény hívő részét aligha győzheti meg. Mert ha a csontvázat nem hozzák Magyarországra, amire jó esély van, és nem vetik össze a fenti módon az 1989-ben a barguzini 7-es sírból kiásott maradványokkal, akkor ugyanúgy megmarad a gyanú, mint ha a kegyeleti bizottság nem támogatja a Kerepesi úti temetőben lévő Petőfi-síremlék feltárását. Így is, úgy is dagasztani lehet a legendát és gerjeszteni a gyanakvást, azaz mindkét eshetőség a Morvai–Kiszely-csapat malmára hajtaná a vizet.
Kovács László régész azonban Csalóka lidércfény nyomában címmel vaskos kötetet írt, amely a napokban jelent meg az Argumentum Kiadó gondozásában, a megújult Irodalomtörténeti Könyvtár sorozatban. A mű alcíme: A szibériai Petőfi-kutatás csődje. A szerző arra vállalkozott, hogy tudományos alapossággal vizsgálja meg, hiteles forrásokon alapulhat-e a költő szibériai fogságának és halálának legendája, illetve bemutassa a Megamorv Petőfi-bizottság barguzini ásatásait és azóta végzett tevékenységét. Kiszely István ez idáig két könyvet, pontosabban annotált bibliográfiát publikált e tárgyban. A Mégis Petőfi? 1993-ban jelent meg, a Meghalt Szibériában című pedig 2000-ben. A szerző előszeretettel hivatkozott arra, hogy állításait még senki nem cáfolta meg. Most íme, itt van Kovács László könyve, s az MTA Régészeti Intézetének igazgatóhelyettese abban reménykedik, hogy az általa óriási energiával és tudományos alapossággal felsorakoztatott bizonyítékok lehetetlenné teszik a tudománytalan állítások további hangoztatását.
Kovács Lászlónak saját bevallása szerint esze ágában sem volt belefogni az irdatlan munkába. Nem tartja magát Petőfi-szakértőnek, „csupán” olyan kutatónak, aki László Gyula és Bóna István professzoroktól régészként megtanulta, egy adat magában mit sem ér, meg kell vizsgálni azt minden oldalról, ezért rajta tartotta szemét a barguzini adok-kapok harcokon. Valójában két állítás keltette föl 2001-ben újra az érdeklődését. Az egyik Kiszely Istvántól ered, e szerint a barguzini csontlelet azonosításában segédkező holland tudós azért tagadta meg korábbi állításait, mert az MTA egy díjjal lekenyerezte. Kiderült, hogy ilyen eset nem volt. A másik esemény a Magyar Nemzetben megjelent tudósítás volt, amely azt sejtette, hogy a barguzini csontok Amerikában elvégzett DNS-vizsgálata megerősítette a hagyományos embertani vizsgálatok női eredményét.
Bár Kovács László korábban részt vett a Magyar Tudományos Akadémia által felállított, a barguzini csontváz vizsgálatára felkért mindhárom tudóscsoport munkájában, és szerkesztője volt az eredményt összefoglaló és közzétevő Nem Petőfi! tanulmánykötetnek, nem érezte feladatának, hogy tovább foglalkozzon ezzel a kérdéssel, mert az MTA a maga részéről 1992-ben lezártnak tekintette a szibériai csontváz azonosítását. Hiszen az antropológusok és az orvosok, valamint az igazságügyi orvos szakértők mérési adatok alapján állapították meg, hogy a csontok egy nő maradványai, a történészek pedig vitathatatlanul rögzítették: semmiféle levéltári bizonyíték nincs arra, hogy 1849-ben az orosz csapatok hadifogolyként vitték volna a költőt magukkal. Egyetlen szakterület illetékesei sem gondolták tehát feladatuknak, hogy alkalmanként újra és újra megcáfolják a barguzini csontváz őrzőinek és utaztatóinak tudománytalan állításait, majd az álllítások helyét elfoglaló vádaskodásait.
A 2001-ben megváltozott helyzetben azonban valamit tenni kellett. Kovács László, hogy ellenőrizze Morvai Ferenc és Kiszely István sajtónyilvánosságot kapott állításait, és visszautasíthassa az alaptalan vádaskodásokat, összegyűjtötte a barguzini történet teljes dokumentációját, majd széles körű nemzetközi levelezésbe kezdett, hogy ellenőrizze a különféle nyilatkozatok igazságtartalmát. Megkeresett mindenkit, akinek bármilyen köze is lehetett a vizsgálatokhoz. Kiásta a szibériai Petőfi-legenda gyökereit, megvizsgálta azok hitelességét, kimutatta, hogy a Megamorv Petőfi-bizottság légvárra épített, és ezzel máig nem hajlandó szembenézni az a néhány elszánt ember, aki makacsul ragaszkodik a barguzini Petőfihez. Az expedíció résztvevőinek többsége ugyanis régen kihátrált a csapatból.
Kovács kutatómunkája nyomán bebizonyosodott, hogy a forrásként kezelt legendák, amelyeket időről időre felidéznek mint Petőfi szibériai életének bizonyítékait, mind egy szálig hamisítványok: gazdag fantáziájú szélhámosok, legendagyártók állításai. Az egyik kitalálta, a többi meg tovább építette a történetet. Ezt az 1940-es években a kortársak már megállapították, s a közvélemény akkor el is fogadta az ezzel kapcsolatos tudományos cáfolatokat. A helyzet azóta annyiban változott, hogy az emberek többsége a jelek szerint jobban hisz a sajtóban felröppentett híreknek és szenzációknak, mint a száraz és kevésbé szenzációs tudományos eredményeknek. Ezt használta ki Morvai és Kiszely, aki sokkal nagyobb vehemenciával védte állításait az évek során, mint ahogy arra a szakemberek fel voltak készülve. „A tudósoknak nem volt kedvük belemenni olyan tudománytalan vitákba, amelyekben csak becsmérlést kapnak, amelyből kellemetlenségük származik. Nem beszélve arról, hogy halott ma már azoknak a szakembereknek a többsége, akik részt vettek az MTA Petőfi-bizottságaiban és a Nem Petőfi! című tanulmánykötet megírásában. Mivel a szaktudásuk, becsületük kétségbe vonása folyik, kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem őket” – mondja Kovács László.
Annak ellenére, hogy a barguzini ásatás csődje nyilvánvaló, sikeresnek bizonyult a nemzeti érzésekre apelláló propaganda, mely mindvégig azt hangoztatta: a „kommunista” Magyar Tudományos Akadémia meg akarja fosztani a magyarságot nagy nemzeti költőjének igaz élettörténetétől. Nem ingatta meg sokak hitét az sem, hogy nyilvánosságra került a két nagynevű amerikai kutatóintézet három egybehangzó vizsgálati eredménye, amelyet, s ezt Kovács László levelezése is bizonyítja, Kiszely István legalább 1996 óta ismert, csak titokban tartott. Amikor 2001-ben kitudódott, hogy a hiteles körülmények között vizsgált minták a DNS-vizsgálatok szerint is női csontváztól erednek, Kiszely, aki addig soha be nem mutatott ellentétes amerikai eredményekre hivatkozott, hirtelen arról kezdett beszélni, hogy ő soha nem adott senkinek megbízást a csontok vizsgálatára, holott a csontváz clevelandi őrzői és a vizsgálatokat elvégző amerikai laboratóriumok kapcsolatának minden lépése hivatalosan dokumentált.
Miután tehát a hagyományos embertani, csontkémiai és a DNS-vizsgálat eredménye is összecsengett, és kiderült, hogy a női csontváz nem lehet Petőfi Sándoré, ráadásul a történeti tények magukban is megcáfolták a barguzini temetkezés lehetőségét, valójában teljesen mindegy, kinek a maradványait ásta ki a Megamorv Petőfi-bizottság Szibériában. Soha nem volt s ezután sincs miről tovább beszélni.
A Csalóka lidércfény nyomában című könyv, melynek borítóján Madarász Viktor Petőfi halála című romantikus festménye látható, ízig-vérig tudományos munka, ami az érvrendszerét és formáját illeti (terjedelmes jegyzetanyag, pontos forrásmegjelölés, irodalomjegyzék, névmutató, helymutató és képanyag tartozik hozzá), stílusát tekintve azonban eltér a megszokottól. Kovács László nem kíméli azokat, akikről igazolni tudja, hogy tudatosan hamisítottak, elferdítették a tényeket, hazudtak. Svigel Ferenctől Barátosi Lénárth Lajoson át Kiszely Istvánig terjed e lista. Mint mondja, kollégáiról még a leghevesebb szakmai viták közepette sem írna ilyen stílusban, mert mindenkor feltételezi róluk a tisztességes szándékot. Itt azonban más a helyzet, s mivel a vita nem maradt meg a tudomány keretei között, az elkábított közvéleményt is ki akarta a hiszékenységéből ábrándítani. Egy nem tudományos téma tudományos feldolgozását végezte el elsőként, hiszen a szibériai Petőfi-legendát a tudósok mindig, már a kezdetekben elvetették. Kovács László óriási gyűjtőmunkája során mindenkitől szinte egyöntetű támogatást kapott. Válaszolt megkeresésére professzor és falusi plébános, muzeológus és könyvtáros, jegyző, tanító és író, költő és polgármester. Rá maradt örökségként Kiss József és Fekete Sándor minden e témával kapcsolatos jegyzete is, és méterszámra állnak dossziéiban az időrendbe sorolt cikkek, hozzászólások.
Ami pedig végeredményben megszületett, nemcsak tudományos mű, hanem vidám-szomorú látlelet is rólunk, de legalábbis az érdeklődők táborának egyik oldaláról…
origo.hu
Ruszin-Szendi "Slava Ukraina" köszöntése csak a jéghegy csúcsa, már a Nemzetbiztonsági Bizottságnál az ügy
