Ali Ibrahim ezredes elégedett lehet sorsával. Néhány hónappal ezelőtt még csak egy volt a Szaddám Huszein csapásaitól és a küszöbönálló háborútól rettegő kurd polgárok közül, ma azonban cifra egyenruhában, kéttucatnyi ember élén vigyázza a Kirkukból Erbilbe vezető utat. A kurd katonai rendőrök parancsnokaként az a feladata, hogy lecsapjon a fegyvert rejtegető gyanús utazókra. Hogy Észak-Irakban – legalábbis Bagdadhoz képest – egyelőre viszonylagos rend uralkodik, abban neki is fontos szerepe van.
– Napok óta nem aludtam, éjjel-nappal itt strázsálunk – meséli a parancsnok. – Minden embert kihallgatunk, aki nem rendelkezik okmányokkal. Előfordul az is, hogy fegyvert találunk az utazóknál, ilyenkor alaposan kifaggatjuk az illetőt, és az is megesik, hogy elkobozzuk a pisztolyokat, karabélyokat.
Miután az 1991 óta autonómiát élvező kurd területen mindenkinek lehet – és tapasztalataim szerint általában van is – lőfegyvere, nem könnyű megállapítani, ki milyen szándékkal érkezik a gyakori ellenőrzési pontokhoz. Ali Ibrahim munkáját az országút szélén posztoló amerikai katonák is segítik, pontosabban felügyelik. A kurdok alárendelik magukat tengerentúli fegyvertársaiknak, nem feledik, még sokat tanulhatnak tőlük.
– A kurdok a legjobb barátaink. Ha ők nem lennének, kétségtelenül nehezebben boldogulnánk az idegen terepen. Azért akad itt munka bőven – mondja Spry törzsőrmester, de beszélgetés közben még véletlenül sem fordít hátat az országútnak, ujját állandóan az M–16-os karabély ravaszán tartva.
Akárcsak a Kirkukba vezető út mentén, Észak-Irak – vagy ahogy a kurdok nevezik, az iraki Kurdisztán – más részein is mindenki bízik Allahban, de azért szárazon tartja a puskaport. Ez a régió hagyományosan soknemzetiségű, a kurdok mellett asszírok, keresztények, arabok is élnek itt szép számmal. Mostanában azonban a régi törökök leszármazottairól, az iraki türkménekről hallunk a legtöbbet, miután a nyáron fegyveres összetűzésbe keveredtek a többségi kurdokkal. Legnagyobb politikai tömörülésük, az 1995-ban létrehívott Türkmén Front éppen ottjártunkkor tartotta konferenciáját Kirkuk városában. A párt leköszönő elnöke, Ahmet Sanan Aga irodájában fogadta a Magyar Nemzet munkatársát, és hosszasan ismertette a türkméneket érintő legfontosabb kérdéseket.
– Mi úgy gondoljuk, hogy miután egy Irak létezik, mindenkinek a bagdadi kormányzótanácsban kell képviselnie nézeteit. A türkmének mindössze annyit várnak el a többségi kurdoktól, hogy ne keltsék egy önálló állam látszatát, amikor számtalan más néppel, népcsoporttal kell osztozniuk ezen a területen. Miért kell például kurd zászlókat, felségjeleket használniuk, amikor mindannyian iraki polgárok vagyunk? Ráadásul mi nem kisebbségként határozzuk meg magunkat, a hárommilliónál is több türkmén joggal nevezheti magát önálló nemzetnek. Persze a kurdok mindmáig elszabotálják a népszámlálást, mert attól tartanak, hogy kiderül, valójában milyen sokan vagyunk.
Sanan Aga úgy véli, a türkmének egy része elvesztette identitástudatát, de mégsem tekinthető kurdnak, arabnak vagy más nemzetiségűnek. Szóba kerül az is, hogy az Észak-Irakon osztozó két kurd vezető, Maszúd Barzani és Dzsalal Talabani állítólag törökországi kurdoknak, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) fegyvereseinek nyújt menedéket. A türkmének felemelik szavukat a nagyarányú kurd betelepülés ellen is, és különösen fájdalmasnak tartják, hogy a saját városuknak tartott Kirkukban hátrányosan megkülönböztetik őket.
Az állítólagos hárommillió türkménről másképp vélekedik a Kurdisztáni Hazafias Unió kirkuki vezetője, Dzsalal Dzsafar Aziz tábornok.
– Nemhogy hárommillióan, de alighanem még hétszázezren sincsenek a türkmének. Ami a népszámlást illeti, állunk elébe, majd kiderül, ki nem mond igazat. A türkméneknek sokkal inkább azzal a méltatlan szereppel kellene elszámolniuk, amelyet a zsarnok Szaddám Huszein rendszerében betöltöttek. Amíg ők hatalmi helyzetben dőzsöltek, addig kurd népünk szenvedett, mert a volt elnök emberei megtizedeltek és elgázosítottak bennünket.
A tábornok irodája mindössze néhány méternyire található a Türkmén Front konferenciájának helyet adó épülettől, de aligha meglepő, hogy a két szervezet nem ápol egymással szívélyes kapcsolatot. Aziz tábornok nem titkolja, húsz éven keresztül pesmergaként, azaz fegyveres harcosként azért küzdött, hogy a világ legnagyobb hontalan népe, a féltucatnyi országban széttagoltan élő kurd nemzet legalább Észak-Irakban szabadon élhessen. Szavaiból kiderül, hogy határozottan ellenzi a török békefenntartók Észak-Irakba vezénylését. Felröppent ugyanis, hogy Ankara egy mozlim kontingens részeként a Bagdadtól északra eső iraki területekre vezényelné katonáit. Ez a lépés kétségkívül sértené a kurd érdekeket, a török katonákat azonban felszabadítóként fogadnák közeli rokonaik, az iraki türkmének.
Vajon jogosan formálnak-e igényt a kőolajban felettébb gazdag, éppen ezért páratlanul fontos Kirkukra a kurdok? A kérdés azért is indokolt, mert Dzsalal Talabani „kurd Jeruzsálemnek” nevezte az észak-iraki várost.
– Elnökünk szavait gyakran félremagyarázzák – szögezi le Aziz tábornok. – Arról van szó, hogy Kirkukban valóban vegyes a lakosság, számtalan nemzetiség és felekezet élt együtt egészen mostanáig békében, kölcsönös egyetértésben. Mi tiszteletben tartjuk és mindenkire kötelező érvényűnek tekintjük mások jogait. Ne feledjük azonban, hogy a város környéke kurd többségű, éppen ezért számunkra – érzelmi szempontból – különösen fontos, ki az úr Kirkukban.
Ha Bagdadtól délre indulunk, előbb-utóbb csalhatatlan jeleit tapasztaljuk, hogy síiták között járunk. Talpig feketébe öltözött asszonyok, archaikusabb viszonyok, ősi állapotok közé csöppenünk. Karbala városát a síiták szent helyként tartják számon, Nedzsef mellett ez a második legfontosabb zarándokhely az országban. Ali követői azért sereglenek Karbalába, mert itt nyugszik a mártírként tisztelt Husszein, aki Ali fiaként és a próféta unokájaként örökre beírta magát a síiták emlékezetébe. Nyugvóhelye, a Husszein-mecset előtt állunk, ahol – Vámbéry Ármint idézve – az imám immáron évszázadok óta „szendereg”. Péntek van, az emberek végeláthatatlan tömegben özönlenek a sírmecsetbe. Szép számmal vannak köztük iráni zarándokok, akik a helyi viszonyok között mesés összegeket fizetnek pusztán azért, hogy megérinthessék az épületet, s hogy rokonaikkal, hozzátartozóikkal együtt tanulmányozhassák a Koránt a szent falak között. Régi hagyomány, hogy a buzgó síiták – akár nagy pénzáldozat árán is – sírhelyet szereznek maguknak az aranykupolás mecset közelében.
A síitakérdés Irakban már csak azért is megkerülhetetlen, mert – jóllehet a mozlim világban az irányzat kisebbségben van – Ali hívei a lakosság mintegy hatvan százalékát alkotják. Az országot járva az a benyomásom támad, mintha tőlük mindenki más – szunniták és kurdok, türkmének és keresztények – tartana egy kicsit. Különálló hagyományrendszerük, kimeríthetetlen emberi tartalékaik, sajátos társadalmi viszonyaik sok fejtörést okoztak Szaddám Huszein számára is. Nem véletlen, hogy a volt elnök nem engedélyezte a Husszein imám 40 napos gyászát lezáró kerbelai zarándoklatot. Ma már felszabadultan adózhatnak szokásaiknak a síiták, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a szabadságfok növekedésével politikai igényeik is megnőttek.
Karbalában az iszlám kétségkívül hagyományos, már-már ősi arculatát mutatja. A mecset körül zajos kirakodóvásár, az árusok fennhangon kínálják ezernyi portékájukat. Mindenfelé a meggyilkolt Bakir al-Hakim képeibe ütközünk, az itt élők kegyelettel őrzik lelki vezetőjük emlékét. A síita hagyományokból fakadóan az ajatollah elvesztése errefelé nem pusztán politikai esemény, hívei úgy érzik, mintha édesapjuk életét oltotta volna ki a merénylő.
A síiták veszélyérzete azonban nem múlt el. Ezt jelzi, hogy a Husszein-mecset bejáratánál mindenkit megmotoznak, igaz, szigorúan elkülönítve az embereket: a férfiakat férfiak, a nőket nők vizsgálják át, mindenre kiterjedő alapossággal. Hamar kiderül, hogy szerencsénk van – jóllehet nem vagyunk mozlimok, az egyik készséges templomszolga vállalkozik arra, hogy bemutat a mecset felügyelőjének.
– Elnézést kérünk a szigorú rendszabályokért – szabódik a negyvenes éveiben járó Szaid –, de a szörnyű gyilkosság óta mindenre oda kell figyelnünk. Szerencsére itt, Karbalában messze nem olyan rossz a helyzet, mint a merénylet helyszínén, Nedzsefben. Mindenesetre minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy híveink méltóságteljesen ünnepelhessenek, és a zarándokok biztonságát is garantáljuk.
A festői szépségű mecsetből kilépve ismét elénk tárul a hömpölygő város megannyi középkorias díszlete. Amerikai hírszerzési források szerint rendszeresen iráni síiták érkeznek Karbalába, és a megszállók ellen bujtogatják a helyieket. Való igaz, hogy az iraki síiták saját autonóm terület kialakításán fáradoznak, ami természetes, hiszen a déli országrészben hatalmas lélekszámbeli fölényben vannak. A majdani síita államot azonban – Irán kivételével – aligha fogadnák kitörő örömmel világszerte – ez a lépés keresztezné a bagdadi kormányzótanács terveit, ahogy az amerikaiaknak sem lehet érdekük egy harcias, a világiasságnak és a modernizációnak nyomait sem mutató államalakulat. A föderális Irak Szaúd-Arábia ellenérzését is kiváltaná, hiszen a síita többségű dél-iraki államalakulat Irán befolyását növelné a térségben.
Ennek az államnak a megszületése – akárcsak az önálló Kurdisztáné – azonban egy ideig még nem aktuális. A síiták egymással is vitatkoznak, és bár kevés szó esik róla, a meggyilkolt Bakir al-Hakim a mérsékeltebb elveket valló vezetők közé tartozott: együttműködött az amerikaiakkal és az iraki kormányzótanáccsal. Halálával nagyobb tér nyílik a síita állam megteremtéséért fegyverrel is harcolni kész radikálisok számára, márpedig ez nem sok jóval kecsegtet.
Bagdad felé autózva felötlik bennem, hogy a kurdok és a síiták sorsa valamiképpen hasonlít egymásra. Kényszerűségből mindkét népcsoport elfogadja az egységes Irak elvét, de amint lehetőségük nyílik rá, saját jogaik kiszélesítését, esetleg önálló államuk létrehozását követelik majd. A történelem tanúsága szerint több millió ember akaratát nem lehet a végtelenségig semmibe venni, könnyen meglehet, hogy néhány évtizeden belül újabb politikai fordulatot eredményezhet a már most is rendkívül képlékeny iraki helyzet. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy ebben a két térségben, a kurdok felügyelte északon és a síita délen az Egyesült Államok éppen olyan „idegen test”, mint a tegnap még oly megingathatatlannak hitt Bász párt és a bukott Szaddám Huszein. Az Amerika-ellenesség ezért hamarosan soha nem látott méreteket ölthet az ősi Mezopotámia földjén. Hiszen a megszálló szemmel láthatóan semmit nem tesz azért, hogy megértse a helyi viszonyokat, és megoldást, félelem és háború nélküli életet kínáljon az itt élő embereknek.
origo.hu
Ámokfutó tartotta rettegésben Miskolcot, videón az autós üldözés
