A Magyar Nemzet november 4-i számában ismertetett, 1956. novemberi körtéri csatát a Vásárhelyi Pál u. 11. sz. ház pincéjében, félelemben éltük át. Pince és pince között békeidőben nincs nagy különbség, a miénk s a szomszéd (Simplon-ház) pincéje között a szovjetek mégis halálos különbséget tettek. A Feneketlen-tó felől nyitott páncélautókon nyomuló szovjetekre sok irányból zúdult tűz, ők ezt sokszoros tűzerővel viszonozták. Más körtéri házakhoz hasonlóan a Simplon-lépcsőházat is lőtték, mozibejáratának nehéz bársonyfüggönyei lángoltak. Hogy néhány szovjet katonát miért éppen a Simplon-ház sürgős tűzoltása izgatott, máig rejtély előttem. Fegyvereseik lementek a pincébe, hogy onnan néhány férfit tűzoltásra felhozzanak. Ám 1956-ban e Simplon-pince még őrizte az 1945-ös ostrom kerületi központi légópincéjének árulkodó jeleit: térkép a falon, rajta mentési útvonalak stb. Fatális díszletek! A Szuezbe küldött szovjetek – úgy vélték – ráleltek, ha nem is a csatornára, de a körtéri csata törzsére. A Simplon-pincéből tűzoltásra kicsalt 3-4 férfit ezért a mozi előtt tarkón lőtték. A háztömb zárt belső kertecskéjében (a Vásárhelyi Pál u. 11. sz. és a körtér 10–11. sz. házak között) édesapám és más önzetlen közmunkások a vétlen áldozatainak megadták a lehetséges végtisztességet: jeltelen sírba eltemették őket. Egy éven belül e sírokat felszámolták. A körtéri csatához a Simplon-pincei epizód is hozzátartozik.
Záhonyi Lóránt ny. gépészmérnök,
Budapest
Csobaji Csaba Az ’56-os körtéri csata című november
4-i írását szeretném kiegészíteni, mivel már akkor is a köríves házak egyikében laktam, s így valóban szemtanúja voltam az eseményeknek.
Szomorú tévedés, hogy csak egy magyar kisfiú áldozata volt a csatának. Amikor már ki lehetett menni az utcára, a Szt. Imre-szobor előtt sorba lefektetett magyar halottak látványa tárult a szemem elé. Ezt az ablakomból láttam, ezért nem tudok pontos számot mondani, de legalább 6-8-an lehettek. Később egy kék busz állt oda, s vitte el őket.
Csobaji azt a tragikus tényt is kifelejtette, hogy a csata estéjén a Simplon – később Bartók – mozi házának óvóhelyéről öt férfit kiparancsoltak a ruszkik, és a házuk előtt lőtték agyon őket. Ideiglenesen az udvarukban voltak eltemetve, a konyhai erkélyünkről jól lehetett látni a sírokat. A gyilkosság híre már másnap kora reggel köztudott lett. Ekkor öltöztettem át a 14 éves – de még egészen gyerekarcú – kisfiamat lányruhába, matrózszoknyát adtam rá, s fejét menyecskésen bekötöttem. A férjem hadifogságban halt meg, még egy értelmetlen tragédiát már nem bírtam volna elviselni. S bár nem tartozik szorosan ide, mégis összefügg az eseményekkel: ugyan ki szavazott Kádárra? Mert mikor erre került a sor (sajnos a napra már nem emlékszem), szájról szájra járt az értesítés: aki nem akarja Kádárt, déli 2 és 3 óra között ne menjen ki az utcára. Az ablakomból a Váli és a Himfy utca egy részét is belátni, a Bartók Béla utat pedig egészen a Gárdonyi-szoborig, s mondhatom: egyetlenegy ember sem volt látható az utakon! Közben feltűnt két rendőr, de olyan füttykoncert fogadta őket, hogy némi tétovázás után lementek a körtéri vécébe. Majd két fiatalember ment át sietve a téren, akik a füttyre felmutatták az amerikai zászlót és a filmfelvevőjüket. A város legkülönbözőbb részein laktak rokonaink, jó barátaink, ismerőseink, ők ugyanerről számoltak be: az utcák üresek maradtak, az emberek ezzel szavaztak Kádár ellen.
Váli Dezsőné
Budapest
