Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a kommunizmus bukása kinek ártott. Az igaz ugyan, hogy a bukás általában negatív jelentést hordoz, aki bukott, az alászáll, veszít, földre rogy, megüti a térdét stb., ám jelen esetben az egykor volt béketábor tágas területein ilyesmiről nemigen beszélhetünk. Hiszen az elnyomott és sanyargatott nép felszabadult, a volt rabtartók és zsarnokivadékok jelentős része pedig az eszme pusztulásáért anyagi javakkal és társadalmi pozíciókkal kárpótolta önmagát, ahogy Gyurcsány mondaná: „Mi az, hogy!”
A kommunizmus csúnya, nagy, gennyes fekély volt a baloldal szeplőtelen testén, mondhatni rosszindulatú daganat, amely hajlamos áttételeket képezni, miként tette is Európában, Afrikában, Ázsiában. A tovatűnt időkben, ha valaki rúgni akart a baloldalon, felemelt fővel hivatkozhatott Orwellre vagy Szolzsenyicinre, netán Illyés Gyulára, sőt a hidegháború virágkorában akár Amerika-ellenes tevékenységgel gyanúsíthatott balliberális értelmiségieket, akik közül néhányan erkölcsi alapon, meggyőződésből árulták például az atombomba titkát. Egyesek a szocialista eszmék által uralt fél világot a gonosz birodalmának merték nevezni, és mindent megtettek bukásáért.
A kelevény végül, úgymond, kifakadt, az eredendő tumor jóindulatúvá vált. A Szovjetunió szétesése, a kelet-közép-európai államok rendszerváltozása nagy erkölcsi hendikeptől szabadította meg a baloldalt, a nyugati balliberális értelmiséget és médiát, olyannyira, hogy a haladó erők politikai korrektsége szinte egy szempillantás alatt elfedte és elfeledtette a gonosz birodalmát. De mivel gonoszra mindig szükség van, már csak az egyensúly végett is, a jobboldal vált permanens veszedelemmé.
Nem vagyok híve holmi összeesküvés-elméleteknek, de mulatságosan úgy tetszik számomra, mintha a rendszerváltozás a baloldal jól sikerült trükkje volna, amely egész Európára, sőt Amerikára is kiterjed. Németország diadalmas egyesülése nem a polgári keresztény-konzervatív eszmék és szokások szétáradását hozta, hanem éppenséggel a Trabant-nosztalgia felerősödését, s nyolcéves szocialista regnálást Adenauer térfelén.
Hazánkat nem is érdemes említeni. Az egyik legszebb szocialista bokréta Isten kalapján, huszadik század eleji baloldali eszmékkel és hiedelmekkel. Itt mindenki jól járt. (Gáspár Sándor talán az egyetlen kivétel, de egykor volt tanítványai, akik közül egyeseket ő maga a saját „selejtjének” nevezett, női és férfi nemben ott találhatók a nyertesek között.) A sajtó és a nép pedig, ahogy fentebb mondottam, felszabadult, és szabadon választja meg újra és újra elöljáróinak azokat, akiknek elődeit annak idején kényszerből választotta. Hol itt a baj? Gyurcsány egy nagyszerű országot lát lelki szemeivel, amely tudja, hogy csak a saját teljesítményével juthat előre. „Lakások százezreinek megvásárlóját” és „sikeres szállodatulajdonosokat” lát, ha körülnéz, és nem „kommunista összeesküvést”, ahogy azt a jobboldal teszi. Hm. Pedig eddig én is úgy hittem, hogy a KISZ KB meg a Demisz beszélte meg Gorbacsovval, a KGB-vel, Bushsal és a CIA-vel a rendszerváltozást.
Orzsonikidze és Lenin vesztett. Gyurcsány nyert. Bár Leninnel is van egy kis probléma. A nép még mindig nem engedi eltemetni. Az orosz maffiának szerintem mindegy volna. Félő, hogy az MSZP 2002-es győzelmébe is belesegített egy icuri-picurit a bebalzsamozott Lenin. Ez persze nem kommunista összeesküvés, ez a történelmi szükségszerűség felismerése, ami a szabadsággal egyenlő. (Foxi-maxi, második félév.)
A lényeg az, hogy a baloldal tiszta, mint a frissen hullott hó. A tumor jóindulatúnak bizonyult.
Hogy az áttételek mégis hogyan képződnek, én nem tudom…