Két év illúzióvesztés Afganisztánban

Immár két éve, hogy Afganisztán „felszabadult” a tálibok uralma alól, és megkezdődött az intervenciós erők által konszolidációnak nevezett folyamat. Helyszíni beszámolók szerint azonban nem lehet egyértelmű pozitív elmozdulásról beszélni, hiszen az ország területének legnagyobb részét nem a külföldi vagy kormánycsapatok ellenőrzik.

Mindenki bizakodón tekintett a jövőbe, amikor Kabul alig egy hónapos harc után, 2001. november 13-án az amerikaiak által támogatott ellenzéki Északi Szövetség kezére került. Igaz, az etnikailag és politikailag egyaránt régóta megosztott és háború dúlta országban senki sem volt olyan naiv, hogy gyors és sima rendeződést vizionáljon. A különböző törzsi vezetőkből összehívott törvényhozó testület, a loja dzsirga által – amerikai nyomásra – kijelölt ideiglenes kormányzat, illetve elnök, Hamid Karzai korlátozott hatalmat kaptak a kezükbe. A tálibok ugyan elvesztették az ország fővárosát és hivatalos hatalmukat, ám befolyásukat nem, hiszen a legnagyobb afganisztáni népcsoport, a pastuk körében máig népszerűek. A korábbi hadurak befolyása sem enyészett el, sőt, a tálibok elleni célzott hadműveletek és légicsapások lezárultával, a külföldi erők kivonulásával ott folytathatták, ahol abbahagyták – egyesek, mint például Gulbuddin Hekmatjar pedig teljes mértékben szembefordultak a központi kormányzattal és annak külföldi patrónusaival.
Hamid Karzai hatalma nem sokkal Kabul határain túl véget ér – ez a helyszíni beszámolók legfontosabb mondanivalója. Az ok egyszerű: a nemzetközi stabilizáló erők (ISAF) mandátuma a legutóbbi időkig csak ide szólt. A jelentős külső segélyekből felélesztett közigazgatás és hadsereg csak akkor merészkedik a főváros falain kívülre, ha az ISAF-tól függetlenül, a terrorizmus elleni harc jegyében Afganisztánban tartózkodó amerikai és szövetséges erők támadásra indulnak. Céljuk gyakran a hegyvidékek rejtett zugaiban meghúzódó tálibok és ellenséges hadurak megsemmisítése, ám a terep adottságai, valamint a gerillák utánpótlása miatt csak részeredményeket tudnak felmutatni. Az ellenállók által leginkább kedvelt terep az ország Pakisztánnal határos térsége, ahol annak ellenére lehetséges az átjárás, hogy Washington nyomására Pervez Musarraf elnök mindent megtesz ellenőrzése érdekében.
A ISAF-ban részt vevő országok részéről megvan a politikai szándék, hogy az ellenőrzést és Karzai támogatását kiterjesszék az egész országra, ami előfeltétele lehetne a valódi újjáépítésnek és konszolidációnak. Ehhez azonban a külföldi erők megtöbbszörözésére lenne szükség, ami viszont nemcsak a költségek növekedésével járna, hanem fokozná a lakosság ellenérzéseit és a fegyveres incidensek sűrűségét is. Az Irak minden szegletében jelen levő amerikaiak naponta vesztenek embereket, és nem kizárt, hogy a Kabulból kirajzó nemzetközi csapatokra is ez a sors várna Afganisztánban.