A balliberális médiahamisítások iskolapéldája alighanem a Bánó-ügy. Annak idején muszter-maszter ügyként is csúfolták, s gyakorlatilag minden későbbi nevezetes eset összes fontosabb jegyét tartalmazza. Manapság, amikor Antall József hovatovább a kormányzó baloldal hősévé, Lendvai Ildikó politikai példaképévé nemesül, nehéz belehelyezkedni abba az Antall-kormányt alámosni hivatott, hömpölygő gyűlöletfolyamba, amelynek napi vízutánpótlásáról a baloldali ellenzéki sajtó gondoskodott. (Hogy mást ne mondjunk: élt és írt még az a Gádor Iván, akinek fájó hiányát azóta sem tudta senki betölteni Farkasházy Tivadar érzékeny lelkében.) Még nem lehetett sejteni, hogy két év múlva a Demokratikus Charta nevezetű trójaifaló-mozgalom hamarosan előkészíti a posztkommunista MSZP és a korábban látványos antikommunista retorikával népszerűséget szerző SZDSZ koalíciós egymásra találását: Kádár verbális menesztői kihozzák Kádár renegát utódait a politikai karanténból. Az ideológiai és lélektani harc azonban már minden fronton dúlt, s ezek „főcsapásának” a fasiszta veszély elleni kérlelhetetlen küzdelem bizonyult. Némi gondot okozott, hogy az országban nem voltak fasiszták – úgy kellett Ausztráliából importálni őket. A széles nyilvánosságnak azonban képileg is fel kellett mutatni a tomboló szélsőjobbot. Ennek 1992. október 23-án érkezett el az ideje, amikor Göncz Árpád korabeli köztársasági elnök – hogy a kanonizált nyelvi formulát idézzük – „nem mondhatta el beszédét a Kossuth téren”.
(A sokat idézett szófordulatra próbált rájátszani tizenegy évvel később Medgyessy Péter is Söjtörön, arra azonban nem vennénk mérget, hogy az ő papírján eleve nem csupán az az egy mondat volt-e olvasható, amelyet a kormányzati tévéreklámból emeltek át. Söjtör nemcsak a mágnáslakoma miatt volt kontraproduktív a baloldal számára, hanem azért is, mert a Hír TV kommentár nélküli tudósításából kitűnt: a Himnusz alatti fütyülés egyszerűen nem volt igaz; azaz médiakonkurencia esetén a konfabulatív propaganda nem működőképes.) Göncz látványos megnémulásáról már akkor is megoszlottak a vélemények: gondosan ápolt médiakultuszába nem illett bele, hogy 1956-os sorstársai esetleg kifütyülhetik őt. Bizonyítani kellett, hogy a rendbontók szélsőségesek – a bevett leegyszerűsítő jelzővel: fasiszták. (Bár Szále László még akkor ott tartott, hogy „ma sem tudunk mit kezdeni az ötvenhatos utca talpasaival”.) Bánó András 1992-ben az akkor még formálisan is állami intézményként működő Magyar Televízió ellenzéki „árnyékhíradóját”, az Esti Egyenleget készítette. A muszterügy amiatt pattant ki, mert a műsorban olyan összevágott anyag jelent meg a Kossuth téri eseményről, amely azt a látszatot keltette, hogy Gönczöt árpádsávos (= fasiszta) zászlót lengető ifjú szélsőségesek félemlítették meg. Ez a beállítás jobbára ellentmondott a helyszínen jelen lévők személyes tapasztalatainak. Ma már érthetetlen naivitásnak látszik, hogy a szólásszabadságnak ezt az elemi megnyilvánulását a baloldali ellenzék és sajtója miként értékelhette úgy, hogy maga a demokrácia került veszélybe Magyarországon. Megerősítette ezt a vélekedést maga Göncz is, aki a nemzet egységének megtestesítőjeként akkor már szüneteltette tagságát az SZDSZ-ben, azt pedig még senki nem tudhatta, hogy tízéves mandátumának lejárta után a posztkommunista erők választási kampányában fog tevékeny részt vállalni. Az ellenzéki sajtó egy idő után már arról cikkezett, hogy Boross Péter (aki most békévé oldva az emlékezést, együtt koszorúzna Hornnal és Medgyessyvel Antall sírjánál) belügyminiszteri minőségében szervezte a provokációt.
A tévétudósításokban rendre bevágták az árpádsávos zászlót lengető azonosíthatatlan ifjút – s ez volt a banánhéj. A szakmai (s természetesen politikai) vita arról kezdődött: a jelenet az esemény szerves része volt-e, vagy politikai indíttatású, művi módon beillesztett képes manipuláció. Hosszas magyarázkodás kezdődött muszterekről és maszterekről, de Bánó nem tudta hitelt érdemlően megvédeni állításait. (Még sokan emlékezhetnek „az izzadó Bánó” látványára.) A szerkesztési hamisítás akkor a műsorába és a munkahelyébe került, később azonban busásan kárpótolták. A műkereskedőként jelentős magánvagyonú tévés jelenleg a Blikk című piacvezető bulvárlap második embere, ezzel egy időben pedig a közszolgálati műsoridőt használó Nap-kelte egyik műsorvezetője; sőt az sem összeférhetetlen, hogy a Magyar Televízióban közéleti sorozatműsort is vezet.
Ugorjunk egy nagyot az időben. A Frei-ügy már az Orbán-kormány alatti duális médiaviszonyok hű lenyomata. Frei Tamás előbb közszolgálati, majd kereskedelmi tévék úgynevezett sztárriportere, aki politikai médiamunkásként kezdte, később azonban átnyergelt a leplezetlen profittermelésre. Bevallottan szenzációhajhász műsorai a bulvár minden ismert (a fantáziátlan rögvalóságot gyurmázható alapanyagnak tekintő) fogását alkalmazzák.
Míg azonban a „dossziéiban” fellelhető képi hamisítások (hogy például a bennszülöttek elől menekülő riporter csónakját a partról filmezik) ártatlan, megmosolyogtató stikliknek tűntek, egy politikai terepre tévedt hamisított riportjában a szakma legmélyebb bugyráig sikerült lehatolnia. Szerződtetett egy moszkvai kisembert, aki némi díjazásért cserébe vállalta, hogy bérgyilkosként adja elő magát a hüledező magyar tévénézőnek. Etikailag már ez is annyira alulmúlhatatlan, hogy indokolná az életfogytiglani szilenciumot, a riporter általános szakmai kiközösítését – Frei azonban még rátett egy lapáttal: arról faggatta az álbérgyilkost, hogy vajon mennyiért tenné el láb alól Orbán Viktort, a Magyar Köztársaság akkori miniszterelnökét. A dramaturgiailag kétségkívül hatásos dialógus társadalmi veszélyességét jól mutatja, hogy az idő tájt a sokszorosan kitüntetett Szále László szerkesztésében is megjelent egy olyan publicisztika, amely Orbán Viktor és Kövér László hipotetikus likvidálásának üdvös voltáról elmélkedett – a „probléma” tehát benne volt a levegőben. Frei Tamást meglepő módon a Fidesz iránti rokonszenvvel legkevésbé sem illethető Juszt László leplezte le, midőn haladéktalanul Moszkvában termett, s meglepő helyismeretről téve tanúbizonyságot, a sokmilliós embertömegből tévedhetetlenül kiemelte a Frei által lepénzelt amatőr színjátszót. Frei repült az otthont adó kereskedelmi csatornától, amely műsorfelfüggesztéssel és kötbérrel lakolt „sztárriportere” fiktív bravúrjáért. Ám hamarosan megható tudósítások jelentek meg a bulvársajtóban, hogy Frei családját mennyire megviselték a túlzottnak ítélt meghurcoltatások, s a vesszőfutást ellensúlyozandó, a konkurens kereskedelmi csatorna a gyászév leteltével keblére is ölelte a jogerős médiahamisító Frei Tamást.
Azóta ugyanazt csinálja, csak pepitában – a leleplező (civilben orvvadász) Juszt pedig a tévé ügyvédjeként kelletheti magát a közszolgálatban. Érdekes leágazása az ügynek, hogy Juszt azt sejtette balliberális fegyvertársa leleplezésének indokaként, hogy Frei ezzel az öngyilkos húzással mintha Orbán Viktor választási érdekeit szolgálta volna. Ez a kitekert logika úgyszólván megelőlegezte Kovács László röplapos rágalmazását a kampányhajrában: szerinte a Fidesz azért osztogatta volna a képzelt kamionokkal behozott MSZP-s röplapokat a kampánycsend idején, hogy a szocialistákat lejárassa. A bíróság azóta Kovács hazugságát helyre tette – Juszt esetét azonban leginkább a tévé ügyésze tudná megvizsgálni, amely pozíció azonban egyelőre még nem létezik.
Ha a Frei-ügy a baloldali választási kampány nyitányának tekinthető, akkor a Pallagi-ügy maga a kampánydzsungel. Pallagi Ferenc, a már említett Blikk című lap főszerkesztője tudomásunk szerint a mai napig nem követte meg méltó módon Kósa Lajost, Debrecen fideszes polgármesterét azért, mert a lehető legordenárébb eszközökkel kívánták őt lejáratni.
Azt írták: a családos városvezető prostituált szolgáltatását vette igénybe saját városában, egy autóban, ráadásul a város egyik legforgalmasabb pontja, a Nagyállomás előtt. A bíróság hárommillió forintot, azaz hazai viszonylatban rekordösszeget ítélt meg az arcátlan hazugság ellensúlyozásaként – ezt az öszszeget azonban a lap egynapi profitjából is vígan kipengeti. A politikai célú rágalmazás minősített esete iskolapéldája annak a mentalitásnak, hogy ha már hazudozunk, akkor minél valószínűtlenebbül tegyük. (Nemcsak a prostituáltat tanították be nevetséges összegért, de még rendőrőrs sem létezett azon a településen, ahonnan a Blikk verziójában felbukkanó rendőrök állítólag érkeztek.) Ritka az ilyen színtiszta hamisítás, s ritkán látszik ilyen tisztán a közerkölcs mélyrepülése is. Pallagi változatlanul a Blikk főszerkesztője, Bánó változatlanul a helyettese. Pallagi változatlanul szerkesztheti Bánó közéleti műsorát a Magyar Televízióban, a kereskedelmi és a közszolgálati biznisz összefonódásának ékes példájaként. Pallagi változatlanul élet-halál ura lehet hetente egyszer (olykor többször) a közszolgálati műsoridőt emésztő, Gyárfás-féle Nap-keltében is. Ha Fricz Tamás következmények nélküli országáról allegorikus szobrot kívánnánk készíttetni, Pallagi Ferenc bízvást modellt ülhetne hozzá.
Friderikusz-ügy kettő is van, bár talán kisebb súlyúak. Jelentőséget azáltal kapnak, hogy épp akkoriban került napvilágra a saját magát (Vitray Tamással együtt) szakmai topnak minősítő showman üzenetrögzítőjének tartalma (amelyen Lendvai Ildikó, a szocialisták Antall-rajongó frakcióvezetője biztosította a Sándort, hogy ő és a Péter is mellette van a tévéelnökségért folytatott harcában), amikor Friderikusz Sándor a Nap-keltében falazott Medgyessy Péter kubai nyaralásához: úgy tüntette fel a kormányfővel folytatott beszélgetést, mintha az egyenes adás volna, nem pedig felvételről menne. (A Gyárfás Tamás által vezérelt Nap-keltében nemcsak a lebukott médiahamisítók lelnek otthonra, de a produkció maga is vastagon hozzájárult a Pinocchio-kultusz ápolásához: huzamos időn keresztül meghamisított lapszemlét közölt. Nemcsak ellopta más cég lapszemléjét, de egyúttal össze is kutyulta azt – ennélfogva nemcsak egyes források keveredtek össze, de névhasonlóság alapján nem létező lapok cikkeit is létezőként tálalták a nézőknek.) Friderikusz korábban is bizonyította már sajátos viszonyát az időhöz és a vágószobához. Az egyik kereskedelmi televízióban nemzetközi sztárinterjúk egész sorát adta közre úgy, hogy elfelejtette felhívni a figyelmet arra: a beszélgetéseket nem ő készítette, a válaszokat konzervként vásárolta, s utólag összevágta a saját kérdéseivel. Friderikusz nem lett ugyan tévéelnök, viszont politikus barátai nem akadályozták meg, hogy A Hét című közéleti műsor helyét átmenetileg kisajátítsa A szólás szabadsága című műsorával. Ezzel is voltak némi gondok (a csődben lévő televízió által fizetett sztárgázsi ellenére a műsor eredeti változata megbukott, a méregdrága díszletben az olasz televízió felismerte saját díszletét, a nyári műsorrendben késő estére száműzött produkció azóta is ott rekedt: Friderikusz az örök nyár szimbóluma), a szakmai csúcsember esetében azonban szemlátomást nem számít a többrendbeli szakmai hitelvesztés.
A Mester-ügy és az Eötvös-ügy elég frissek ahhoz, hogy ne kelljen bővebben szólni róluk. A „kedves hatalommal” levelező Mester Ákos által főszerkesztett 168 Óra című hetilap exkluzív interjút közölt Jacques Chirac francia köztársasági elnökkel, de olyan bravúrosan, hogy az érintett észre sem vette. A francia nagykövetnek kellett közbelépnie – helyreigazítást követelve. Hosszas magyarázkodás kezdődött az exkluzivitás mibenlétéről – tény azonban: a mások erkölcseit oly biztosan megítélő Mester Ákos ma is a hetilap főszerkesztője. Ugyancsak a Népszabadság főszerkesztője maradhatott Eötvös Pál, holott az ellenzéki sajtó (elsősorban Pinocchio-hírbe kevert lapunk) néhány nap leforgása alatt rábizonyította a vezető kormánypárti napilapra: olyan levelet közölt az elhunyt Teller Ede sajátjaként, amelyet a világhírű tudós soha nem is látott. A hamisításban bűnrészes lap nemcsak tagadott még akkor is, amikor a közlés már nyilvánvalóan töredelmes bocsánatkérést kívánt, hanem még vezércikket is közölt Seres László tollából, aki vagy nyeretlen kétévesként vagy álnaiv módon haladéktalanul „betakarította” a Zeley László által elkövetett fogalmazvány vélt politikai hasznát. Eötvös Pált még a MÚOSZ etikai tanácsa is kénytelen volt elmarasztalni, aki az elvárható meakulpázás (és lemondás) helyett nemcsak „visszalőtt” az elmarasztalás kapcsán, de újabb kétes ügyekbe is sodorta lapját: egy politikai kalandor kétes értékű állításait például azoknak az olajoshordóknak a fényképével igyekezett bizonyítani, amelyekben állítólag köztörvényes interjúalanya a perdöntő bizonyítékokat porrá égette.
Ezek csupán a lánchegység csúcsai – azok, amelyek kilátszanak a gomolygó balliberális felhőkből. Dombocskák minden bizonnyal számolatlanul vannak (beszélhetnénk például a katonai egyenruhában tündöklő sztárriporter háborús tudósításairól a hátországi radiátor mellől); de se erő, se kedv nincs a módszeres feltérképezésükre. Egy azonban bizonyos: ha a sajtó igazmondását olyannyira szívén viselő, szabados stílusú hetilap következetes az elveihez, jó néhány hétig nem lesz gondja a címlapokkal: csak éppen mindig más (baráti) újságokat és tévélogókat kell a nyúlós orrú Pinocchio portréja alá beszerkeszteni.
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
