Pinocchiók klubja

Nemrégiben a Magyar Nemzet címlapjából csinált magának címlapot egy szabadszájúságáról hírhedt balliberális hetilap. A meggyűrt újságpapírból félreérthetetlenül kirajzolódott Carlo Collodi bájos mesefigurája, Pinocchio, akiről tudjuk: ha füllent, mindig megnő az orra. A botrányról botrányra röppenő egyetlen országos ellenzéki napilapnak szemlátomást a puszta léte is kínos azok számára, akik a politikai valóság tényeit kizárólag a haladás és az osztályharc aktuális kívánalmai szerint szeretnék tálalni az ámuló nagyközönségnek. Kézenfekvő, hogy ha egyes, kormányzati szempontból védhetetlen állításokkal bajos szembeszállni, akkor az egész rendszert kell megtámadni. A botrányok egésze vagy részletei helyett például magát a botrányokat kirobbantó lapot. (A konkrét eset diszkrét bája, hogy a sajtó-helyreigazítások oknyomozóit tucatnyi téves állításukat illetően kénytelen lapunk helyreigazításra kérni.) Ilyen pártos jellegű „tényfeltárások” során nem domborodik ki sem a kilencvenszázalékos baloldali médiatúlsúly ténye, sem az, hogy a támadott lap hibapontjait hárommal kellene osztani, hiszen formálisan is három „mértékadó” országos kormánypárti napilap áll egyszerre vele szemben a páston, amelyek között mód nyílik bizonyos összjátékra. Füllenteni ettől függetlenül nem illik, szándékosan hazudni pedig túlmegy a sajtószabadság legtágabb határain is. Ám a hazai nyilvánosságra súlyosan rátelepülő balliberális műhelyek és médiaszemélyiségek többsége rég elveszítette ártatlanságát e sportban. Helyszűke miatt csupán a rendszerváltozást követő legkirívóbb eseteket idézzük meg, szubjektív hangon, „a múlt ködéből”. A Pinocchio-klub tagsága ennél persze sokkal népesebb…