Süppedős sivatag

Irakban javarészt kősivatagok találhatók, ám ez távolról sem veszi elejét annak, hogy az amerikaiak vezette megszálló erők egyre mélyebbre süppedjenek a napról napra mélyülő kilátástalanságba. Sokan előre látták, hogy az események így alakulnak majd, s hogy Washingtonnak előbb vagy utóbb még azt is fontolóra kell vennie, véres fejjel, szégyenszemre ki kell vonulnia Irakból. A jóslatok javarészt érzelmekre, az Amerikával szembeni irracionális ellenszenvre alapultak, no meg arra, hogy a megszálláshoz vezető háború indokaként eddig nem hoztak fel egyértelmű, perdöntő bizonyítékokat. Tömegpusztító fegyvereket ugyanis máig sem találtak, legfeljebb rájuk utaló nyomokat, így pedig a terrorizmus támogatásával manapság a szomszédját is megvádolhatná az ember, kiprovokálva néhány tucat amerikai kommandós azonnali beavatkozását.
Bármi szolgált azonban az ellenszenv, az ellenállás és a negatív jóslatok alapjául, azon a tényen nem változtat, hogy az Egyesült Államok és vállalkozó kedvű szövetségesei egyre véresebb és kilátástalanabb kalandba bonyolódnak a gyors háború lezárulta után fél évvel. Hasonlóképpen nincs befolyással erre a helyzetre, hogy az amerikaiak jelenléte egy brutális rezsimet váltott fel, mely 1979 óta állítólag háromszázezer embert juttatott tömegsírba.
Hasonlóképpen nem érdekli az átlag megszálló katonát, hogy miért is került Irakba, igazságos volt-e a háború vagy sem, jók-e, megvalósíthatók-e a kitűzött célok. Csak annyit lát, hogy társai közül naponta néhányan csillagos-sávos lobogóval letakart koporsóban indulnak haza. Ne essen félreértés, ez a veszteségi ráta az amerikai haderőnek meg se kottyan, ám a tény, hogy a veszteségek óramű pontossággal bekövetkeznek, olyan pusztítást végez az amerikaiak moráljában, amelyre Vietnam óta nem volt példa. Ráadásul a gerillák (akik között a megszállás ellen harcoló hazafi éppúgy akad, mint aki a bukott rezsim híve volt, hogy az iszlám internacionalizmus jelenlétéről ne is beszéljünk) egyre szervezettebbek, egyre hatékonyabban használják a rendelkezésükre álló, Irak-szerte szétszórt, óriási mennyiségű fegyvert. Történelmi tanulság, hogy az ilyen harcmodor ellen nincs igazi ellenszer, csak kétfajta tüneti kezelés: a kitartás és a veszteségek tűrése, ami viszont nem éppen a nyugati demokráciák sajátja.
Washington azonban nem csak a harcmezőn szembesül megválaszolhatatlan kérdésekkel. Nem halad az iraki demokratizáció, az intézményrendszer kiépítése sem megfelelő ütemű. A súlyos problémák meglétét igazolja, hogy sűrűn változnak az amerikai tervek, legutóbb már az a hír is felröppent, hogy a jövőben mégsem az ideiglenes kormányzó tanácsra bíznák Irakot, mert annak tagjai a „maguk dolgával vannak elfoglalva”. De hát ki ültette őket oda? – kérdezhetnénk erre.
Ennek a süppedési folyamatnak nyújt vészjósló hátteret, hogy az Egyesült Államoknak nem sikerült a „béketeremtéshez” sem visszaszereznie azoknak a régi európai szövetségeseinek a bizalmát, melyek a háború miatt idegenedtek el tőle. A mindegy ebben az esetben is varázsszó. Nincs ugyanis jelentősége annak, hogy az EU vezető államai közvéleményükre hallgatva vagy a gazdasági tortaszelet hiányában zárkóznak el. Ha az iraki akció árát a transzatlanti szövetséggel kell megfizetni, akkor az megfizethetetlenül drága kalanddá silányul, függetlenül attól, hogy igazságos-e vagy sem.