A fekete kéz szigetén a Bounty lázadói is megnémultak

A Csendes-óceánban fekvő, Polinéziához tartozó Cook-szigetek olyan mesebeli tája a Földnek, amelyet még nem tett teljesen tönkre a tömegturizmus. A Magyarországtól irdatlan messzeségben lévő piciny földdarab sok ember megbabonázott. Volt köztük olyan, aki évekre egy lakatlan szigeten ragadt, de itt hajóztak el a Bounty lázadó matrózai is. Egy utazás, amely az első pillanattól az utolsóig izgalmi állapotban tart mindenkit, kinek jó sorsa megengedi, hogy a Cook-szigetek vendégül lássa.

Ez itt a One Foot Island Beach, a világ legszebb strandja Fotó: Lantos Gábor

Itt járt II. Erzsébet királynő. 1974-ben

A lassan három napja tartó utazást követően végtagjaimat összerakva próbálok a beszállítókapu felé vánszorogni. Az előbb le kellett adni a táskákat, 

egy üveg nélküli ablakhoz vezettek, a túloldalról kinyúlt egy hatalmas fekete kéz és magához rántotta a táskát. Itt ezt hívják poggyászfeladásnak.

Még szerencse, hogy ugyanez a kéz egy papírost a kezembe nyomott, ámbátor félnem nem kell, hogy elveszik a csomag, mert éppen előttem pakolják be egy kisgép orrába. Mi most a belföldi terminálon várakozunk. A mellettem lévő másikon, a nemzetközin most zárják a kapukat, az Air New Zealand aucklandi járata hamarosan elhagyja e földet. 

Érkezés a világ egyik legkisebb repülőterére, Aitutakiba
Fotó: Lantos Gábor

Bennünket is hamarosan szólítanak. Még 50 perc, szigorúan belföldi repülés jön egy kávédarálóhoz hasonlatos kisgéppel, amely Aitutaki szigetén száll le hamarosan. Előtte azonban még megcsodálom a faliújságra kitett fekete-fehér fotókat. Az angol királynő 1974 januárjában repült ide, hogy megnyissa Rarotonga új nemzetközi repülőterét. Kötelességének érezte a vizitet, elvégre a Cook-szigetek a Brit Nemzetközösség tagjaként az királyi ház fennhatósága alá tartoztak. Sem előtte, sem azóta nem járt itt a brit birodalom királynője, illetve most már királya. III. Károly 2024 októberében a „szomszédos” Szamoán tett látogatása során akár útba is ejthette volna a Cook-szigeteket. Nem tette.

A Bounty lázadó matrózai ugyanazt látták, amit én

Aitutaki. Mióta csak megláttam, mióta csak ízlelgetem a nevét, tudtam, hogy ide nekem el kell mennem. Pedig e földdarab voltaképpen semmi különös. Ezer meg ezer ilyen van Polinéziában, amelyet nem lak ember. Tudom, olvastam róla. 

Izgat a gondolat, hogy a Lázadás a Bountyn (szigorúan az 1962-es változat Marlon Brandóval és Trevor Howarddal) matrózai anno itt hajóztak el. 

1789-ben esett meg mindez, aki látta a filmet, szerencsés, aki nem, nézze meg. 

Egy jelenet az 1962-ben forgatott Lázadás a Bounty című filmből
Fotó: ARCOLA PICTURES / Collection ChristopheL via AFP

Ámbátor nekem kisebb csalódást okozott, hogy a mozi sokszori megnézése után olvastam el Bengt Danielsson művét, a Lázadás a Bounty hajón című könyvet. 

Ugyanis a könyvben megírt sztori egyáltalán nem hasonlított a filmben látottakra.

A sorok között Bligh nem szadista kapitány, Fletcher Christian pedig nem úriember. Oké, létezik az alkotói szabadság, de mivel Danielsson saját könyvét tartja hitelesnek, így a film rendezőjét, Lewis Milestont illeti a kritika. Könyv ide, film oda, még a sokat látott vén tengeri medvék is megnémultak, amikor a Cook-szigetek kitárta előttük minden szépségét.

16 évnyi szabadság: egy magányos ember a lakatlan atollon

Nem tudom kiverni a fejemből az új-zélandi Tom Neale történetét, aki összesen tizenhat évet töltött teljesen egyedül a Szuvarov-atoll egyik magányos szigetén, s aki megírta az Egyszemélyes sziget című lebilincselő útirajzot. Idefelé az egyik gépen olvastam küzdelmét az elvadult disznókkal, a tengeri viharokkal, a hatalmas ollójú rákokkal. Neale minden egyes nap kezet fogott a halállal, én ilyenre nem készülök.

A kis repülő alatt egyre nagyobb felhők gyülekeznek, viharciklon közeledik. Február van, ilyenkor még megesik, hogy beesik egy-egy ilyen tengeri vihar. Szállásadóm mit sem törődve ezzel vidáman fogad a világ talán legkisebb utasforgalmat is lebonyolító repülőterén. 

Azonnal virágfüzér kerül a nyakamba, megtudom, hogy itt az internet olyan, mint minden mese kezdete: Hol volt, hol nem volt.

Érdekes módon nem vagyok ideges, nem érzem a sóvárgást a telefon után. A lilás-feketés égbolt színei kissé elütnek a lemenő nap narancssárga fényétől. Már egy lagúna partján vagyok. Előttem az óceán, a puha homokkal beborított föveny, majd a következő pillanatban óriásrák jelenik meg a semmiből. Méltóságteljesen közlekedik, ha megzavarná valami, beásná magát a homokba. Ezt onnan tudom, hogy a parton lévő homoklyukakból időnként kinéz egy-egy rákocska. Vendéglátóm gyümölcstállal kínál, szabadkozik, hogy az éttermek bezártak, mert tényleg nagyon komoly vihar készülődik.

Életem leghosszabb és legfélelmetesebb éjszakája

Pillanatra gondolkodom csak el, mi lesz, ha elviszi a fejem felől a házat a szél. Hirtelen Kansas végtelen rónasága jelenik meg a szemem előtt, meg Dorothy, aki nem sejtette, hogy a hurrikán miféle kalandokba sodorja őt. A lagúna felett már villámlik és dörög, a szél is egyre erősebb. Belecsobbanok a langymeleg, 30 fokos vízbe, de aztán jobbnak látom meghúzni magam a biztonságot adó házban. Még nem tudom, hogy életem leghosszabb és legfélelmetesebb éjszakája jön, amikor minden egyes szélrohamnál csak az jut az eszembe, kibírja-e a tető.

A második világháború megelevenedése

Kibírta. A másnap reggel vakító napsütéssel kukkant be az ablakon. Itt az idő, irány a tengerpart. A hatalmas sziklák és kövek között botladozva haladok, amikor óriás rozsdaette csavar tűnik fel a szirtek között. Majd egy másik rozsdás valami, amit tényleg megevett az idő vasfoga. 

Olyan az egész, mintha a második világháború maradványai elevenednének meg a szemünk előtt.

Bármennyire is hihetetlen, nem járunk messze az igazságtól. A második nagy világégés számunkra ismeretlen fejezeteit a világ e távoli pontján írták. Japán hadserege gyakran tette itt tiszteletét, s volt olyan, hogy egy-egy repülőgépük az óceánba zuhant. Hogy az előttem heverő régi vasdarabok, a csavarok valóban ebből a korból származnak-e, abban persze nem lehetek biztos, abban azonban igen, hogy nem tegnap kerültek erre az elhagyatott tengerpartra.

Ilyen "kincseket" rejt a föveny a Cook-szigeteken
Fotó: Lantos Gábor

Másnap motorral fedezem fel Aitutaki világát. Egy óriási pálmafa alatt hatalmas testű disznó röfög, vicsorít, villantja agyarait. Tom Neale tőlük félt a legjobban (amíg meg nem szelídítette őket), magam is jobbak látom, ha tovább indulok. Emberrel alig találkozom, a szigetet még nem falta fel teljesen a tömegturizmus. Legalábbis azt a részét nem, ahol most vagyok. Mert van egy olyan pontja, amely mára bevonult a turizmus-történelembe. 

One Foot Island Beach – a világ legszebb strandja

Ennek megismeréséhez azonban hajóra kell szállni, s közel egy órát dacolni az egyre emelkedő hullámokkal. Ám a One Foot Island Beach tényleg minden nehézséget megér. Nincs olyan magára valamit adó nemzetközi turisztikai szaklap, újság, online-felület, amely ne sorolná be ezt a kicsiny földdarabot a világ legszebb strandjai közé. Ez aztán be is tette a kaput a szigetnek. 

Mert azt ma már mindenki tudja, hogy egy ilyen szavazás után influencerek és turisták ezrei kelnek útra, hogy nekik is legyen egy szelfi a telefonon, háttétben a One Foot Island Beach valóban fenséges kinézetű szigetével.

Meg egy pecsét az útlevélbe, ami nem más, mint egy talp, meg öt lábujj. Ha ez bekerül az okmányba, a világ minden más táján csodálkozva nézik majd a határőrök. 

Az Aitutakihoz közel fekvő One Foot Island Beach, amit a világ legszebb strandjának választottak
Fotó: GIUGLIO GIL / hemis.fr

Valljuk meg, szerencsém volt. Azon a vasárnapon, amikor Aitutakiról hajóval elindultunk a One Foot Island Beach felé, mindössze féltucatnyian tartottak velünk. A tömeg tehát elmaradt, amit cseppet sem bántunk. Amikor a szigetre léptem, különös érzés fogott el. 

Többször volt már világvége-hangulatom, sokszor éreztem már azt, hogy innen nincs tovább, de ezen a helyen valahogy minden megkétszereződött.

A szél az imént szaggatott le az egyik pálmafáról egy nagy kókuszdiót, a gyümölcs megrekedt a fövenyen, e kép pontosan olyan volt, mintha valaki megfestette volna. Az apály miatt a közeli szirtzátonyon gond nélkül lehetett végig sétálni, majd idegenvezetőnk elrendelte a tengeri menetelést. Azaz a kis hajó otthagyott minket, s átment a sziget másik oldalára. Mi pedig az egyre jobban tűző nap alatt a vízben emelgettük lábainkat, hogy egy-egy lépéssel előbbre jussunk. A parton a tenger fölé hajoló pálmafa, az óceán szavakkal nehezen leírható kéksége adta ehhez a keretet. Tényleg az volt az ember érzése, hogy itt és most megállítaná az időt, hogy ez a kép, ez a nap, ez a hely örök mementóként szolgáljon.

A hely, ahonnan senki sem akar hazamenni

Sokszor voltam úgy vele, hogy valahonnan nem akarok hazamenni, de annyira erősen soha nem szállt még meg ez az érzés, mint Aitutakin.

A hatalmas öreg rákot baráttá fogadtam, a lagúna vizébe az utolsó nap óránként rohantam ki, mert tudtam, hogy ilyet egyhamar nem láthatok. 

Aztán eljött az utolsó nap. Szállásadóm három perc alatt dobott a miniatűr reptérre, ahol csak abban reménykedtem, hogy törlik a gépet, kitépik a naptár összes előttünk lévő lapját, megállítják az időt és azt mondják: maradjak még egy kicsit.

Búcsúkép a Cook-szigetektől
Fotó: Lantos Gábor

Álmodozás és csalfa vak remény. Igaza volt Csokonai Vitéz Mihálynak. Mert Aitutaki és a Cook-szigetek tényleg földiekkel játszó égi tünemény. Isten véletek, ti szerencsés emberek, akik néhány perccel később már a levegőbe emelkedő kisgép utasainak ott, lent integethettek. Szerencsések vagytok, mert ott maradhattok.