A mór megtette a kötelességét, a mór mehet! A shakespeare-i mondat jól illik Alekszandr Volosinra, aki a mára kialakult hatalmi struktúra, az „irányított demokrácia” egyik fő építőmestereként előbb zökkenőmentesen levezényelte az utódlást, majd az új berendezkedés stabilizálásával komoly részt vállalt az ország kiegyensúlyozottabbá tételében. A siker elsősorban annak volt köszönhető, hogy a rendszer nem a félelemkeltésen, hanem széles nemzeti egyetértésen alapult. A társadalom többsége – beleértve annak nyertes és vesztes részét is – a kiszámíthatóságra szavazott. Egyrészről igényelte, másrészről elfogadta az új szabályokat. Ennek jutalmaként a rendet és az üzleti szféra számára kamatozó stabilitást kapta. Cserébe az oligarchák beáldozták a 90-es évek mértéktelen és sokszor törvénytelen lépésekre is felhatalmazó szabadságuk egy részét, így lemondtak a közvetlen politizálásról.
A rendszer azonban megroppant, nem utolsósorban a Volosin mögött álló, általa védelmezett érdekcsoportok jóvoltából. Egy szűk, de annál befolyásosabb kör felrúgta a játékszabályokat. Némi naivitással és az érezhető, ám korántsem teljes tisztuláshoz képest túltengő önbizalommal ugyanis egyáltalán nem tartja vagyonát illegitimnek, így viselkedésében sem érhető tetten a korábbi, ha nem is lelkiismeret-furdalástól, de bűntudattól vezérelt óvatosság. A kétségtelenül az átláthatóság felé tett lépéseknek köszönhetően Guszinszkijjal, Berezovszkijjal, Dubovval ellentétben – de idesorolhatjuk Abramovicsot is – Hodorkovszkij nem emigrációba, hanem demonstratívan és öntudatosan börtönbe vonult.
Mindkét fél átlépett azon a bizonyos határon, repedések keletkeztek a rendszeren, és felbillenni látszott a kényes erőegyensúly, ami szükségképpen maga után vonta az építőmester távozását is. E nyugati kapcsolataira alapozottan védettséget érző, magabiztos üzleti elit és a szabadság nevében fellépő véleményformálók azonban nem vették észre, hogy őket is a politika és az üzlet határait összemosó klánszellem mozgatja, s ez nem keverendő össze a szabad piac iránti elkötelezettséggel. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a másik oldalról a 90-es évek vagyonelosztásából kimaradt, közben megerősödött, a fenti törekvéseket elutasító, elsősorban titkosszolgálatból érkező erők is lényegében hasonló gondolkodásból kiindulva feszegetik a kereteket. Mindebből világosan látszik, hogy az ország még korporatív-oligarchikus alapokon áll. A berendezkedés feudalisztikus, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a modern társadalomba vezető utat sem fentről jövő hatalmi erőszakkal, sem pedig az ellenőrzés alól kiszabadult csoportok indukálta káoszszal nem lehet lerövidíteni. A túlzott gyorsítás ugyanis visszaüt. Így bármilyen paradox módon is hangzik, de Oroszország jelenlegi átmeneti viszonyainak leginkább az irányított demokrácia felel meg, amely ugyan nem a létező rendszerek legszimpatikusabbika, ám adott esetben stabil keretet adhat a szabadság növekedéséhez, a piac megerősödéséhez és a modernizációs kihívások leküzdéséhez.
E rendszer működésének előfeltétele Oroszországban az erőszakszervezetek, az oligarchák és a liberális, csinovnyik modernizátorok pozícióit figyelembe vevő hatalmi egyensúly biztosítása, amely az erőforrások feletti ellenőrzésért folyó kiújult küzdelemben most felbillent – mint már annyiszor. Emlékezhetünk még a kezdetekre, 1994-re, amikor a váll-laposok akkori legerősebb képviselője, Alekszandr Korzsakov támadást indított a mind nagyobb befolyásra szert tevő Guszinszkij ellen. Ez a harc utóbbi első emigrációjával végződött, azzal a mai állapotokhoz képest óriási különbséggel, hogy az oligarcha médiagépezete zavartalanul működött tovább. Az elnökválasztás közeledte aztán szövetségre kényszerítette a három erőt, az oligarchák (Berezovszkij és társai), a liberális reformerek (Csubajsz) és az erőszakszervezetek képviselői (Korzsakov, Barszukov, Szoszkovec) összefogtak Jelcin újraválasztásáért. A sorsdöntő második forduló előtt azonban a koalíció megbomlott, s Jelcin, ejtve Korzsakovékat, a másik két csoport között osztotta meg a hatalmat. A következő törés 1997-ben következett be, amikor a médiamágnások ütköztek a modernizátorokkal, s a csata Csubajszék vereségével és kiszorulásával végződött. Egy évvel később a médiabárók egységén is repedések keletkeztek. A választások közeledtével ugyanis Guszinszkij Primakovra tett, míg Berezovszkij a Kreml körüli régi csapatot favorizálta, s e körből nevezte volna ki Jelcin utódját. E feudalisztikus csatározásokban Jelcin mindvégig azzal a módszerrel őrizte meg vezető szerepét, hogy amikor két csoport viszálya kiszabadult az ellenőrzés alól, akkor előbb az egyiktől, majd a másiktól szabadult meg, egy harmadikat állítva a helyükre.
Putyin elnökségének közel négy éve alatt kiteljesedett az „irányított demokráciának” nevezett berendezkedés. A jól kivehető erőcsoportok egyensúlyban, a rendszer ellenőrzött keretei között maradtak. A Kreml régi erőit tömörítő úgynevezett jelcini „család” és a Putyin szülővárosából jött „pityeriek” összecsapását még 2000-ben sikerült lokalizálni, s egészen az idei év elejéig tartott a nyugalom. Az oligarchákra és a reformer erőkre osztható régiek az elnök szövetségesei voltak, míg a titkosszolgálatokból érkezett, valamint liberális közgazdász szentpéterváriak a kliensei. Először a még Jelcin köreiből maradt Kaszjanov kormányfő próbálta óvatosan, de azért jól észrevehetően maga köré gyűjteni a mágnásokat és a populistákat, alternatívaként a szabadság oligarchikus értelemben vett kiszélesítését, gazdasági téren azonban a tespedést ajánlva. A rendszer megingott, de kiállta a támadást, nem sokkal később azonban újabb kihívással találta magát szemben. A szép lassan egész birodalmat kiépítő Hodorkovszkij, felrúgva az egyezséget, hosszú távú politikai ambícióinak megvalósításába kezdett. Az erőviszonyok felborulásával fenyegető, lényegében az erőforrások feletti ellenőrzésért, ráadásul a hatalom szempontjából a rendszer szélesebb értelemben vett fenntartásáért folyó vetélkedés a múlt héten, nyílt összeütközésbe torkollva, kilépett az elmúlt három évben megszabott keretek közül. Putyin ezután – először elnöksége folyamán – kénytelen volt a Jelcintől ismert bizánci típusú politizálás eszközeihez folyamodni.
Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az elnöki adminisztráció éléről félig önként, félig a helyzet felismeréséből fakadó kényszerűségből távozó, a régi jelcini csapatból örökölt Volosin helyét az a Dmitrij Medvegyev foglalja el, aki karrierjében egyértelműen Putyinhoz kötődik, nem tartozik azonban a feltörekvő „szlovikokhoz” sem. Medvegyev pragmatikus, az utóbbi években Volosin mellett az államirányításban is tapasztalatokra tett szert, s gondolkodásában, ha óvatosabban is, mint elődje, de liberális. Akárcsak az ezt az egyensúlyt erősítő, eggyel feljebb, az adminisztráció vezetőjének első helyettesévé emelt Dmitrij Kozak. Ebbe a sorba illik még, hogy Kozak helyét az egykor Kaszjanov környezetéből az elnöki adminisztrációba került Igor Suvalov foglalja el, míg a Jukosz elleni támadások élharcosainak tartott Igor Szecsin és Viktor Ivanov nem léptek előre a kremlbeli ranglétrán. Mindez az „irányított demokrácia” megingott rendszerének stabilizálása irányában tett lépés, újdonsága pedig az, hogy a „szilovikok” és a liberális reformerek között az egyensúly immár a szentpétervári csapaton belül teremtődik meg. Az Oroszországban 1991 óta lényegében árnyék-, sokak szerint valódi kormányként működő adminisztráció új felállása mellett Roman Abramovics kivonulása az orosz üzleti életből, valamint Mihail Kaszjanov kormányfő várhatóan a parlamenti választások utáni távozása is jelzi a kialakuló új erőviszonyokat. Az átalakulás vesztese a régi jelcini csapat, amelynek gazdasági befolyását még kevésbé erősítik politikai kapcsolatok, míg előretörtek a szentpéterváriak. Putyinnak a jelenlegi helyzetben nem nagyon volt más választása, hiszen a rendszert megbillentő erők alternatívájaként csak földijei jöhettek számításba, mivel a többi kádert lényegében már „privatizálták” az üzleti körök.
Az egyensúlyra törekvő átrendezéssel Putyin több legyet is ütött egy csapásra. Mint az ismert moszkvai politológus, Alekszej Makarkin fogalmaz, először is kremlbeli csapata immár egyértelműen rá szabott, elődjénél kevésbé autonóm, inkább végrehajtó. Az elnöki adminisztráció átalakítása azonban nemcsak pityeri, hanem kollektív jelleget is ölt. Míg Volosin a politikusi erényekkel rendelkező vezér típusú csinovnyik volt, addig Medvegyev csapatember, első az egyenlők között. Az elnök kényesen ügyelt arra, hogy stábjában legalábbis egyenrangú pozíciót foglaljanak el a reformerek. Megnyugodhat ezzel a Jukosz-ügy kapcsán felbolydult üzleti elit, a befektetők, s a piacgazdaság hívei most a pityeri liberálisokat keresik majd támaszul. A hagyományos liberális személyiségek (Javlinszkij, Csubajsz, Nyemcov) és erők teret vesztenek, Putyin reformereinek, German Grefnek, Alekszej Kudrinnak vagy éppen Dmitrij Medvegyevnek nyitva utat, akik egyfajta vonzáspontokként integrálhatják így a rendszerbe a köreiken kívüli piaci energiákat is.
A mostani erőátrendezés azonban feltehetően mély nyomot hagy az orosz elitben, amelynek véleményét a Jukosz-ügyben a hatalom lényegében figyelmen kívül hagyta. Az olyan „nehézsúlyú” politikai figura, mint Volosin kiesésével gyakorlatilag egy klán irányítja most az országot, Putyin kezében ütőkártya lehet azonban, hogy továbbra is meggyőző társadalmi támogatásra számíthat. Egy friss felmérés szerint népszerűsége 73 százalékos, s a hatalmi pártnak számító Egységes Oroszország is fölényesen vezet, 30 százalékos előrejelzésével a 23 százalékos kommunisták és a teljesen leszakadt többi erő előtt.
E felhatalmazás mellett a mostani kádermozgás Putyin második elnöki ciklusának egyfajta előre hozott kezdeteként is felfogható, amelynek immár fő trendjei is kibontakozni látszanak. Így az oligarchák továbbra sem számíthatnak politikai szerepre, különösen a stratégiai ágazatokban erősödik az állami kontroll a gazdasági folyamatok felett, prioritást élveznek a kis- és középvállalkozások, bizonyos feltételek mellett továbbra is szívesen látják a külföldi tőkét, s Oroszország a jelenleginél is nagyobb erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy integrálódjon a világgazdaságba.
origo.hu
Jelentős változások lesznek az OTP-nél, ez mindenkit érint
