A más szépsége

Románia. Kalotaszeg. Magyarvalkó. Állok a paplak előszobájában. Mintha tavasz volna, olyan vidáman tűz be az ablakon az októberi nap. A tiszteletes asszony nem találja a templomkulcsot. Várok. Talpam alatt leterített újságlapok. Szalagcím: „Az Aradon kivégzett tábornokok gyilkosok voltak”. Hátrébb lépek. „Azt kapták, amit megérdemeltek”. Leguggolok, úgy silabizálom a betűket. A neves román költő nyilatkozik a romániai magyar újság riporterének. Elmondja, hogy ő neves román költő, aki európai mércével mérve is számottevőt alkotott, az aradi tábornokok pedig megérdemelték a bitót, mert gazember volt mindahány, hiszen gyilkolták a románokat.
Elias Canetti így emlékezik vissza születési helyére, kisgyermekkorának színterére, Ruszcsukra: „Aligha sikerülhet képet adnom ruszcsuki gyermekéveim színességéről, gyönyörűségeiről és félelmeiről. Minden, amit később átéltem, egyszer már megtörtént velem Ruszcsukban.” A bolgár kikötőváros, lent az Al-Dunánál, Romániával szemközt, akkoriban még a török birodalom része volt. „A világ többi részét ott Európának nevezték, és ha valaki felhajózott a Dunán Bécsbe, azt mondták, Európába megy. Európa ott kezdődött, ahol a török birodalom végződött hajdan.” Törökök, délszlávok, görögök, albánok, örmények, cigányok, románok, oroszok, magyarok éltek itt együtt. És persze zsidók. Spaniolik, vagyis ladinó zsidók, azaz szefárdok. A Spanyolországból 1492-ben elűzöttek leszármazottai. Akik négyszáz esztendő elteltével is megőrizték nyelvüket. „Az a spanyol nyelv – írja Canetti –, amelyet egymás közt használtak, a kiűzetésük óta eltelt évszázadok során vajmi keveset változott.” Színes, tarka világ ez, főként egy gyereknek. Bolgár és román cselédlányok vámpírmeséi, örmény és görög kereskedők medve- és farkaskalandjai, albán és szerb orvvadászok csempészhistóriái, vérfagyasztó hírek múltba vesző eredetű vérbosszúkról. Kikötői zsibongás, az arany- és ezüstmívesek portékáinak csillogása a bazár zsúfolt sikátoraiban, müezzin üvöltése a mecsetek felett, római és görög katolikus templomok, a tömjén köhögtető, súlyos barna felhőiben és az óarany gyertyafényben úszó görögkeletiek, zsinagógák, örmény püspöki székesegyház. Karlsbadi telek, herkulesfürdői és brassói nyaralások, a bécsi Burgtheater pompás előadásai. És mennyi nyelv! Bolgár, szerb, török, orosz, román, magyar, német. De az első gyermekdalok és mondókák – „Manzanicas, coloradas, las que vienen de Stambol” (Pici piros almák, Sztambulból jönnek…) – mind spanyolok. „Korai gyermekéveim minden eseménye spanyolul vagy bolgárul zajlott le – írja Canetti. – Később nagyrészt németre fordultak át bennem. Csak a különösen drámai események, talán csak az emberölés meg a gyilkosság és a hasonló szörnyűségek maradtak meg spanyol nyelven, de ezek aztán nagyon pontosan és kitörölhetetlenül.”
Szeretném azt hinni, hogy ahol ennyi náció, nyelv, vallás és kultúra keveredik, az csakis csodálatos vidék, földi paradicsom lehet. Vannak kivételes pillanatok, amikor némely szűkebb vagy tágabb területen a létezés minősége ugrásszerűen megváltozik, és visszapillantva úgy érezzük, akkor és ott, a szerencsés pillanatban az ég is felragyogott. Ilyen, téli szürkeséget nem ismerő mediterrán kék ég boltosodik képzeletemben a kelta–római Aquincum s Pannónia provincia fölé. Ilyennek látom a gót–keltibér–mór–zsidó Córdobát és Granadát, ilyennek képzelem a normannok XI. századi Szicíliai Királyságát, ahol a latin, görög, arab és viking kultúra, a keresztény és mohamedán vallás elemei ötvöződtek mesébe illőn egybe. De ugyanilyen vágyakozással gondolok Mátyás „beata Ungheriá”-jára, Báthory és Bethlen négy vallást elfogadó, a reneszánsz, az ortodoxia és az iszlám határán egyensúlyozó, XVI–XVII. századi magyar–szász–román Erdélyére is.
A modern ember (ha van ilyen) állítólag mindennél többre tartja a keveredést, a nyitottságot, s megveti a nacionalizmust, az elzárkózást. Mert a nacionalista ember idegengyűlölő, tele gyűlölettel, félelemmel és görccsel. Provinciális, hiszen a szűk és perspektívátlan nemzetit élteti. A nacionalista ember csúnya. Ezzel szemben a modern ember szép. Megszépíti a kíváncsiság, a vállalkozó kedv, a kedély és a szeretet.
Mindez akár igaz is lehet. Van olyan konstelláció. Hiszen a műveletlen, görcsös, gyáva, gyűlölködő ember valóban taszító és félelmetes. De mit kezdjünk azzal, aki művelt, barátságos, nyitott és érdeklődő – ám nemes hagyományaihoz mégis ragaszkodni kíván? Aki szerint a színes, a tarka, a kevert nem mindenben és nem feltétlenül jó? Aki szerint az idegennek nem az idegensége, hanem a másban, az ismeretlenben feltündöklő ismerős embersége az, ami tisztelendő.
Jerzy Stempowski, a lengyel esszéíró a XIX. század végi Ukrajnára (pontosabban Podóliára és Volhíniára) emlékezve írja (Kelet-Közép-Európáról is): „Európa e hatalmas térsége, a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger között fekvő terület a népek egyetlen óriási sakktáblája volt, tele szigetekkel, enklávékkal és a vegyes lakosság legelképesztőbb kombinációival. Sok helyütt minden falu, minden tárasadalmi csoport, szinte minden mesterség képviselői más-más nyelven beszéltek. Szülőföldemen, a Közép-Dnyeszter völgyében a földbirtokosok lengyelül, a parasztok ukránul, a hivatalnokok oroszul, odesszai kiejtéssel, a kereskedők jiddisül, az ácsok és az asztalosok – lévén filipponok és óhitűek – oroszul beszéltek, novgorodi kiejtéssel, a sertéshizlalók saját nyelvjárásukat használták. Emellett ugyanezen a vidéken voltak még lengyel vagy ukrán ajkú kurta nemesi falvak, román ajkú moldáviai falvak; a cigányok cigányul beszéltek, törökök ugyan már alig voltak, de Chocimban, a Dnyeszter túlsó partján és Kamieniecben még álltak a minaretjeik.”
Nem tudom, hogy a valóság olyan volt-e, amilyennek Stempowski láttatja, nem tudom, hogy ez a nagy lengyel nem idealizálja-e gyermekkorának Ukrajnáját, de azt tudom, hogy a kép, amit fest róla, vonzó. Hallgassuk csak tovább: „Mindezek a nemzetiségi és nyelvi árnyalatok nagyrészt képlékeny állapotban voltak. A lengyelek fiaiból gyakran ukránok lettek, a németek és franciák fiaiból – lengyelek. A görögök orosszá váltak… – Ha egy lengyel orosz nőt vesz feleségül – mondogatta apám –, a gyerekek mindig ukránok vagy litvánok lesznek… A nemzetiség viszonylagos képlékenysége elevenen tartotta a cári közigazgatás potentátjaiban azt a reményt, hogy némi nyomás segítségével talán mindenkit eloroszosíthatnak. De ez hiú remény maradt. Nemcsak hogy nem csökkentette az adminisztráció nyomása a már meglévő nemzetek számát, de egyre újabb és újabb népeket keltett életre. Éppen az én időmben bontakozott ki az ukrán, a litván és a belorusz nemzeti mozgalom. Viszonylag sokan változtatták meg az anyanyelvüket, de egyik nyelv sem halt ki… Ha az egyik nemzeti hagyomány gyengülni kezdett, neofiták jöttek a szomszédos nemzetiségekből, hogy fenntartsák azt. E különös és bonyolult folyamatok titka lényegében nagyon egyszerű volt. Akkoriban nem volt elkerülhetetlen faji végzet jellege a nemzetiségnek, nagymértékben szabad választás eredménye volt.”
Stempowski valóban idealista volt: hitt a kultúrák egyenjogúságában, a sokféle színből, etnikumból álló, nem homogén, hanem heterogén állam szépségében, vagyis mindabban, amit a lengyelek Jagelló-eszménynek neveznek. Ez a „kozmopolák” nem az eltékozolt energiát, nem az elveszett paradicsomot siratta Ukrajnában, hanem az elveszett lehetőséget – az egymás mellett élő kultúrák ötvöződésének, a befogadásban történő kiteljesedésnek, ezáltal önmagunk és környezetünk megismerésének, még pontosabban a környezet tükrében való önmegismerésnek az ellehetetlenülését fájlalta. „Mindenki németnek vagy éppenséggel négernek születik – szokták mondani nekünk (írja) –, és majd csak később válhat emberré, ha ugyan eljut eddig a végső fokozatig.”
A végső fokozat. Kiemelve környezetéből milyen baljósan hangzik. Pedig éppen nem az. A török birodalomban született, majd osztrák íróvá lett és Angliába sodródott (bolgár–spanyol) zsidó Canetti és az orosz birodalomban született, majd lengyel hazájából svájci emigrációba kényszerült Stempowski eljutottak a végső fokozatig. A végső fokozatig, ahová kevesek jutnak el. És amit nehéz megfogni. Mert mi is az? Elfogadás? Tisztelet? Szeretet? Nem németnek lenni? Nem lengyelnek, nem négernek, nem zsidónak? Csak embernek? Szép gondolat. De vajon létezik ez?
Állok sáros bakancsban a leterített újságlapokon. Süt a nap, a tiszteletes asszony keresi a kulcsot.