Lars, a dán öregsrác még ötven sincs, de már életét siratja, korát búsulja, s szenvedélyesen új akar lenni, szétzúzza ezért a konvenciókat. Olyan arisztokratának tűnik, aki bőséges szabadidejét valamiféle filmes laboratóriumban tölti, éppen mindig új provokáción törve a fejét, hadd pukkadjon ki minden kritikus, csápoljanak a sznobok, émelyegjenek az esztéták, igen.
Úgy van a közönség Lars von Trierrel, hogy a nézőtér fele az első pár perc után vakarózni kezd, majd igen határozott és látványos mozdulatokkal elhagyja a mozit, a másik fele pedig áhítattal süpped székébe és transzba esik. Hasonló a helyzet a Dogville-lel is: csak látod a padlón játszó színészeket, a földre rajzolt házakat és állatokat, a bokrokat; látod, hogy a filmet egy ipari hodályban vették fel, mindenféle kelléket nélkülözve, kézi kamerával a szereplők után szaladgálva, és viszketni kezdesz. Húsz perc után végül elmúlik a provokáció, fantáziád megszüli a Dogville filmvilágát és elveszel az elátkozott, Sziklás-hegységbeli faluban.
Koromfekete padló, pévécé talán, a horizont tíz méter után a vaksötétbe vész, krétarajzzal megidézett házalapok, egy falu vetülete, odapingált rajzkutyával, két dimenzióból kitüremkedő térrel. Magasban vagyunk, odalent valami völgy lehet, zord világ ez, munka nincs, a bánya zárva, a falu lakosai magukra hagyva. Lassan megszokod a látványt, már magad is a falu része vagy, érzed az illatait, ismered minden egyes polgárának rigolyáját, néha verőfényben tündökölsz te is, madarak csicseregnek, máskor meg búskomor szél fú, s bár csak néhányan lakjátok a falut, sátáni sötét szivárog minden ház ajtaján. Hiszen tudod: Trier megint bűvészkedik. Megadod magad, százhetvenhét percen keresztül hullámzol Nicole Kidmannel, aki úgy szakad bele a falu köznapiságába, mint te, néző.
Zajlanak a hétköznapok, amikor gengszterek elől menekülő lány keveredik Dogville-be. Az utcán kószáló fiú elbújtatja a lányt, az őt üldöző fegyvereseket elirányítja másfelé. Marad a lány a faluban (és megint beleszeretsz Kidmanbe), harcolnia kell a zárt közösség kegyeiért, önfeláldozóan veti bele magát a munkába, mígnem megkedvelik. De ahogy Trier mondja: „ha ajándékul kínálod magad másoknak, az veszélyes lehet”, a lány felett hatalmat kap minden lakos, a nők gyötörni, a férfiak fogdosni kezdik, szépen csendben, a vadegresbokrokon túl. Dogville, Kutyafalva kimutatja a foga fehérjét, vicsorogni kezd, a fekete padlóra rajzolt faluba besettenkedik a pokol. A lányt a falu egyetlen (odarajzolt) kutyájának láncával kötözik ki, a nők leköpik, éjjelente a falu kanjai kínozzák. Üveges szemek, szemben a vadság. Pedig tudjuk, Dogville lakosai eredendően szeretetre méltó emberek voltak, akiket megbolondított az idegen jelenléte, egy idegené, aki ajándékul kínálta magát. Végül megérkeznek az üldözők, s a gengszterek Lars von Trierhez hasonlóan kiszámíthatatlanok. Nézik, mit művelt a falu a „keresztapa” lányával.
Hullámvölgy és hullámhegy és hullámtörés, ugye Trier. Végül már csak a fegyverek ropognak. Kutya sem marad, csak a krétarajzra hanyatló hullák.
(Dogville – A menedék. Írta és rendezte Lars von Trier. Szereplők: Nicole Kidman, Stellan Skarssgard, Lauren Bacall, Paul Bettany. Forgalmazza a Best Hollywood.)
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
