Én nem tudom...

Én nem tudom, mennyit változott (érett, fejlődött) Sebeők János 1976 és 2003 között. Sárkányviadal című könyvének harmadik (átdolgozott) kiadása idén jelent meg, az eredeti regényt 1976 szeptemberében kezdte írni. A könyv fülszövegében most ez áll: „Az őstehetség vulkáni bája és a tapasztalat szikár méltósága… egyidejűleg érvényesülhet.”
Ezzel kapcsolatban a következőket gondolom: Sebeőknek, akit én 1980 óta személyesen ismerek, sohasem volt szüksége arra, hogy megváltozzon. Húszéves sem volt még talán, amikor először találkoztunk; a Sárkányviadal pedig egy gyermekzseni hihetetlen produkciójaként tört be a magyar irodalmi tudatba. A csoda az volt, hogy a műből nem hiányzott észrevehetően „a tapasztalat szikár méltósága”, az életkor a teljesítményben nem játszott – legfeljebb csak bulvár – szerepet. Ennek talán az a magyarázata, hogy Sebeők János kisgyerek korától át volt itatva irodalommal, mesével, költészettel, érzéssel, gondolattal. A leküzdhetetlen hajlamot, szó szerint, az anyatejjel szívta magába, édesanyja, Sebeők Éva az egyik legeredetibb és legbűbájosabb mesemondója és költője korunknak. Céltalan azonban itt a génekről értekezni, netán keresni a korán kibontakozó tehetség hátterét. A művészetekben, tudományokban számos példa van hasonló jelenségre, az irodalomban kevesebb, így hirtelenjében Rimbaud jut az eszembe.
Nem vagyok klasszika-filológus, így nagy nehézséget okozna számomra összehasonlítani az 1976–77-ben írt és a 2003-ban restaurált regényt. Biztos vagyok abban, hogy a könyvnek magának nem volt szüksége javításra, az átdolgozás Sebeők kísérletei közé tartozik, meg akarta érteni, tán magyarázni is önmaga lényegét. Amikor ő a Sárkányviadalt megírta, mások (akik később netán jelentős szerzővé váltak) még csak szárnyukat bontogatják, keresik a formát és a tartalmat érlelik. Való igaz, hogy az írók középkorúként válnak éretté, s idősként bölccsé. Sebeők most éri el ennek a kornak a kezdetét, bízvást hihetjük és remélhetjük tehát, hogy életművének legjavát még nem írta meg, s meg fogja írni.
Van egy aggodalmam: Sebeők nem csak írói tehetséggel bír, szinte túlságosan okos is, gondolkodása elvont, s érdeklődése szerteágazó. Létfilozófiai kérdések kötik le figyelmét, valószínűleg nem csupán Győzikének nehéz őt követni. Döbbenetes viszont, hogy lényének lényegével adott esetben helyt áll korunk médiacirkuszában is, ami arra utal, hogy szellemi aurája sokkal tágasabb területre terjed ki, mint ahogy azt írásait ismerve hinnénk. Médiasztárrá lett úgy, hogy teljesen elüt korunk jellegzetes figuráitól. Ő a maga módján eredeti és jellegzetes.
A Sárkányviadal irodalmi értékei mellett izgalmas, szinte kalandos olvasmány is; egy eleve független szellem létezésére utal. Sebeőköt belső irodalmi léte minden befolyástól megóvja. Anyagi igénytelensége teszi teljessé ezt a szabadságot, önmagáról, önmaga milyenségéről mindig maga dönt, úgyhogy nem korlátozzák önös érdekek. Az ilyen jellem a lehető legritkább korunkban. Van azonban egy kötelessége: írni. Erről nem ő dönt, ez így rendeltetett.
Hogy ki által? Sebeők tudja ezt.
Nagyon sokat mond és sokat ér, hogy a Magyar Nemzetben publikál. Ez a választás részéről épp oly tudatos és átgondolt, mint minden mondat, amelyet leír.
Húszéves kora óta ismerem. Máig él emlékezetemben, ahogy jellegzetes, hosszú lépteivel rótta a szerkesztőségi szobát, ahol 1980-ban interjút készítettem vele. Attól az időtől kezdve szeretem. Mindig jó vele találkozni és beszélgetni. A végtelen komolyság és humor együtt van jelen benne, s nincs olyan gondolata, szava, amely bármely élőlény méltóságát sértené.
Hogy a Sárkányviadal kezdetét milyen életmű tetőzi be, én nem tudom…