Európai advent

E G Y H É T E U R Ó P Á B A N

Az idei adventi várakozás más lesz, mint a többi, mert karácsonyig kiderül, hogy az európai országok vezetői képesek lesznek-e kölcsönösen elfogadható megoldást találni az utolsó lényeges nézeteltérésre, az Európai Tanácsban való szavazásra.
A vita megértéséhez tudni kell, hogy a jelenlegi tizenöt uniós ország esetében az egyes országok szavazatai, az ország népességétől függően, két szavazat (Luxembourg) és tíz szavazat (a négy legnagyobb ország) között változnak. A döntéshozatal minősített többséggel történt, ami 62 szavazatot jelentett az öszszesen lehetséges 87-ből. A nizzai egyezmény ezt a rendszert fejlesztette tovább, úgy, hogy majdnem azonos súlyt adott a 80 milliós Németországnak (29 szavazat), és a 40 milliós Lengyelországnak és Spanyolországnak (egyenként 27 szavazat).
Az alkotmánytervezet azonban elvetette a Nizzában nagy nehezen kiizzadott arányokat és egy, lényegében létszámarányos szavazati rendszert alakított ki. Az alkotmánytervezetben lefektetett elvek szerint az unió legfőbb döntéshozó szervében, az Európai Tanácsban a javaslatok elfogadásához úgynevezett kettős többség kell, ami egyrészt a tagállamok többségét jelenti (vagyis 13-at a 25-ből), másrészt ezen államoknak egyben a lakosság legalább hatvan százalékát is kell reprezentálniuk.
Ha a szavazatok arányait összehasonlítjuk, kiderül, hogy a nizzai szerződés a döntéshozatalban lényegesen nagyobb súlyt adott Lengyelországnak és Spanyolországnak, mint a jelenlegi alkotmánytervezet, és e változtatásba ezek az országok nem akarnak belenyugodni. Az egyre hevesebb vita akkor érte el a forrpontját, amikor a múlt héten a német származású bővítési biztos, Günter Verheugen dühösen lengyel parlamenti képviselők fejéhez vágta: „Ha Lengyelország így kezdi uniós tagságát, bánom mindazt az erőfeszítést, amelyet Lengyelország érdekében tettem.”
A lengyelek azonban egyelőre nagyon határozottaknak látszanak. A lengyel külügyminiszter, Wlodzimierz Cimoszewicz kijelentette, hogy Varsó meg fogja akadályozni, hogy az alkotmányt jelen formájában elfogadják, és azzal vádolta a nyugat-európai kormányokat, hogy lekezelően bánnak keleti szomszédaikkal.
Berlin viszont ragaszkodik egy olyan szavazási rendszerhez, amely tükrözi a népességi arányokat. Joschka Fischer szerint a nizzai egyezmény rossz volt és az alkotmány által javasolt változtatások elkerülhetetlenek, ha egy életképes szavazási rendszert akarunk létrehozni.
Varsó szerint az a méltatlankodás, amely néhány nyugati ország esetében tapasztalható, abból a tényből fakad, hogy a csatlakozó országokat nem kezelik partnerként, még Lengyelországot sem. „Nem maradunk csendben” – jelentette ki Cimoszewicz, „sajnos még sokan vannak az Európai Unióban, akik a bővítést mint a szegény európai rokonnak nyújtott kegygyakorlást fogják fel”. A lengyel álláspont támogatást kapott a britektől, akik szerint 2009-ig a Nizzában kidolgozott rendszert lehetne működtetni. Erre a kompromisszumra hajlanak az elnökséget adó olaszok is. Gianfranco Fini olasz miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy „ami Spanyolország és Lengyelország ellenállását illeti, optimisták vagyunk, mert egyik sem olyan meggondolatlan, hogy az alkotmány összeomlását okozza. Mind a jelenlegi, mind a leendő tagállamok jól ismerik azt a tradíciót, amely szerint érzékeny kérdésekben az állam- és kormányfők nagyon gyakran az utolsó éjszakán egyeznek meg”.
Fininek, aki az éppen betegeskedő Berlusconit helyettesítette a múlt héten, alighanem igaza lesz: mire kigyúlnak a karácsonyi gyertyák, Magyarország más 24 országgal egyetemben minden bizonnyal egy szövetségi állammá válik. A viták és a mögöttük lévő érdekek fényében azonban kérdéses, hogy vajon hosszú életű lesz-e, ami most születik.