Kínai mese

A Lo Jang folyó volt a legforgalmasabb, legszélesebb és legveszedelmesebb folyó egész Futyien tartományban. Ez volt a főút. De akit alattomos, örvényekkel, visszafelé folyó limányokkal teli sodrása elkapott, az búcsút mondhatott a rizses csészének.
Egyszer hatalmas viharba került rajta egy kicsiny személyszállító hajó. A hajnali fényt is eltakaró hullámok már oldalára dobták a lélekvesztőt, az emberek segítségért kiáltoztak, a gyerekek sírtak, a csirkékkel, hallal és zöldséggel teli kosarak a vízbe estek a fedélzetről. Amikor egy magas, fehér ruhás nő alakja jelent meg a hajó orrában. Behunyta a szemét, és egyetlen intéssel megszelídítette a hullámokat. Az utazók térdre borulva köszönték meg Kuan Jinnek, a Könyörületesség Istennőjének megmenekülésüket. Kuan Jin odasétált egy terhes asszonyhoz, és azt mondta:
Fong Cáj, neked nem kell köszönnöd semmit, mert te fogod megszülni azt a gyereket, aki hidat épít a Lo Jangon.
Ezzel eltűnt. Fong Cáj hazatért, és nemsokára egy fiúnak adott életet, akit Cáj Hsziángnak nevezett el. Jó és engedelmes fiúcska volt, és az anyja minden születésnapján emlékeztette a jóslatra. Amikor harmincéves lett, sikeres vizsgát tett, és a kormány szolgálatába állt. Évek múltán ő lett a főminiszter. Jól kormányozta a tartományokat, parasztot és nemest egyformán tisztelt, de a megjósolt hidat nem építette meg. Egy nap a császár kertjében ejtőzött, amikor egy sereg hangya vonalát vette észre, amelyek a sziklakertbe igyekeztek. Másnap jókor reggel viszszatért a kertbe, kezében egy mézzel bekent rúddal. A pizángfa levelei és a vízi hídőr fűszálai közé nyolc jelet írt le vele. Visszatért a kertre néző szobájába. Darab idő múlva a császár lépett be a kertbe, hogy kora reggeli sétáját megtegye. Nézegette a virágokat, a zöldet, amikor a banánfa alatt megpillantotta a hangyák formázta nyolc írásjelet. Meglepetésében hangosan olvasni kezdte:
Cáj Hsziáng, Cáj Hsziáng, menj haza, teljesítsd kötelességedet!
Cáj Hsziáng csak erre várt. Lerohant a kertbe, és a császár lábához borult.
Köszönöm, fenség!, kiáltotta. Már holnap hazaindulok.
Miket beszélsz?, mondta a császár. Én nem parancsoltam neked semmit, csak hangosan olvastam a jeleket.
Fenség, mindenki tudja a birodalomban, hogy fenséged szava maga a császári akarat, ha egyszer kimondta, olyan, mint a szentírás, megmásíthatatlan.
Mit volt mit tenni, a császár hazaengedte két hónapra Cáj Hsziángot.
Cáj Hsziáng rengeteg embert fogadott föl, de az alapköveket kavicsként mosta el a víz újra meg újra. Cáj Hsziángot sürgette az idő, kétségbeesésében levelet írt a Tengerisárkány Királyhoz, amelyben azt kérte, hogy három napra tartsa vissza az örvénylő vizet. Amint főminiszteri pecsétjével ellátta a levelet, hírnök után nézett az emberei között.
Ki akar lemenni a tenger mélyére?
Egy szerencsétlen embere, azt hitte, őt szólítják, jelentkezett.
No, ez derék, mondta neki Cáj Hsziáng. Menj le a Lo Jang víz mélyébe, és add át ezt a levelet a Tengerisárkány Királynak.
Hszia Te Hájt, mert így hívták a nyomorultat, elkísérték a folyó sáros partjára, és magára hagyták. Hszia Te Háj sírt, zokogott félelmében. Annyira kimerült tőle, hogy elaludt. Álmában a Tengerisárkány Király gyönggyel és kagylóval kirakott palotájában járt. Jobbra tőle a rák generális adta ki parancsait a garnéláknak, balra a Tengerisárkány Király ült aranytrónusán. Hszia Te Háj a lábaihoz vetette magát. Alig volt képes eldadogni jövetele célját. A Tengerisárkány Király elvette a levelet, és így szólt:
Megtehetem, amit a főminiszter kért. Ígérem, hogy három napig visszatartom az árt, de egy pillanattal se tovább.
A Tengerisárkány Király néhány írásjelet rajzolt Hszia Te Háj tenyerébe, és egy intéssel elbocsátotta. Az alázatos hírnök rá se mert pillantani a királyra, amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a palotát.
Az éles reggeli szél fölébresztette álmából Hszia Te Hájt, aki megbabonázva látta az írásjelet a tenyerében. Rohant Cáj Hsziánghoz.
Bocsáss meg, uram és parancsolóm, hogy megzavarom álmodat, de beszéltem a Tengerisárkány Királlyal, és íme az üzenete, mondta, amikor az őrök végre beengedték.
A huszonegyedik napon, a Kakas órájában, ez volt a tenyerébe írva.
Így aztán a huszonegyedik napon, este hat órakor hatalmas morajlással visszahúzódott a víz, és megmutatta sziklás medrét. Cáj Hsziáng és emberei tömjént és papírpénzt égettek áldozat gyanánt a Tengerisárkány Királynak, és esküvéssel fogadták, hogy nem nyugszanak, amíg be nem fejezik a munkát.
A folyó két munál is szélesebb volt, és bár ezer ember dolgozott a hídon, az első nap csak a munka egyharmada készült el, és az összes ennivaló elfogyott. Akárhogy is fenyegette Cáj Hsziáng az embereit, akárhogy is beszélt a lelkükre, megtagadták a munkát, amíg friss harapnivalót nem kapnak. Amikor minden veszni látszott, Cáj Hsziángnak eszébe jutott Kuan Jin, a Könyörületesség Istennője, aki megmentette anyja életét. Térdre borult, és buzgón imádkozni kezdett.
Kuan Jin, te azt mondtad az édesanyámnak, hogy én fogom megépíteni a hidat. Én végbevinném akaratodat, de nincs több pénzem, hogy etessem a munkásaimat. Könyörületesség Istennője, világosítsd meg elmémet, segíts végső nagy szükségemben.
A következő nap egy csónak tűnt föl a Lo Jang folyó partján, és az orrában egy szép, fehér selyembe öltözött nő állt. Szépségének híre futótűzként terjedt el a falusiak között, akik lesiettek a völgybe, hogy legalább egy pillantást vethessenek rá. A nő közel kormányozta csónakját a tömeghez, csöndet intett, majd azt mondta:
Ígérem, hogy annak a férfinak a felesége leszek, aki a ruhám szegélyére tud dobni egy aranyat vagy ezüstöt.
Ahogy kimondta, olyan pénzeső zúdult rá, hogy a csónak csaknem elsüllyedt. De akármilyen jól céloztak is, senkinek sem sikerült a ruha szegélyét eltalálni. Amikor már több pénz nem fért a csónakba, azt mondta a falusiaknak, hogy térjenek meg otthonaikba. Cáj Hsziángot pedig maga elé hívatta:
Meghallgattam az imádat, és eljöttem, hogy segítsek neked. Ez a pénz mind a tiéd, és jóslatom beteljesítésére kell fordítanod.
Ezzel Cáj Hsziáng elé öntötte a fűre a pénzt, és egy szó nélkül az égbe tűnt. Zöld füst támadt a helyén.
Cáj Hsziáng egy pillanatot sem vesztegetett, azonnal megparancsolta embereinek, hogy folytassák a munkát. Fáradhatatlan és állhatatos vezetése mellett, éppen egy órával azelőtt, hogy Tengerisárkány Király felszabadította a folyó árját, elkészült a híd.