Elment az iskolateremtő erdész

Messze Kanadában, kilencvenegy éves korában érte a halál. Roller Kálmán, a soproni erdészeti kar volt dékánja itthon évtizedeken keresztül a viták kereszttüzében állt. Mintha kivárta volna az elismerést, a megbecsülést soproni egyetemétől, amit végül tavaly decemberben, a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának Egyetemi Tanácsa 25:3 arányban megszavazott neki, azaz a soproni egyetem díszpolgári címét. A kitüntetést azonban már nem vehette át, mert ahogy az Erdész Himnusz befejező strófája is mondja: „Ha ballag már a vén idő az ősi lombokon, / Eltávozóban int felém szerelmem s életem. / Örökre nyugalmat ád az erdő énnekem.”
Sorsa annak a több százezer magyarnak a sorsa, akik kényszerűségből menekültek Nyugatra a negyvenes évek végén, majd 1956 után. A forradalom Sopront sem hagyta érintetlenül. Az Erdőmérnöki Főiskola és más egyetemek hallgatói, oktatói már október 22-én megalakították az egyetem forradalmi tanácsát, és az erdészeti kar dékánjának Roller Kálmánt választották. De amikor a szovjet tankok 1956. november 4-én beözönlöttek Magyarországra, Sopron város forradalmi diáksága és oktatói, bár egy darabig ellenálltak, egy részük emigrálni kényszerült. Roller Kálmán dékán együtt tartotta a menekülő egyetemi ifjúságot, és Kanadában, Vancouverben, az otthont adó British Columbia Egyetemen többekkel megalakította az erdészeti magyar egyetemet.
S ez volt Roller professzor legnagyobb „bűne”. Még a rendszerváltás után is azzal vádolták, hogy példát mutatott a hallgatóknak a haza elhagyására, és úgymond „kilopta” a tudást külföldre. Holott nem tett mást – Benkő Géza soproni öregdiák, erdőmérnök szerint is –, mint életeket mentett, s az átlagon felüli pedagógus kitűnő mérnököket képzett, máskülönben ezek a diákok elpusztulhattak volna a szovjet tankok lánctalpai alatt. Roller Kálmán és oktatótársai a selmecbányai és a trianoni békeszerződés után a kényszerből Sopronba áttelepült erdészeti egyetem tudásanyagát használták fel és népszerűsítették a szintén erdőségeket óvó és szakszerűen kitermelő észak-amerikai államban. A hűség városához, Sopronhoz méltóan külföldön sem feledték a múltat, nem tagadták meg a hagyományt. Nem is kellett tehát szégyenkezniük, mert az 1962-ig működő magyar egyetem több nemzetközileg elismert tanárt, világhírű erdőmérnököket adott a világnak.
Volt tanítványai és jó néhány soproni szerint is ez volt Roller Kálmán elévülhetetlen érdeme. Vancouverben Roller Kálmán megkapta a díszdoktori címet, és 2002-ben az Orbán-kormány javaslatára Mádl Ferenc köztársasági elnöktől átvehette a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztjét. A tavaly kilencvenedik életévét betöltő tudósnak legnagyobb fájdalma mégis az volt, hogy a megbecsülést jelentő díszdoktori címet nem kapta meg szeretett egyetemétől. Több diákból lett professzor szerint mindez politikai okokra vezethető vissza. Ennyi év után azonban megtört a jég, és az utolsó pillanatban megérkezett a várva várt elismerés. Sokat tett az elismertetésért a Kanadában élő Benkő Géza erdőmérnök, több külföldön élő tanítvány, Sopron város polgárai, Rumpf János egyetemi tanár és nem utolsó-sorban lapunk, a Magyar Nemzet, amelynek hasábjain ebben a témában jelent meg 2002. április 19-én írás a méltatlanságról Üdv az erdésznek? címmel.
Mit is mondhatnánk? Rendeződtek a dolgok. Igaz, ez megtörténhetett volna közvetlenül a rendszerváltás után is. Miért kell mindig várni egy élet munkájának a dicséretével a halál pillanatáig? Álljon itt Roller Kálmán professzor egyik vallomása az emberi tartásról, amely a végső megnyugvást is jelenti: „én mindig erdész voltam tetőtől talpig. Célom mindig az volt, hogy erdőket, erdészeket és új fákat hozzak létre. Az erdő az egyetlen dolog a világon, ami örök. Az mindig örök. Ott nincs múlt, nincs jövő, az örök. Most már egy öreg erdész vagyok. Nekem volt 140 gyermekem (végzett növendékei – S. I.), meg az én négy fiam és 12 unokám és a fáim. Ez az én személyes teljesítményem.”