II. Rákóczi Ferenc nevével jelzett szabadságharc kitörésének háromszázadik évfordulóján több szó esett a vezérlő fejedelemről, mint az előző fél évszázadban összesen, de mégsem elegendő ahhoz, hogy historikus emlékeink és érzelmeink között végre az őt megillető helyet foglalhassa el a magyar történelem e pompás alakja. Azt ellenben fölismerte a múzeumokat járó polgárok nem túl népes tábora, hogy Rákóczi Ferenc kívül és belül is ritka nemes emberpéldánya volt a teremtésnek. Arcképeinek sora is gyarapodott, külföldi gyűjteményekből vásárolt pár szép róla készült portrét a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka. Basics Beatrixszel, a képcsarnok főosztályvezetőjével a fejedelem képmásairól beszélgettünk.
– Rákóczi Ferenc szép ember volt és jó is, ezt a korabeli hiteles dokumentumok mind tudatják velünk – mondja a főosztályvezető asszony. – Nemes arcvonásait Mányoki Ádám örökítette meg, jellemének megannyi pozitívumát emlékirataiból olvashatjuk ki. Mányoki két különböző időpontban készült festménye vált a legszélesebb körben ismertté, az egyik a Nemzeti Galéria tulajdonában van, a másik a Nemzeti Múzeumé. Mindkettőn mai mércével mérve is igen vonzó külsejű férfiú látható. Később azután sok más Rákóczi-ábrázolás készült Mányoki portréja alapján. De ami nem az ő fejedelmi arcképeit utánozta, főleg grafikák, az is kivétel nélkül mind jóképűnek, vonzónak mutatja II. Rákóczi Ferencet. És nem azért, mert a hősöket illik idealizálni, hanem mert ez az ember valóban fenséges megjelenésű lehetett.
– A XIX. században is szívesen és sokféleképpen ábrázolták. Vajon a rebellis piktorok így akarták tudtára adni a világnak a Habsburg-házzal szembeni ellenérzéseiket, vagy pedig Rákóczit akarták látni otthonukban a megrendelők?
– A XIX. században főleg korábbi műveket másoltak, a biedemeier érzelmességének megfelelően. A legjellemzőbb módosítást egy ismeretlen mester által készített akvarellen figyelhetjük meg – az 1850–60-as években készült mellkép a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának a tulajdonában van –, amely az eszményivé formált, szelíd férfiszépséget mutatja, csak a nyakában függő aranygyapjas rend árulja el, hogy a hosszú hajú, szabályos arcú, bajuszos férfi nem lehet más, csakis a fejedelem. A hiteles képmásból embléma lett a historizmus idején. Szemlér Mihály 1863-as litográfiája a Rákóczi-családot ábrázolja. A fejedelem életének drámai fordulatait, elfogatását, majd szabadulását a korabeli divatos képtípusok stílusában örökítették meg a XIX. századi mesterek. Madarász Viktor Rákóczi emlékiratainak azokat a mondatait „illusztrálta”, amelyek arról szólnak, hogyan etette Rákóczi a hattyúkat bécsújhelyi rabként. Benczúr Gyula Rákóczi elfogatásának jelenetét festette meg több változatban is, akár egy érzelmes budoárjelenetet. Politikai felhangok nélkül. A hölgyközönség nagyon szerette Benczúr képeit, amiként Grimm Rezső litográfiáját is a rodostói száműzöttről. Az 1848-as szabadságharc ihletésére, majd később Batthyány Lajos özvegyének a megrendelésére Than Mór két ízben is megfestette az ónodi országgyűlést. Sajátos módon azonban az általa befejezett nemzeti múzeumbeli történelmi falkép jelenetei között nemigen tudjuk felfedezni Rákóczi alakját. Első pillantásra legalábbis nem. A bírálóbizottság ugyanis, amelynek tagjai eldöntötték, hogy a két művész, Lotz Károly és Than Mór milyen jeleneteket ábrázoljon ezen az impozáns „szegélyen”, eleve kizárta Rákóczi személyét. Nem a függetlenségi harcok történetét, hanem a magyar művelődéstörténet fontos korszakait akarták látni a múzeum díszlépcsőházában a kiegyezés utáni, megváltozott világra hivatkozva. 1848 és 1867 között – úgy tűnik – még „szalonképesek” voltak a rebellisek, ’67 után azonban nem. Than Mór ennek ellenére „odalopta” a múzeum frízére Kossuthot is, Petőfit is, háttal, profiljukat „felvillantva”. A mártírhalált halt miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos is ott látható az áldozatok „jussának” tekintett pálmaággal. Sőt nemrég jöttem rá, az ónodi országgyűlésről festett művét vetve össze múzeumunk nemrég helyreállított történelmi tablójával, hogy odakerült Than Mór kompozíciójára Rákóczi is mint a kaszával-kapával vonuló – felkelő? – nép vezére.
– Különösen működött a Habsburg-hű döntnökök logikája: az 1848-as szabadságharc vezéregyéniségeinek a kiegyezés után megbocsátottak, Rákóczi fejedelemnek azonban százötven év távlatából sem járt kegyelem?
– Talán az emlékirataiból is kiolvasható elszántsága, felelősségtudata, erkölcsi s politikai makulátlansága, valamint a korabeli Európára gyakorolt hatása volt az, amit nem tudtak megemészteni Bécsben. Hogy oly sokáig volt jelentős szereplője a közép-európai politikai életnek… Hogy semmiféle negatívumot nem tudtak felhozni ellene, hogy a saját vagyonát, személyes boldogságát áldozta fel népéért. Rákóczinak még a millennium idején sem irgalmaztak, pedig az idő tájt sok kompromisszum született arról, hogy kit lehet fölvenni a nemzeti hősök panteonjába.
– Mindössze két olyan Rákóczi-ábrázolást láthatott-láthat az ember, amely nem szépnek, hanem inkább szánandónak mutatja: a két gyermekkori portréról koravén, szomorú fiúcska néz le ránk.
– Az ősgaléria-portrék között kevés a gyermekeket ábrázoló arckép, ám ami fennmaradt, szinte mindig felnőttszerepre kényszerített gyermeket mutat. A négyesztendős Rákóczi Ferencet megörökítő képen is ezt látjuk, a tízesztendős korában festett képen még inkább. A nagy ember néz le ránk, az öltözéke, a drapériák, a feliratok mind olyanok, mint a jelentős hadvezérek, főurak ősgalériaképén.
– Sajátságos, hogy a népművészet – tudomásom szerint – nemigen foglalkozott a vezérlő fejedelemmel. Pedig a magyar szabadságharcok történetében egyedül Rákóczi Ferenc vívta függetlenségi háborúját gazdagnak és szegénynek egyforma boldogulására.
– Talán a kuruc világ ábrázolása kötötte le teljes mértékben, minden megnyilvánulási formájában népművészetünket. A katonaélet, és nem a fejedelem személye.
– A szabadságharc bukása, a szatmári béke megkötése után úgyszólván mindent széthordtak, elpusztítottak, ami még a helyén volt a hatalmas Rákóczi-vagyonból. Hol és hogyan maradtak fenn mégis a család ősgaléria-portréi, Rákóczi Ferenc arcképei?
– Érdekes módon már a XIX. században a Nemzeti Múzeum tulajdonában volt, és a legelső kiállításon is szerepelt a Rákóczi-család több képe. Volt olyan fejedelemábrázolás is az intézmény birtokában, amely a raktárban porosodott, miközben az állandó kiállításon egy nem túl jelentős arcmásával volt jelen II. Rákóczi Ferenc. Egyes munkákat külföldi gyűjteményekből, családi hagyatékokból vásároltak vagy szereztek meg csereegyezmények alapján muzeológuselődeink. Házon belül bukkantam rá arra a XVIII. század végén vagy a XIX. század elején – talán egy Mányoki-rajz ihletésére – készült grafikára, profilképre, amely számos más ábrázolás mintájául szolgálhatott. Feltehetőleg ezt másolta – Daniel Warou éremportréjának a közvetítésével – a párizsi Simon Thomassin rézmetszőművész is, amikor francia külügyi államtitkári engedéllyel, a szabadságharc történelmi tényeit ismertető szöveg kíséretében Rákóczi Ferenc arcmását sokszorosítva megjelentette. Korábban úgy tudtuk, hogy mindössze két példány maradt fenn belőle, egyet Drezdában őriznek, egyet a párizsi nemzeti könyvtárban. Amikor azonban a bécsi Dorotheum aukciósház elárverezte a Pálffy- és az Erdődy-gyűjteményt, újabb példány is előkerült. Ezt a lapot sikerült a Történelmi Képcsarnok számára megvásárolni.
– Hamvainak hazahozatala alkalmából országos gyászünnepet rendeztek a tiszteletére, halálának kétszázadik évfordulóján szobrot állítottak neki az Országház szomszédságában. Aztán ismét sokáig csend övezte Rákóczi alakját, történelmi szerepét. Kortársainkat sem igen ihlette meg a fejedelem személye. Vajon miért?
– Talán mert nem lehetett népi hőst faragni belőle. Vallásos főúr volt, makulátlan jellemű vezéregyéniség, ugyan ki tűzhette volna a zászlajára?
origo.hu
Boros Bánk Levente: A Fidesz-szavazók megnyugodhatnak a Tolna vármegyei időközi választás után
