Az emberi természetnek alighanem szerves része a versenyszellem, ami bizonyos mértékig összefügg a rangsorolás belső igényével. A sportok nagy részében objektív mérce alapján állíthatjuk fel a teljesítményelv szerinti sorrendet, a művészetek esetében ez már sokkal nehezebb, mivel óhatatlanul belejátszanak szubjektív elemek is az ítélkezésbe.
Ugyanakkor legyen szó irodalomról, képzőművészetről vagy gasztronómiáról, az adott szakma kvázi-konszenzusa többé-kevésbé irányadó jelleggel bír a kívülállók, a laikusok számára. Több-kevésbé, mondom, mert akadnak például a képzőművészet esetében hajmeresztő blöffök, melyek roncsolják a hivatásos ítészek presztízsét, lásd a képkeretbe ragasztott banánt, mint emlékezetes műalkotást.
A szakácsművészet terén ennél jobb a helyzet, ott az étteremkalauzok, a tematikus folyóiratok és szakmai grémiumok jellemzően a tényleges teljesítményt jutalmazzák. Bár nyilván lehetetlenség objektíve összemérni a csúcsokat, de a kérdéshez kicsit is értők nem vitatják például a Michelin csillagok vagy a Gault&Millau sapkák jelentőségét.

Nem véletlen, hogy a magyar vendéglátásnak a kétezres évek közepén megindult minőségelvű megújulása, amit a gyakran emlegetnek gasztro-forradalomként, akkor kapott egyértelmű visszaigazolást, amikor megjelent a magyar Gault&Millau kalauz, majd midőn komoly sikereket ért el a magyar csapat a legnevesebb nemzetközi szakácsversenyen, Bocuse d’Or-on, s néhány éve, mikor 2022-ben végre napvilágot látott a magyar Michelin étteremkalauz.
Eladdig csak budapesti éttermeket tesztelt a vörös kalauz „Main Cities of Europe” című kiadványa, azokat sem kellően mély merítéssel. A szakma lélegzetvisszafojtva várta, hogy miként szerepel majd a magyar vidék, hogy lesz-e csillagos étterem a székesfővároson kívül. S lett.
Az esztergomi 42 megkapta a csillagot, a tatai Platán Gourmet pedig rögtön kettőt, ami nemzetközi szinten is csúcsteljesítménynek számít. A kiadvánnyal és a benne szereplő éttermekkel kapcsolatban itt olvasható rovatbeli írásom.