Szenes Iván nevét mindenki ismeri. A slágerek, dalok szövegét, amelyeket ez a hihetetlenül gazdag életpálya termett, mindenki fújja. Nem a Gondolatok a könyvtárban egyik sem, de a maga nemében klaszszikus majd mindahány. Engem nem lehet elfelejteni, Hosszú az a nap, Kicsit szomorkás a hangulatom (máma – teszi hozzá Szenes Iván, nem mindegy ugyanis, hogy ma vagy máma. Ide a máma illik!). És a Mindenkinek van egy álma, Mondd, mért (nem miért!) szeretsz te mást, Találkozás egy régi szerelemmel, Kislány a zongoránál. Fölsorolni is hosszú, pedig csak a dalszövegekről ejtettünk szót, a rengeteg bohózatról, színdarabról, kabaréról nem.
Szenes Iván munkatempója, szellemi kapacitása éppolyan legendás, mint családja történetei és ő maga: személye, habitusa. Jelenség. Úgy maradt itt a harmincas évekből, hogy közben ízig-vérig hatvanas évekbeli, de kilencvenesbeli is. S ne csüggedjünk, a rettenetesen szép huszadik század utáni huszonegyedikre is jutnak dünnyögni való verssorok tőle…
– Beleszülettem a dalköltő szakmába – fog bele befejezhetetlen meséjébe; anekdoták kimeríthetetlen tárháza az ő és felmenői élete. – Édesapám, Szenes Andor szöveg- és színdarabíró mintha csak érezte volna, hogy nem sokáig lehetünk együtt, mindenüvé magával cipelt kisgyermek koromban. Honthy Hanna és a Latabárok öltözőjében többet jártam, mint a játszótéren, nyolcévesen Vaszary János íróval jágóztam a Moulin Rouge-ban – mondja Szenes. Megmagyarázza, hogy a jágó játékgép, a flipper elődje, s tisztelettel közbeveti, milyen hálával és szeretettel gondol vissza Kálmán Imrére, aki ugyanúgy személyes ismerőse volt, mint a magyar színjátszás és zenés színházi világ többi legendája.
A szecessziós jellegű, ódon pesti házat anyai nagyszüleitől örökölte, a Kelemen nagyapáék tulajdonában lévő családi fészek azóta sem eresztette el. Az ősz férfivá érett fiú pedig mániákusan ragaszkodik minden régi tárgyhoz, bútorhoz, lemezhez és különleges tollhoz, öngyújtóhoz, könyvhöz, képhez, porcelánhoz. Az apai nagyapa, Szenes Zsigmond ugyan „tisztes” foglalkozást űzött, mi több, neves fülorvosként az első trepanációs (lékeléses) fülműtétet végezte el Magyarországon, de lélekben talán már ő is dalköltő lehetett, rajongott a művészetekért és a művészekért. Németül és magyarul írta orvosi szakkönyveit, ám remekül zongorázott, s roppant büszke volt Andor fiára, aki a színház világát választotta az orvosi pálya helyett.
– Édesapám alig harmincöt évesen halt meg, én pedig megörököltem a barátait. A tizenhét éves Fényes Szabolcs a térdén lovagoltatott – járunk még mindig a harmincas években, s rögvest színre lép az örök barát, szerző- és pályatárs, a muzsikus Fényes Szabolcs, aki ma sem maradhat ki semmilyen meséből, beszélgetésből.
– Imádtam apámat, őt utánoztam, vele konkuráltam, pedagógus édesanyám, Kelemen Piroska hiába is próbálta ellensúlyozni egykeségemet és a bohém világ hatásait. Ott kuksoltam velük a Japán kávéházban Békeffi, Kellér, Heltai, Somlyó Zoltán, Karinthy Frigyes és a többi híresség között, lestem minden szavukat. Egyszer a szövegírás és a költészet különbségéről polemizáltak. Apám csak ennyit mondott: a szövegírás az, amit a szövegíró költészetnek tart, a költő viszont lenéz, ám nem tudja utánacsinálni. A jók különben sem nézik le egymást. S hogy miben mi a költészet? Nehéz megállapítani – summázza az eszmefuttatást.
– Mindazonáltal rendes polgári életet éltünk, és a család szent volt. Ha apám cipőfelsőrész-készítő, akkor én is az akartam volna lenni, de mert szövegíró lett, hát abban követtem. Amúgy kispolgárnak tartom magamat, egy vagyok a tízmillióból, csak kicsit több zenei és verselési érzékkel megáldva – gyújt rá egy cigarettára.
– Apám képzett muzsikusként hegedült és zongorázott, de utált egyedül dolgozni. A zeneszerzőnek folyamatosan játszania kellett a dallamot, míg ő kiötlötte a szöveget. Én is így csináltam később. Bágya András megőrült tőle. Minek zongorázzon folyton, mikor én is tudok?! De én is utáltam egyedül dolgozni, s a zeneszerzőket én is magam mellé cövekeltem.
Kíváncsi vagyok, hogyan ír. Géppel? Kézzel? Számítógéppel? A válasz jobb, mint amit a kérdező elképzel.
– Fekszem az ágyon és diktálok.
Az egykor rongyosra olvasott Színházi Élet rendre hozta a hatéves fiatalember aranyköpéseit, a Honthy-féle kaland nagy sikert aratott. A Halványsárga rózsa premierjén Honthy puszit kunyerált a kis Szenestől, aki flegmán utasította vissza a dívát. „Miért nem adsz?” – nyaggatta Honthy, a gyerek pedig kész volt a válasszal: „Mert nőgyűlölő vagyok!” Poénnak már ez is bőven elég lenne, de az anekdota folytatódik. „Akkor nem játszom el édesapád darabjában a főszerepet” – replikázott Honthy, mire a kis Szenes rövidre zárta a vitát: „Majd eljátssza a Fedák Sári!”
De nemcsak a színésznőkkel vívott szópárbajt a felnőttek között koraéretté vált gyermek, hanem a szövegírással is korán megpróbálkozott.
– Az első szöveget éjjel írtam, zseblámpa fényénél, a takaró alatt Ne küldjön ibolyát! címmel, majd másnap beballagtam a Szervita téri Rózsavölgyi és Tsa céghez, s Alberti Rezső igazgató elé álltam: „Szervusz, Rezső, hoztam egy szöveget!” Alberti elolvasta, látszólag elismerőleg bocsátott utamra öt pengő előleggel (amit aztán apám honoráriumából le is vont), legnagyobb bánatomra azonban mégis apám szövege lett a nyertes dalbetét, pedig őt akartam legyőzni!
Az édesapa 1935-ben meghalt, s a tizenegy éves kisfiút öszszetörte a halála. A nagyszülői ház fészekmelege azonban megóvta. Költőnek készült ugyan, a háború alatt verseket írt, s legalább ötszáz Petőfi-verset tudott könyv nélkül.
– A háború után találkoztam apám szerzőtársaival, akik szövegeket kértek tőlem – ugrunk egyet az időben. – Horváth Jenő muzsikája akkor hívta elő belőlem a Mások vittek rossz utakra engem-et, amely azonnal sikert aratott, s többé nem volt megállás. Politika? 1945-ben leírhatatlanul lelkes voltam, az újjáépítő generáció tagjaként hittem a jövőben, s erre a tévedésemre ma is büszke vagyok. Komolyan vettem a tízperces mozgalmat! Nem tudja, mi az? Hogy mindenki tíz perccel előbb bemegy a munkahelyére, és e rövidke idő alatt elvégez valamit a hivatalos munkaidején kívül. Esztergál, sző, felrak egy sor téglát, kiszolgál egy vevőt, s a pék eggyel több kenyeret süt – szól valamikori idealizmusáról.
– Mindenki politizál, de a mottóm ez: „Minden pártban van egy olyan ember, aki miatt pont az a párt nem kell!” A Horthy-proklamáció napján fegyvert ragadtam, de a háború után sem csatlakoztam azokhoz, akik ilyen alapon büszkén verdesték a mellüket. És soha le nem írtam egyetlen mondatot sem, amiért szégyenkeznem kellene. Azóta sem – ugrunk át hirtelen néhány jövő-menő politikai rendszert.
A pálya állomásai megtekinthetők a lexikonokban, életrajzokban: a Világosság című napilapnál újságíróskodott, a Vidám Színpad alapító tagja, a varieték művészeti vezetője volt. Írt Kazal Lászlónak, Kabos Lászlónak, Hofi Gézának (együtt írták a Hoféliát), és valamennyi neves énekesnek, zeneszerzőnek költött dalszöveget. A József Attila Színházban húsz darabját mutatták be, annyi lemeze jelent meg, hogy ha valaki egymás mellé tenné őket, Párizsig érő járdát rakhatna ki a fekete korongokból. Bátor politikai kabarék bizonyították, hogy nem volt ugyan hős ellenálló vagy polgárjogi harcos, de ugyanígy nem volt behódoló hízelgő sem, s olykor hatékonyabban protestált humorba ágyazott bírálataival, karakteres véleményével az időszak ellen, amelyben élt, s amelyben helyét kereste, mint a kevésbé sikeres, de utólagos bátrak.
– A Vidám Színpadhoz csak egy hónapra akartam elszegődni, hogy meglegyen a hivatalos nyugdíjjogosultságom, de tervezett távozásomkor ült a direktori székbe Bodrogi Gyula. Csak nem hagysz el egy barátot! – rökönyödött meg búcsúzási szándékomon. Maradtam. Tizenöt évig – mondja, s színházi történeteket idéz. Első háromfelvonásos színdarabja a Medgyaszay Színházhoz kötődik, ahol Somogyi Kálmán színigazgató éppen kirúgta a háziszerzőjét. 1948-at írunk, Szenes Iván munkát keres, bekopogtat Somogyihoz. Tudsz franciául? – kérdezte az, mire Szenes szemrebbenés nélkül igennel felelt, noha egy árva szót sem beszélt Molière nyelvén.
– A boldogságtól mindenesetre nem tanultam meg franciául, viharos sebességgel felhívtam Göndör László barátomat, aki ma Washingtonban orvos, mesélje el telefonon a kézirat alapján, miről szól a darab. Röviden: megírtam a szöveget, a betéteket, Bilicsi főszereplésével telt házakkal futott a Tombol az erény, s a századik előadásra eljöttek a franciák is. Gratuláltak a darab sikeréhez, s csupán mellékesen jegyezték meg: még csak nem is hasonlít a mű az eredetihez – hangzik el ismét egy az ezer Szenes-anekdotából. – Akkor derült ki, hogy a barátom sem tud franciául…
A Kislány a zongoránál születése sem kevésbé véletlenszerű. Darvas Ivánnak kértek Szenes-sanzonszöveget Lovas Róbert muzsikájára a rádió szilveszteri műsorába.
– Egy Maugham-novellát olvastam a szerelemről, amelyben a férfi és a nő sok évtized múltán újra találkozik, s érzelmeik ismét fellángolnak. Én inkább a fordítottjáról írtam volna, de Lovas Robi, valamint egy üveg whisky társaságában nekiláttam a munkának. Lovas öt perc alatt benyakalta a whisky háromnegyedét, s vadul zongorázni kezdett. Te őrült, nem veszed észre, hogy a Liszt-rapszódiát játszod? – förmedtem rá, de aztán minden úgy maradt. És Koós János – a megbetegedett Darvas helyett – óriási sikert aratott a kissé gunyoros fordított szerelmi történettel, a Kislány a zongoránál dallal. A szilveszteri kabaré helyett a táncdalfesztiválon.
Szenes Andreát, a művész lányát nemcsak felnőttként érte az a vád, hogy az apja egyengeti az útját, de kisgyermek korában is azért feddték meg a barátok, rokonok a lányáért rajongó atyát, hogy túlságosan elkényezteti egyetlen gyermekét.
– Tévedtek – ingatja a fejét Szenes Iván. – Azt mondtam mindig, hogy én ezzel soha nem ártok annyit, mint amennyit használok magamnak! – vágja ki. – Az Imádok férjhez menni szövegeit írtam, mikor Andreának vettem egy játék trombitát. A család a haját tépte, Andrea megállás nélkül fújta a rettenetes jószágot, végül az én fejem is zúgott a ricsajtól. Nem tudtam folytatni a megkezdett dalszöveget: „Kicsit szomorkás a hangulatom máma, kicsit belém szállt a boldogtalanság…” Mérgemben elvettem Andreától a trombitát, ő sírva fakadt, s megszületett a dal folytatása: „Kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát…”
Ami pedig a felnőttkori útegyengetést illeti, Szenes Iván szerint inkább ő tanult újat a lányától. A televíziózást és azt a politikai hozzáállást, hogy egyformán tud örülni minden jó szándékú embernek, akik bármelyik oldalról bármilyen meggyőződéssel érkeznek.
– A lányom elvégzett négy egyetemet, interjúkat készített világhírességekkel és politikusokkal, bár gyermekkorában azt szerettem volna, ha a nyomdokaimba lép, s kínoztam a verseléssel. Rímeket követeltem tőle, de már akkor gyanakodnom kellett volna, mikor arra a felszólításra, hogy „gyere, víziló!”, azonnal azt vágta rá: „televízió” – sóhajt a szerző.
Önkritikusan állapítja meg, hogy először lebecsülte a televíziót, azt gondolván, soha nem körözi le a színházat és a mozit, technikailag pedig megrekedt a Mambó magnónál. A tévé persze nála is a helyére került. A Nemcsak a húszéveseké a világ műsorát persze nem azért szereti, mert a Magyar Televízió legnézettebb programjaként megverte a valóságshow-kat, hanem azért, mert személyesen is megismerhették az emberek. Azonosították az arcát a műveivel.
Adódik a kérdés: és mikor volt a legjobb? Nem sokáig tűnődik a keserédes válasszal.
– Ha nem vágyódnék vissza olyan iszonyatos erővel a fiatalságomba, azt mondanám, most nagyon szép és jó. Honfitársaimtól oly sok szeretetet kapok, én pedig imádom inkaszszálni a sikert. Nincs az a díj, amely felérne azokkal a szeretetteljes pillantásokkal, amelyekkel körülvesznek engem. S különben is, ki tudja eldönteni, mitől szép egy emlék? Miért volt jó mégis, amiről először azt hitte az ember: rossz? A katonaságnál egyszer késtem a kimenő után, s büntetésből futva kellett felcipelnem valami terhet a laktanya melletti hegyre. Majd belepusztultam a szenvedésbe! De nem gyönyörű volt? Fel tudtam vinni a terhet a hegyre! Futva!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
