Tisztelt Szerkesztőség!

Tévhitek és hisztéria a védőoltások körül
A haszon–kockázati arány mérlegelését meg kellene hagyni a szakembereknek
Mint minden orvosi beavatkozásnak, a védőoltásoknak is van kockázata (a gyógyszerszedésnek, köztük az antibiotikumoknak is, mégis sokszor indokolatlanul, orvosi javallat nélkül vesszük, esszük). A védőoltások elrendeléséről, időszakos felülvizsgálatáról képzett szakemberek döntenek: például 1980-ban megszüntették a fekete himlő elleni aktív immunizálást, néhány év múlva bevezették a mumpsz és a kanyaró elleni kötelező védőoltást. Nyilvánvaló, előtte gondosan mérlegelték a haszon–kockázat arányát. Kockázat, hogy ritka esetben szövődmények jelentkezhetnek, sajnos egy-egy esetben akár halálos következménye is lehet a védőoltásoknak. Haszon, hogy a védőoltásoknak köszönhetően (hozzáértve a higiénés viszonyok javulását, az antibiotikumok elterjedését) a korábbi évtizedek, évszázadok halálos kimenetelű járványait minimalizálni lehetett. Temetőkben mementóként állnak síremlékek, rajta évszámokkal, amikor pestis, spanyolnátha, himlő stb. tizedelte meg a lakosságot, néhány hét alatt egész közösséget elvitt a járvány. Most hatásvadász, laikus hírcsinálók keltik a pánikot: feleslegesek, sőt ártalmasak a védőoltások, Európában nem kötelező… Csak éppen az a kérdés nem hangzik el, hogy ennek ellenére hány százalékos az oltottság. Furcsa, hogy azokkal a védőoltásokkal kapcsolatban, amelyek nem kötelezőek, hanem önként vállaljuk (például ha a világ másik végébe utazunk, Afrikába, Ázsiába), fel sem merülnek bennünk ilyen aggályok. Egy Irakba utazó nyilatkozott a rádióban: a védőoltásokkal semmi probléma, 1-2 nap alatt gond nélkül el lehet azokat intézni.
Tudathasadásban élünk: míg tiltakozunk a kötelező védőoltások ellen, addig 2–3 évvel ezelőtt tömeghisztéria uralkodott hazánkban az alföldi laktanyákban szórványosan fellépő agyhártyagyulladással kapcsolatban. Akkor az ország nyugati peremén (is) azon háborogtak az emberek: miért nem oltanak, már megint rajtunk akarnak spórolni? A bennfentesek oltatták maguk, ha lehet, még a csecsemőt is, akkor is, ha a fertőzés veszélye nulla volt. Hiába érvelt a szakember, hogy oltani csak a veszélyeztetetteket indokolt, az oltásnak van kockázata, s csak kb. kétéves immunitást biztosít, a világon két országban alkalmaznak védőoltást, az egész világon nincs anynyi oltóanyagkészlet, amennyi hazánk lakosságának elegendő lenne…
Egy hír, szenzáció hallatán el kellene gondolkodnunk azon, hogy az éremnek mindig két oldala van, a nappal együtt jár az éjszakával. A haszon–kockázati arány mérlegelését meg kellene hagyni a szakembereknek, akik nálunk, laikusoknál valamivel felelősségteljesebb döntést tudnak hozni.
A kétkedőknek figyelmébe ajánlom Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjét (ha már negyedik osztályban elbliccelték az olvasását) vagy Gárdonyi Géza néhány elbeszélését. Megrendítően hiteles képet adnak a nem túl távoli múlt járványügyi helyzetéről.
Dr. Galambosné Visy Mária Cegléd

***

Mi áll a kereszténygyalázás hátterében?
A társadalom nagy részében felerősödő, durva hangnem természetesen eltalálta a keresztényeket is. Mi lehet ennek az oka? Hiszen aki eszement gyűlölettel beszél a keresztényekről, és blaszfémiának mondja a keresztet, az általában semmiféle atrocitást sem szenvedett el tőlük. Nem vette el egyetlen keresztény sem az uzsonnáját, nem lökte őt hanyatt a műjégpályán, nem fújta az arcába a füstöt, nem parkolt a kapukijárója elé. Mitől olyan indulatos mégis, ha meglátja a keresztet, és meghallja a keresztény szót? Az okot nyilván mélyebben kell keresni, mint a fél évszázados beidegződésben. Az igaz, hogy a jelenlegi baloldal és az őket támogató média személyi állománya túlnyomórészt olyan családokban nevelődött, amelyekben élethivatásként kellett küzdeni az elmúlt fél évszázadban minden eszközzel az egyház eltiprásán, megszüntetésén. A nevelés azonban önmagában mégsem oka, hogy e családok második és harmadik nemzedéke – ráadásul ők már a tolerancia és az abszolút szabadság eszméjének genetikai letéteményesei – oly ádáz gyűlöletet tudnak mutatni a szüleik által fizikailag üldözöttek és lelkileg megalázottak iránt.
Mélyebben vannak az okok. A lelkiállapotban. A valósághoz való viszonyunk nagyon fontos, de nagyon problémás. Mindenki saját éntudatával formázza a valóságot. Ha valaki nem Isten teremtményének, hanem dr. Frankenstein kreatúrájának látja azokat, akik nem olyan körülmények között nevelődtek, mint ő, az meglehetősen furcsán formázza a valóságot, meglehetősen furcsa éntudatával.
Vajon milyen viszonyban van az az ember a kultúrával és a józan ésszel, aki nem azt fedezi fel az egyházban, hogy az Jézus tanítását kincsként őrzi és tanítja, ugyanakkor átmentette a görög bölcseletet és a római jogot, megszelídítette és tanította az Európát elárasztó nomád népeket, szilárd alapot vetett az európai civilizációnak, jótékony szemléletet adott megannyi nagy tudósnak és családanyának, karitatív szellemben nevelt nemzedékeket, megáll erőt és reményt adni a haldoklók ágyánál, jobbik énjük felfedezésében segíti a börtönbe jutottakat, segítőtársként áll a becsapottak mellé, ha a nihilből szabadulni akarnak?
Ezzel szemben ma azok, akik a keresztényellenes rágalom- és gyűlöletkeltés alattomos hálóját fonják, álszent döbbenettel mutatnak rá, hogy a megtámadottak válasza milyen rossz társadalmi közérzetet okoz. Mennyivel elfogadhatóbban reagáltak az ötvenes években!
Szabó József László
Dunakeszi
*
Minden jóérzésű embert megdöbbentett, ami szenteste a Tilos Rádióban történt. Sok cikk foglalkozott vele, a polgári körök pedig demonstrációt szerveztek. Tény: egy államilag támogatott rádióban keresztényellenes szöveg hangzott el. A keresztyén szó Krisztus-követőt jelent. Ha mi, kiirtandók Krisztus-követőknek valljuk magunkat, akkor nézzük, mi a véleménye Urunknak az ilyesmiről.
Idézet a Hegyi beszédből: Máté ev. 5/11,12.
„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.”
Tehát a legokosabb válasz minden keresztyénellenes provokációra az, ha Krisztushoz fordulunk, őt követjük, rá figyelünk. Töltsük meg a templomokat! Ha eddig nem tettük volna, hát tegyük első helyre Jézust az életünkben. Ez az egyetlen igaz orvosság a globalista (és mindenféle) áfium ellen.
Nyesty György
Tokaj

***

Sajátos évköszöntő
Sajtótájékoztatóján Lendvai Ildikó azt igyekezett az emberek agyába vésni, hogy milyen jó év lesz 2004, s mivel kínjában nem sok minden jutott az eszébe, előhozta, hogy azért lesz igen jó új esztendőnk, mert végre a szegények, a valóban rászorultak is vehetnek fel kedvezményes lakáshitelt új otthon teremtésére. Hát ez nagyon szép, nagyon jó; az azonban nem vetődött fel benne, mi lesz azokkal a nem éppen előnyös élethelyzetben lévő emberekkel – nagycsaládosok, kisnyugdíjasok –, akiknek van ugyan lakásuk, de már előre fő a fejük, hogyan fogják másfél-két szobás otthonuk fenntartását finanszírozni, ha januártól kezdve megérkeznek a megemelt gáz-, villany-, víz-, csatornadíjak. Tudvalevő, hogy az átlagnyugdíj jelenleg ötvenezer forint körül van, a minimálbér 53 ezer forint, s hol vannak még a munkanélküliek, a segélyből élők? Hiszen kiszámított adat, hogy a mondjuk hatvanezer forintos jövedelem felét el fogja vinni a téli szezonban a bármily szerény lakás fenntartási költsége, ami legjobb esetben is harmincezer forint lesz (eddig sem volt sokkal kevesebb). Tehát a magyar lakosság jövedelme felét a rezsire, lakása fenntartására kell hogy fordítsa, akár tetszik, akár nem.
De ha ezt én egyszerű mezei magyar állampolgárként mondom, és még le is írom, az természetesen csúnya demagógia.
Simon Istvánné Budapest

***

A kampányban kellett volna őszintének lenni
Lapjuk január 10-i tudósításából kitűnően azt találta mondani Barcson Medgyessy Péter, a bankár- és lúzerkormány feje, miszerint: bízni kell az emberekben, a szemükbe nézni, és őszintén elmondani, hogy mit miért teszünk.
Bizony, Medgyessy úr, a szemünkbe kellett volna nézni, és őszintének lenni 2002 tavaszán is: őszintén elmondani például, hogy lesz gázáremelés. Lesz, és nem is egyszer. Őszintén elmondani, hogy kinyírják a Széchenyi-tervet, s ellehetetlenítik a diákhitelt. (Ehelyett mindegyiknek a bővítéséről, kiszélesítéséről szövegeltek. Ma már nyilvánvaló – legyünk őszinték –, hazudoztak.) Őszintén el kellett volna mondani például azt – amit a választások után néhány hónappal már megtett Medgyessy –, hogy nem lesz jóléti rendszerváltás (ez csak választási duma, etetés volt), mert a jóléti államok kora, ugyebár, lejárt. Milyen stílus ez, Medgyessy úr? 2002 tavaszán még jóléti államról, jóléti fordulatról fecsegni, ősszel pedig már a jóléti államok alkonyát emlegetni?
Őszintén el kellett volna mondani azt is, hogy eszük ágában sincs a kedvezményes lakáshiteleket fenntartani, sőt kiszélesíteni – miként arról még éppen a lakásügyi kormánybiztos beszélt októberben, amikor a maga számára már valószínűleg intézte a kedvezményes hitelt –, hanem annak tönkreverésére, megszüntetésére készülnek, miután a barátok, párt- és kormánybeli jól értesültek felvették a kedvezményes összegeket.
S annyi mindent el kellett volna még őszintén mondaniuk… De úgy látszik, önöknél a füllentésnek, a pofátlanságnak nincs határa… Hát, nézzen csak a szemünkbe, Medgyessy úr. Ha tud.
Szaniszló István
Veszprém

***

Dr. Baranyai Lajos (Budapest): Megtakarított pénzemet a BAUMAG szövetkezetnél helyeztem el, négy hónapos lekötésre. A legutóbbi dátumfordulón nem tudtam bemenni az újabb lekötés aláírására, de nem aggódtam emiatt, mert már korábban is előfordult, hogy automatikusan meghosszabbították a lekötést. Most nem így történt. Fél év múlva kiderült, hogy pénzem nem kamatozik. Nincs meghosszabbítva a szerződés. A BAUMAG szövetkezet névértéken fizette vissza a hat hónappal korábbi összeget. Igen ám, de ez a névérték az inflációval csökkentett érték. Azaz kevesebb, mint az elhelyezett érték. A BAUMAG szövetkezet arra hivatkozik, hogy nem volt érvényes szerződés az utolsó fél évre. Ez igaz. De ez csupán az érem egyik oldala. Vajon joga van-e a szövetkezetnek kisebb értéket visszafizetni? Miért nem kérdeztek rá, mi a szándékom a pénzemmel? Milyen jogon használták a pénzemet felhatalmazásom nélkül? És ha évekig akadályoztatva lennék, akkor is a névértéket (töredékértéket) fizetnék vissza? Csak az egyik félnek vannak kötelezettségei?
*
Kovács Mátyás (Mezőkövesd): Nem értem a sportminiszter erős elkötelezettségét. Gyurcsány hangoztatta leginkább, milyen jó üzlet lesz, ha támogatást kap Baumgartner Zsolt. Lehet, hogy helyesen is gondolta, jó lesz ez az országnak. Egyvalamin azért csodálkozom. Ha felelős miniszterként a profit reményében azonnal rendelkezésre állt az adófizetők pénzével, akkor most, amikor visszalépett a főszponzor, miért nem használja ki a vissza nem térő lehetőséget? Miért nem pótolja ki a jó üzlet reményében saját vagyonából a hiányzó összeget vagy annak egy részét? Támogatása jelzésértékű is lenne az állampolgárok felé, hogy jó helyen van a pénzük, hiszen a miniszter is befektetett ebbe az üzletbe. Miniszter úr! Most akkor nem értem; állami pénzből jó üzletnek tűnik, magánvagyonból kockázatos vállalkozás?
*
Koós Albert (Gödöllő): A Magyar Nemzet 2003. december 13-i számában olvastam a Pucér liba télen című cikket. Ebben a problémák bonyolult rendszerét boncolgatja az újságíró, és egy fél mondatból kiderül, hogy mi, magyarok gyakorlatilag nem eszünk libát. Az évi 35 ezer tonna nevelt libából csak 1,5 ezer tonna libát fogyasztunk el. Részben a cikken is felbuzdulva vásároltunk egy zabon nevelt pecsenyelibát. Felrémlett előttem a gyermekkori képeskönyvek emléke, és kértem a feleségemet, hogy egybesült liba legyen belőle – nem olyan nagy, befér a sütőbe. Rövid tanácskozás után kiderült, hogy nejem hiába hatszoros nagymama, még soha nem sütött egészben libát. Így ideiglenesen a fagyasztóba került a hús. Elő a szakácskönyvvel! Öt is van otthon, de egyikben sem szerepel a liba sütésének leírása. Bizonyára lényegesen több liba kerülne a magyar emberek asztalára, ha elkészítésének módját ugyanúgy (vagy még jobban) népszerűsítenék, mint például a spagettiét.
*
Dr. Szabó László (Budapest): Csak üdvözölni lehet a múltunkat feltáró, a háború utáni hamisításokat leleplező törekvéseket. Azonban ugyanúgy bajt okozunk, ha a javításra fordított igyekezetünkben ellenőrizetlen állításokat hangoztatunk. Az előbbit tette Végh Alpár Sándor a Magyar Nemzetben megjelent, Dohnányi Ernő politikai utóéletéről szóló kiváló tanulmányában. Az utóbbit pedig Kiss Ernőné a január 2-i számban küldött levelében. Ebben azt írja: „A fiatal generáció tagjai közül egyedül Prunyi Ilona az, aki rendszeresen játszik Dohnányi-műveket, és erről felvételei is vannak a Hungarotontól.” Nos, nem egyedül. Hiba nem említeni Baranyay Lászlót, aki nemcsak rendszeresen játssza zongoraműveit, hanem a Dohnányi-reneszánsz talán ténylegesen első itthoni apostola. 1992-ben a világon először játszotta CD-re a mester két zongoraversenyét. Világpremier a vele felvett Winterreigen-ciklus és a Hat zongoradarab lemezkiadása (1994). Mindkét lemez a Hungarotonnál készült. A művész többször játszotta az Operaházban, a Vigadóban és a Zeneakadémián, továbbá vidéken is a Gyermekdal-variációkat, a zongoraversenyeket, illetve Dohnányi egyéb zongoradarabjait. A koncertek utáni ováció pedig nemcsak a zongorista teljesítményét jutalmazta, hanem elsősorban a zeneszerző, a zseni itthoni felfedezéséről tudósított. 1967-ben Baranyay főiskolai hallgatóként leendő művészkollégáival az orvosi egyetem Rezső téri kollégiumában a c-moll zongoraötös zongoraszólamát játszotta, s szerencsém volt saját fülemmel is hallani (a kollégium lakója és részben a koncert szervezője voltam). Tudtuk, hogy a zongoraötöst szegedi alma materükben már 1962 táján koncerten játszották. Nem sokkal ’56 után! Dohnányi lassan elfoglalja helyét hazai Parnasszusunkon is.
*
Paksa Tibor (Lenti): Szeretem az MN szombati számait. Január 3-án is ezer örömmel olvastam a legendás P. Mobil együttesről. Nem szerettem; imádtam őket feleségemmel együtt. Büszke vagyok arra, hogy 1984. szeptember 7-én, városunkban tartott koncertjük után vendégül láttam a zenekart lakásomban. Sokat beszélgettünk, természetesen készültek közös fotók, és dedikálták P. Mobil-lemezeimet is. A cikkben szereplő Sárvári Vilmos nemcsak gitárjátékával, hanem hazánkat szimbolizáló gitáralakjával is örökre beírta nevét a magyarok történetébe. Ahogy az egész zenekar is. Azok a lemezgyári emberek meg párttitkárok, akik ütötték-vágták a bandát, már sehol sincsenek. Senki nem emlékszik rájuk, csak megvetjük őket. A P. Mobillal meg még mindig élünk. Az Utolsó cigaretta, a Kétforintos dal, a Miskolc, a Honfoglalás című dalokat hallva bizseregni kezdünk, és megfiatalodunk. Harminc évet…