A sánta dervis

Miért van szüksége egy közösségnek illúziókra? Amiért a szerelmesnek édes dalokra. Folyóparti ábrándozásra. Versekre. Ezért teszi roszszul, aki gúnyt űz mások illúzióiból, mert ahhoz a biológushoz lesz hasonló, aki neveti a boldog ifjút, mondván, amit érez, nem más, mint a fajfenntartás ösztönének sürgetése, amely azt szeretné, hogy a pete- és az ondósejtek mielőbb találkozzanak.
Pontos ez a meghatározás?

Bizonnyal.

És nem fokozza le a szerelmesek érzéseit?

De igen.

Rédei Károly akadémikus is lefokozó alkat. A bécsi egyetem finnugorprofesszora pár éve könyvet írt Őstörténetünk kérdései címmel, s a hang, amelyet megüt, szakasztott olyan, mint Budenzé volt az ugor–török nyelvháború idején. Fölény, lesajnáló jelzők, amelyekre nyilván azért érez felhatalmazást, mert mint írja, 1989 után a „szellemi élet terén is anarchia köszöntött be”. Márpedig ha anarchia van, akkor jogcím is van, hogy nyelvészként kioktasson régészeket, lesajnálva bánjon történészekkel, s az ember óhatatlanul arra gondol, ha Rédei elé kerülne Arany János, ő is megkapná a magáét, mondván, a Buda halálának nincs tudományos alapja.
Rédei professzor szellemi őrmesterként reguláz egy Hollandiában élő „délibábos” magyart, aki bátorkodott könyvében leírni, hogy „szomszédaink olyan mítoszokat teremtettek a maguk számára, amelyek nemzeti öntudatukat fokozzák. Ilyen a szlovákoknál a meghatározhatatlan területű Nagy-Morvaország, a románoknál pedig a dákoromán kontinuitás hipotézise. A professzor véleménye: „Ezek az idejétmúlt teóriák a múlt századi romantikus-nacionalista történetszemléleten alapulnak, és semmiképpen nem lehetnek példaképek a mai magyarság számára. ”
Így vélekedik a nyelvész, akiről mostantól tudni lehet, hogy példaképügyi szakember is egyben. Kérdem én, mi kifogása van a nemzeti öntudat fokozása ellen? Miért véli úgy, hogy nálunk ilyesmire nincs szükség? Okkal hiszem, hogy így véli, mert a magyar nemzeti öntudat mibenlétéről hallgat.

Maradjunk változatlanul az illúzióknál, már csak azért is, mert tudom, hogy a nagy népeknek a múltba nézve hódításaik vannak, a kicsiknek csak illúzió jut.

Jó példa az utóbbira Svájc, ahol számos szobra áll Tell Vilmosnak, s az ország lakóit cseppet sem érdekli a történészek tudományos álláspontja. Azok szerint ugyanis létezik hasonló monda a kelta, germán, skót és dán legendakörben is, tehát a történet nem svájci, csupán átvették. Így volt-e vagy sem, egy krónikás, bizonyos Aegidius Tschudi valós személyként emelte be Tell Vilmost a Chronikon Helveticumba. Valószínűleg ebben bukkant rá Schiller, és írt a történetből drámát, később Rossini operát, s a monda karrierjének csúcsa az lett, mikor a szereplők: Tell, Gessler, Rudenz Ulrich meg a Kuoni pásztor rákerültek a „magyar” kártyára.
Emeli mindez a svájciak nemzeti öntudatát? De még mennyire! Pedig a tudomány többször is gáncsot vetett a derék íjásznak. Számított? Nem. S miért nem? Mert a példaképeket és a nemzeti illúziót nem a tudomány jelöli ki, hála a jóságos Istennek.
De mondok másféle példát is, ne maradjon már az a szegény Tell árván. Rúgtasson mellé egy bolgár kőlovas. A színhely Madara, az ország északkeleti része.
A falu a szokásos bolgár falvak egyike, annyi különbséggel, hogy fölötte hatalmas sziklafal mered az égnek. Évszázadokig elkerülte minden figyelem, egészen Kanitz Félix érkezéséig a XIX. század végén. A pesti születésű osztrák geográfus a környéket térképezte, mikor távcsövén át észrevett a sziklafalon egy kivésett lovast. Gondosan lerajzolta, és annyit tett hozzá írásban, hogy római előkelőséget ábrázol, akinek kehely van a kezében és vadászgat.
Kanitz bécsi ember, Kanitz tudós ember, amit mond, bizonnyal úgy van: a bolgárok rábólintottak, és ezzel a kőlovas el volt intézve.
Teltek az évek, mígnem 1928-ban arra vetődött egy magyar orientalista: Fehér Géza. Nem az a fajta, aki mindent rögtön készpénznek vesz. Jól megnézte a szobrot, alatta a töredékes feliratot, s hosszú hónapok munkájával kiderítette: a lovas nem római előkelőség, hanem Krum, a bolgár kán. Fia, Omurtag vésette kőbe a IX. században, hogy ezzel is dicsőítse apja tetteit. Mert Krum kán nagyságáról szólt egy dal is. Akkor énekelték, mikor egy bolgár családnak fia született.
Mi történt?

A kettő összeadódott.

S miért?

Mert a dal sorai pontosan illettek arra, amit a hatalmas szobor, a „madarai lovas” mutatott. Az ilyesmi erőt ad, arra pedig nagy szükségük volt és van az Európa keleti felére szorult népeknek.
Nekünk is volna, de illúzióinkat, a régi mítoszokat ártalmasnak ítélik az akadémiai tekintélyek. Az intézmény vastag falai mögül lődöznek a „tudománytalanokra”. Elfelejtik, hogy valamikor minden tudománytalan volt, s csak kemény harcok árán lett a fikcióból tézis.
Rédei professzor helyében toleránsabb lennék hát a más nézetűekkel szemben. Egyrészt azért, mert történhetnek még a madaraihoz hasonló csodák. Másrészt nem olyan tudomány a nyelvészet, hogy némely részét ne kezdhetné ki egy új eszköz, egy tudományos felfedezés, netán egy jól pénzelt ambíció.

Miért mondom ezt?

Mert mozog a föld.
Jönnek a génkutatók, jönnek az alaposabb történészek, meg aztán a professzor könyvében is találni valamit, ami igencsak elgondolkoztat. Az előszóban olvastam arról, hogy néhány északi kutató latolgatja, ki fogja szakítani a finnségi népeket az uráli nyelvcsaládból, és megkeresi a finn őshazát. „Mindehhez genetikai és nyelvészeti érveket is találni vélnek. Nincs sok kedvünk, okunk mosolyogni e tévúton támolygókon, de az irány veszélyes, s politikai motivációi nyilvánvalóak” – intézi el őket az előszóírónak felkért Domokos Péter.
Lám csak! A finnek sem tartják véglegesnek a magyar rokonságot?

Rédei Károly könyvét le lehet tenni azzal, hogy lám, százharminc év után is van rettenthetetlen harcosa a finnugor ügynek, mint volt hajdan a Göttingenből érkezett Joseph Budenz vagy a szepességi Hunsdorfer-Hunfalvy Pál. Azt is elfogadja az ember, hogy a bécsi professzor ellenzi a mítoszteremtés minden formáját – legyen neki. De mit kezdjünk azzal, amit az Őstörténetünk kérdései zárszavában olvasunk, miszerint a dilettáns nézetek a magyar azonosságtudatot veszélyeztetik?
Azonosságtudat? Mi az, professzor úr?
Csak nem arra gondol, ami olyan jó karban van a szlovákoknál? Vagy a románoknál? Netán a bolgároknál, az íreknél, a németeknél, az ukránoknál, vagyis csaknem mindenkinél Európában? Mert ha erre gondolt, ebből nekünk nem sok maradt. Olyan kevés, hogy maga a szó be sem került a lexikonba. És hiába lapozgatjuk az értelmező szótárt, abból is hiányzik.
A deheroizálás szörnyű évei után arról szólni, hogy a magyar azonosságtudatot innen fenyegeti veszély, olyan, mint kötelet emlegetni az akasztott ember házában.
Nekem arról beszélt az irodalomtanárom annak idején, hogy Arany János uzsorás volt, és Ady azért írt érthetetlen verseket, mert már fiatalon vérbajt kapott, s ez megzavarta az agyát. Képességeit az úr később az irodalomtörténetben kamatoztatta, könyvei jelentek meg, olvashatatlanok, majd tanár lett az egyetemen.
Rédei Károly állítja, a finnugor ügynek semmi köze a politikához. Ne legyünk naivak, professzor úr! Mindketten tudjuk, hogy köze van. Nemcsak ennek – mindennek. Mert, kérdem én, mire vélje az ember, hogy Budenz Józsefnek szobra áll Budán, s az utcát is, amely onnan indul, róla nevezték el, miközben Vámbérynak se utcája, se szobra? Sőt Rédei professzor a könyve irodalomjegyzékéből is kihagyta, zárójel közti mondat indokolja, miért: „Ez a bibliográfia csak a tudományos szakirodalmat tartalmazza. ”
Vámbéry Ármin 1876-tól haláláig az Akadémia rendes tagja volt.
Kegyetlen út vezetett odáig.

Apját Wambergernek hívták, lágy szívű, könyveket bújó zsidó ember volt, 1835-ben elvitte a koleravész. Fia, Ármin hároméves volt akkor, s még ugyanabban az évben fájni kezdett a lába. Hiába vitte az anyja csodatevőkhöz, mankóra szorult, és egész életében nyomorék maradt. Ez az első tény, amely megdöbbenti az embert, ha Vámbéryra és messzi útjaira gondol, s aki nem hitt, az is hinni kezdi, hogy az akarat mindent legyőz.
A fiúcska a helyi tóraiskola padjaiba ül, de anyja, mintha érezné, hogy kevés, amit azoknál tanul, átíratja a reformátusokhoz. Azonnal kiderül páratlan memóriája. De kiderül az is, hogy a szegénység nem tágít mellőle, és gyakran próbára teszi.
A pozsonyi katolikus gimnáziumban iskolaelső, de hiába az, rokonuk, akinél megszáll, tudomást szerez róla, hogy a fiú hűtlen lett az ortodox világhoz, és kitessékeli. Tízéves, nincs mit ennie, nincs hol laknia, manapság az ilyet nem is érti az ember, s aki ilyen helyzetbe kerül, bizonnyal feladja.
Ő nem. És a sors elé hoz egy pap tanárt, aki beviszi a kolostorba csizmatisztítónak. Ekkor dönt úgy, hogy változtat az életén. Kimegy apja sírjához a temetőbe, összetöri a mankóját, és megfogadja, hogy attól kezdve bot nélkül jár, és maga keresi meg a kenyerét.
Így lett. Délelőtt tanult, délután tanította buta osztálytársait, este francia szószedetét fújta. Híre megy, milyen jó eszű, a legjobb pozsonyi családok fogadják fel házitanítónak, s pénzt keres azzal is, hogy megírja a szobalányok és szakácsnők szerelmes leveleit.
Már csaknem elhiszi, hogy élete nyugodt mederben haladhat tovább, mikor kitör a szabadságharc. Vásárúton meghallgatja Kossuth toborzó beszédét, s ha a lába engedné, menne harcolni. Még elvégzi a német líceumban a hatodik osztályt, de ezzel kész, többé nem ül iskolapadba. Ennyi stúdiummal lett később egyetemi tanár.

Alig egy év múlva látta a pozsonyi Szamár-hegyen Mednyánszky bárót és Rázga Pált, az evangélikus lelkészt: akasztófán lógtak, szél himbálta testüket. A képet, bárhogy akarta, nem tudta kitörölni magából. Megkönnyebbült, mikor a messzi Szlavóniában egy család felfogadta nevelőnek.
Náluk kezdett törökül tanulni, s hogy fegyelmezze magát, íróasztalára törökül írt szövegeket ragasztott: „Légy férfi!” „Lusta állat, dolgozzál!”
Dolgozott. Kutyevóban másfél év alatt a török mellett megtanult spanyolul, dánul, svédül és horvátul. Ám egy óvatlan mozdulat tönkretett mindent. Szépírásórán megfogta Emília kisasszony kezét, hogy vezesse tintafoltos ujjait. Nem csupán a szebb írásért: titokban szerelmes volt a lányba. Az felugrott, a szüleihez rohant, és egy óra múlva az ajtó előtt volt a házitanító kofferja.
Hová menjen? Talán Bécsbe. Napestig állás után kódorgott, s egy nap felkereste Hammer-Purgstall bárót, a híres orientalistát. Az a találkozás döntötte el az életét. Tőle hallotta először, hogy a török meg a magyar nyelv közel áll egymáshoz, s a magyarok ezért tanulják meg könnyen a keleti nyelveket.
Ha így van, akkor orientalista lesz.
Visszatér Pestre, és csaknem elájul a megtiszteltetéstől, mikor Garay János bemutatja Vörösmartynak. S mintha ez a találkozás valami jel volna, olyanokkal hozza össze a sors, akik iránt nagy tisztelet él benne. Azt mondta egyszer, hogy rajongónak született. Talán ezért fogadta mindenki jó szívvel. Nemcsak rendkívüliségét vették észre, hanem azt is, ahogy a szellem nagyságát tiszteli.
Kecskeméten, ahol újra házitanító, megismeri Ballagi Mórt, a híres nyelvészt, Nagykőrösön Szász Károlyt, a Shakespeare-fordítót, és mindenekelőtt Arany Jánost, aki megosztja vele szerény vacsoráját.
Ekkor már éjjel-nappal Konstantinápolyról álmodott. Aznap, mikor Eötvös a lakásán fogadta, egész nap esett. A báró házának kapualjában leszedte cipőjéről a körbetekert rongyot, száraz részével letörölgette a sarat, zsebéből elővett két formára vágott kartonpapírt, a vendégtalpakat, és becsúsztatta őket lyukas cipőjébe.
De hiába a gondos előkészület, a lakás fényes padlóján minden lépésének nyoma megmaradt, egészen Eötvös asztaláig.
Tizenhét nyelvet tudott már akkor, s nem volt még huszonöt éves, de se cipője, se egy jó kabátja. Kemény Zsigmond ajánlólevelével érkezett, s mikor Pepi báró – így hívták Eötvöst a háta mögött – négy nyelvből is megvizsgáztatta, azt mondta: kedves öcsém, én kifogytam a tudományomból, mondja el, miben segíthetem? Útlevelet szeretnék, felelte Vámbéry.

1857 márciusában indult először kelet felé. Alig három év múlva ő az egyetlen európai, akinek bejárása van a szultáni udvarba, pedig nem diplomata, nem muzulmán, csak egy magyar fiatalember, aki tudásával és természetével mindenhová belopta magát. Tisztelték, amiért írástudó, vagy ahogy ők mondták: efendi (akkoriban a törököknek alig öt százaléka tudott írni-olvasni), bámulták, hogy egyformán beszéli nyelvük irodalmi és köznapi változatát.
Iszmáil pasa fogadja védelmébe, vagyis Kmetty tábornok, aki Bemhez hasonlóan igazhitű lett. Harcolt a török sereggel a krími háborúban Oroszország ellen, s attól fogva nagy respektje volt az udvarnál. Az ő ajánlásával lett a nyelvoktató Vámbéry előkelő házak állandó vendége, aki utóbb önéletírásában büszkén említi, hogy tíz helyen is volt saját hálóköntöse.
Egy napon üzen érte Faud pasa, az európai modorú, szellemes férfi, aki katonaorvosként kezdte, s lett a szultán egyik legfontosabb embere. Miért nem vállal alkalmazást az udvarnál? Többre vihetné. Akár a nagykövetségig.
Vámbéry ekkor mondja ki fennhangon először, mit akar. Magányos nép vagyunk, tudni szeretnénk, honnan indultunk, miféle a nyelvünk, és kikkel vagyunk rokonok. Csak Ázsiában tudhatjuk meg, mi a magyar. Elmondta azt is, mivel vigasztalta magát egy öreg parasztember a szabadságharc leverése után. Nem kell félnünk, majd eljönnek Ázsiából az ősi magyarok… Aligha vannak már Ázsiában ilyenek, de a nyomukat fel kell lelnem.
Ajánlólevelet kér és elindul.
Iszonyú megpróbáltatások után jut el Teheránba, pedig csak ezután jön a neheze. 1862 szeptemberében leborotváltatja a haját, zöld zsákruhát ölt, fejére turbánt csavar, és szunnita dervisként folytatja útját. Fülében még ott vannak Faud pasa szavai: az idegen az életével játszik, s akár meg is nyúzhatják, ha kiderül, hogy nem közülük való.
Nem retten vissza. Magasztos cél hajtja, a szenvedést pedig megszokta. Ha pedig valami mégis történne vele, ott a sztrichnin, amelyet az osztrák Bimsenstein doktor adott neki indulás előtt. Gyorsan ható méreg, megmenti a kínhaláltól.
Folytatjuk