Barokk kismesterek gambaművei

Barokk szobrok kacsingatnak ránk, a várbéli Szentháromság-emlékmű részletei. Kellemes a klíma, a templomok és az ódon kastélyok csöndes-hűs levegőjét idézi. A Kiscelli Múzeum szoborcsarnokának múlttal, történelemmel, hagyománnyal teli levegőjében még a zene is másképp szól. Különösen most, hogy a barokk jellemző hangszere, a viola da gamba kerül a figyelem középpontjába jellegzetesen historikus hangvételével.

Régi nagy szerelem nálam a gamba, ezért nyilván elfogult vagyok. Filigránnak, tisztelettudóan távolságtartónak, mégis meghatóan személyesnek találom a hangszínét. Persze nagyon kényes is ez a hangszer, a legkisebb tévesztést is felnagyítja. Most azonban kizárólag csodálhattuk a gambát, amelyet minden oldaláról bemutatott a szombat esti koncert két remek muzsikusa: Szászvárosi Sándor és Kallai Nóra.
Szászvárosi több mint három éve szervezi rendszeresen a Gamba Estéket, amelyen ezúttal a barokk feledésbe merült kismestereinek egy-egy művét mutatták be, ügyelve arra is, hogy a kor összes jellemző műfaja képviselve legyen.
A barokk kort alapvetően meghatározta az egyház és a szertartások súlyozott jelenléte, s ez természetesen a zenetörténetre is kihatott. Egy nagyheti liturgiához kapcsolódó, Jeremiás próféta siralmainak részleteit feldolgozó J. B. Gouffet-művel indult a koncert. Felvonult a teljes előadóstáb, a két gambajátékos, Károly Edit szopránénekesnő és Elek Szilvia csembalista. Már az első ütemekre felkaptuk a fejünket. Nagy ívű dallamokat, élő zenei szerkezetet, érzékeny előadást hallottunk, Károly Edit pedig a szöveg témájához illő visszafogottsággal énekelt. A műsor első felének zárásaként egy igencsak megkésett hazai ősbemutató hangzott el: T. Albinoni Senti bel Sol deh’senti című kantátája, amely a barokk másik jellemző zenei vonulatát, a szerelmes témájú műveket képviselte, egészen más hangulatú előadásban. Az énekesművek közben egy-egy „sonata” szólt, hol csembalóval kísérve, hol két gambán, ezekben a szép dallamformálást és az egyes szakaszok jól értelmezett tagolását kell elismernünk. Kiemelném Johannes Schenk holland gambajátékos és zeneszerző a-moll „sonatá”-ját.
A műsor második része három „cantar alla viola” stílusban készült átirattal indult: G. Fogliano, I. Donati és G. Frescobaldi egy-egy dalával, amelyet nem dallamhangszerként, hanem a billentyűsök eszköztárából ismert continuójátékkal kísért az egyik gamba, a másik pedig az énekszólam ismétléseit játszotta ahhoz tökéletesen igazodva. A zárószám, Merula Gaudeamus omnes című vallásos témájú kantátája visszahúzott a templom hűvösének hangulatába. A koncert befejező hangjai után megállt a levegő. A közönség mozdulni sem akart, csalódottan vette tudomásul, hogy véget ért a muzsika.