Billogok és megszorítások

Ma már közhely, de attól még tény: nem erről volt szó, nem ezt ígérték. Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltként felfedezte magában a határon túli magyart, és úton-útfélen azt hangoztatta, hogy az őt támogató párt győzelme esetén fenntartja azt a támogatást – sőt az infláció mértékében emeli is –, amelyet a polgári kormány nyújtott a határon túli magyarok részére. Tabajdi Csaba képviselő, az MSZP határon túli ügyekben járatos embere a kolozsvári Szabadság című napilap 2002. április negyediki számában a következőképpen fogalmazott: „Egy esetleges MSZP–SZDSZ koalícióban pártunk nem adhatja fel, és nem is kívánja feladni a kedvezménytörvénnyel kapcsolatos támogató magatartását. (…) A kedvezménytörvény is megmarad, és tovább bővülnek a határon túli magyarok lehetőségei.”
Nézzük, mi van közel két évvel az MSZP győzelme után. Mindenekelőtt egy kiherélt, szimbólumaitól megfosztott státustörvény, mert – észlelve a magyar külpolitikai érdekérvényesítő képesség csökkenését – így akarta Bukarest és Pozsony. A látszat még előrelépésről szólt, hiszen a korábbi, legalább két magyarul tanuló gyereket feltételező megoldás helyett minden gyerekre kiterjesztették a hatályát, ám a kormány időhúzó taktikájával több milliárd forintot vett ki a határon túli magyarok zsebéből azzal, hogy megspórolta a kedvezménytörvényben biztosított oktatási-nevelési támogatás kifizetését 2003-ban (Erdély esetében például tavaly ősszel a tavalyelőtti pénzt fizették ki nagy csinnadrattával). Az egyetemisták még egyetlen fillért sem kaptak, pedig járna nekik, az óvodások pedig nem is reménykedhetnek, mert őket törölték a státustörvényből. Pedig sokszor ott dől el minden: ha a kisebbségben élő magyar gyerek a többség nyelvén kezdi az óvodát, nagy valószínűséggel ugyanazon a nyelven kezdi el az iskoláját is.
A határon túli magyarokat támogató közalapítványok költségvetési támogatása nem változott 2001 óta, pedig azóta volt infláció, és jelentősen leértékelődött a forint is. Az Illyés Közalapítvány (IKA) kuratóriumi elnöke, Pomogáts Béla lemondását is kilátásba helyezte, ha nem sikerül meggyőzni a politikusokat arról, hogy a legújabb megszorítás kerülje el a határon túlra szánt támogatásokat. A legutóbbi kuratóriumi ülés után nyilvánosságra hozott nyilatkozatában így fogalmaz: „Az a költségvetési összeg, amely a kisebbségi magyarság kulturális intézményeinek támogatását és fenntartását szolgálja, már 2001 óta változatlan, azaz az inflációs folyamatok következtében igen sokat veszített eredeti értékéből. Egy kisebb méretű csökkenés is megrendítheti a magyar állam támogatási stratégiáját és a kisebbségi magyar intézményrendszert. Az a fiskális haszon, amelyet a csökkentések eredményezhetnek, nem ér fel azzal a politikai és erkölcsi károsodással, amelyet a Magyar Köztársaság nemzetpolitikájának el kellene szenvednie. Kérem ezért, hogy a magyar kormány megértő és méltányos módon hozza meg döntéseit.”
A külügy – a hangzatos ígéretek ellenére – látványosan belebukott a Szlovákiával való megegyezésbe a kedvezménytörvényt illetően. A kitalált megoldás – a szülők helyett az oktatási intézmények kapjanak támogatást – éppen a státustörvény értelmét kérdőjelezi meg, hiszen intézmények, alapítványok eddig is kaptak-kaphattak magyarországi segítséget, ám a magyar nemzethez való tartozás élménye eddig nem adatott meg az egyénnek. Az IKA korábbi vezetője, Veress László kétszer is kiosztotta jó néhány szülőnek a gyerekek után járó húszezer forintot (egyszer az IKA pénzéből, nemrég pedig magyarországi magányszemélyek adományából), és itthon nagyobb botrány lett belőle, mint Pozsonyban. Kovács nem merte bevállalni a dolgot, pedig a szülőknek nagyobb szükségük van a pénzre, mint valaha. A szlovákiai romák egyre gyakoribb éhséglázadása jelzi, hogy a januártól bevezetett szlovák „Bokros-csomag” megszorításai (a szociális juttatások drasztikus csökkentése, az esetenként harminc-negyven százalékos villany- és gázáremelés) milyen súlyos helyzetet teremtettek északi szomszédunknál, így a gyermekenként járó húszezer forintot nem váltja ki az, ha az iskola új padokat vásárol a pénzből.
A legdurvább korlátozás viszont adminisztrációs jellegű, és a legnagyobb határon túli magyar közösséget, a romániai magyarokat érinti. A román és a magyar kormány ugyanis tavaly áprilisban aláírt egy megállapodást, melynek címe (a szocialista gyakorlat szerint) csupa-csupa jót ígér. A tavaly október huszonharmadikán életbe lépett kormányrendelet a „Magyar Köztársaság Kormánya és Románia Kormánya között a vízumkötelezettség kölcsönös megszüntetéséről szóló, Budapesten, 2003. április 9. napján aláírt Megállapodás kihirdetéséről” ugyanis súlyosan korlátozza a két ország polgárainak szabad mozgását. Korábban ugyanis bármenynyiszer át lehetett lépni a határt, ha egy út hossza nem haladta meg a harminc napot, míg az új rendelet értelmében az első beutazás időpontjától számított hat hónapon belül legfeljebb kilencven napig tartózkodhatnak a másik országban. Ez látszólag előny (harminc nap helyett háromszor annyi időt lehet kiutazás nélkül eltölteni), valójában súlyos hátrány, hiszen összesen kilencven napról van szó (mindegy, hogy hány részletben), és utána még haláleset vagy egészségügyi ellátás ügyében sem jöhet vissza a féléves periódus lejártáig annak kockázata nélkül, hogy súlyos pénzbüntetéssel vagy kitiltással honorálják utazását.
Az új szabály ravasz módon lehetetleníti el a nálunk feketén dolgozó vendégmunkások életét, miközben rengeteg ember életét nehezíti meg. Félreértés ne essék: magam is úgy vallom, hogy a feketemunka ellen fel kel lépni, de más eszközökkel – a huszonegyedik században nem az a megoldás, hogy be sem engedjük az országba a határon túli magyart, hanem az, hogy olyan jogszabályi környezetet teremtünk, amelyben megéri legálisan foglalkoztatni az olcsó munkaerőt (és a munkahelyén fogjuk meg a törvénysértőt, nem vélelmezzük már a határnál, hogy feketén fog dolgozni). Az új rendelkezés ugyanis ellehetetleníti például azokat a nagymamákat, akik unokájukra vigyázni jönnek, de gondjuk lehet azoknak is, akik (akár fizetés ellenében) hosszabb ideig tartó gyógykezelésen, rehabilitáción vesznek részt nálunk. Május elsejétől amúgy is tovább nehezedik a határon túli magyarok ideutazása: mivel Magyarország is schengeni területnek nyilvánul, a román hatóságok kilépéskor a napi kétszázötven euró helyett ennek dupláját követelik felmutatni – egy heti anyaországi tartózkodás esetén ez hatvanhavi átlagnyugdíjat jelent! A szabad és demokratikus Európa jegyében bevezetik az útlevélbillogot is a román oldalon egy osztrák–magyar– román államtitkári találkozó eredményeképpen: ha valaki az „igazi” schengeni területre készül, akkor S jelet kap az úti okmányába, aki pedig az újonnan csatlakozott országokba készül, az SN jellel lesz gazdagabb, és akkor sem utazhat tovább, ha menet közben meggondolja magát.
Újabban kezdenek teheráni viszonyok kialakulni a román–magyar határon (mint köztudott, Iránban a vallási előírások miatt a különböző nemű utasok csak akkor ülhetnek egy autóban, ha házastársak vagy közeli rokonok): illegális személyszállításnak minősül, ha ezentúl valaki saját gépkocsijába idegent vesz fel, és úgy lépi át a határt. A haszonszerző szándékot a határrendészetnek nem kell bizonyítania, hanem az utasoknak, hogy rokonok – úgy gondolom, az ötvenes évek kommunista ideológusai is megirigyelhetnék e roppant demokratikus és az emberi jogokat messzemenően figyelembe vevő elképzelést…