Budapest díszpolgára

Titokzatosan homályos szemmel nézte Barnus a nagyapját, Jezovicsot, a vén költőt. Egymással szemben guggoltak, az öregember egy alig hintázó karosszékben, a háromesztendős Barnus pedig finom aranyszegélyű porcelánbilin.

– Nyomd csak, barátom! – biztatta a gyereket oly aktus befejezésére, amely hozzátartozik az emberiség jó közérzetéhez, sőt bensőséges lélekállapotához. – Megy?
Barnus kipirult arccal nyögdécselt, s fejét ingatta.

– Nem akar.

– Muszáj. Kedvesen, finoman erőltesd – mondá az agg bölcs tökkelütötten. – Baj lesz, ha nem megy.

– Volt már másnál is baj?

– Ajjaj.

– Királyoknál is?

– Ajjaj. Azoknál aztán gyakorta. Azok alig mozognak. Ülnek és uralkodnak.

– Ismertél olyan uralkodót, aki így nyögött, mint én?

– Ajjaj. Engedd el magad. Várj. Most olvastam egy remek orosz bácsitól egy terjedelmes regényt, amelyben a legtragikusabb módon örökíti meg egyik uralkodójuk altesti problémáját.

– Altesti az a purcantás?

– Az is. Meg az egész. Várj csak, elolvasom neked is, te azalatt önfeledten dolgozhatsz.
Jezovics a könyvektől ropogó polcról leemelte Akszjonov Moszkvai történetét. Gondolta, elringatja unokája elméjét az eredmény érdekében.
„Borisz Nyikityics Gradov professzor felhívta a kuncevói Kreml kórházat, és kiadott egy sor utasítást. A mellette álló három férfi vadászkutyaként kapott minden szava után. Húsz perc múlva megérkezett a kórházból két nővér minden szükséges holmival. Borisz Nyikityics előkészítette a beöntést – tíz napja, súgta közben –, és beadott néhány injekciót: vénásan zufilint, kámfort a bőr alá – jaj! kiáltott közbe Barnus –, magnéziumot izomba. A kombináció azonnal hatni kezdett, feloldotta a feszültséget, elernyesztette a sima izmokat, csökkentette a vérnyomást, rendezetté tette a légzés ritmusát és a pulzust. A beöntés is megtette a magáét, néhány perc múlva bekövetkezett a védelmi vonal áttörése, Babilon falainak átszakítása, nevezzék, ahogyan akarják, csak azt ne mondják, hogy a sztálini sz… távozott. A sz… pedig dőlt belőle, a nővérek nem győzték cserélni, és vinni kifelé az ágytálakat. Diadalmasan pukkantak a gázbuborékok, távoli sziklaomláshoz hasonlatos zúgással – Barnus vinnyogott a nevetéstől – ébredt a perisztaltika. A bűz különnemű hullámokban tört elő, mert minden szabadba jutó rétegnek megvolt a maga jellegzetessége. Hozzászokni nem lehetett, az embernek egyszerűen azt kellett mondania magában – félelmében: ez van.”
Mintegy varázsütésre Barnus is föltápászkodott, lemutatva az aranyszegélyű porcelánra:

– Ez van. Huh.

– Na, látod, vigyázni kell. Látod, az óriások is belegebednek.

– Ki volt az az óriás, papa?

– Jobb lábfején hat ujj volt, és ő volt jó darabig – Jezovics igyekezett megfelelő módon helyreállítani a higiéniát unokája popója körül, ki-be szaladgált a lengén lebegő papírokkal – a király.

– Akkor az egy varázsló volt – szerelte föl magát nadrágilag Barnus. – Pláne, ha hat ujja volt a lábán. És mért féltek annyira tőle, hogy a doktor suttogott, a nővérkék settenkedtek? Mért nem hagyták becsinálni vagy bekrepálni?

– Ne is kérdezd. Mi is féltünk.

– Te ismerted?

– Na ja. Mindenki félt.

– S mi lett ezzel a doktor bácsival, aki látta a lábán a hat ujjat?

– Mi lett, angyalom, eltűnt a ködben.

– Úgy érted, kampec?

– Valahogy úgy.

– És sok kampec volt a nem tojó óriás miatt?

– Elég sok. A fél világ.

– Akkor én hagytam volna… kipurcanni.
S elrohant játszani.
„Sztálin kihegyesedett, ravasz arcán boldog mosollyal feküdt a díványon, mellette az aranyozott házivécével. Soha, soha, soha életében nem érezte még a test és a fáradt lélek ilyen megrázó erejű felszabadulását. Még amikor megszökött a száműzetésből, akkor sem, a tizenhetes forradalomról nem is szólva. Az összes akkori felszabadulás valami óhatatlanul pocsék hideglelést támasztott benne, valami halaszthatatlan cselekvési vágyat, és csak most, ezután a »nagy áttörés« után érezte úgy, hogy eltűnt a hideglelés, és megnyíltak előtte a szelíd lankák, és a sokféle kékben játszó messzeségek, és az áldott, csengettyűs szeptember, s ő csaknem teljesen feloldódott, molekulává zsugorodott ebben az áldott békében…”

– Papa, nem láthatnám valahol ezt az óriást? – Barnus nem nyugodott.
Jezovics elgondolkodott.

– Ide figyelj. Mutatok néked egy aranykönyvet. Abban be van írva a neve aranybetűkkel. S van róla egy gyönyörű fénykép. Mert ő Budapest díszpolgára. Joszif Visszarionovics Sztálin.