Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az úgynevezett nemzeti összefogás mely kérdésekben lenne igazán fontos, s e fontos kérdésekben létrejön-e. A Kádár-kor idején ezt a jelenséget, amit áhítozásnak is nevezhetünk, megbékélésnek és közmegegyezésnek hívták, s az 56 utáni idők lefojtódásának, beletörődésének, majd a későbbi szolgai együttműködésének eufémizmusa volt. A nem létező belpolitikában a párt által uralt egységet a Hazafias Népfront képviselte, ahogy akkoriban oly szíves és készséges iróniával írtuk a „maga sajátos eszközeivel”. A domesztikált Magyar Nemzet elvileg a Hazafias Népfront lapja volt, része egy rendszernek, amely álságos módon szabadságot, egyenlőséget és demokráciát hirdetett, miközben az embereknek nem adott választási lehetőséget és elkülönülési esélyt.
Az utóbbi időkben – praktikus okokból – sokat tűnődtem azon, miként lehetne meghatározni a kommunizmus, a szocializmus, a baloldali radikalizmus humánus céljait, és önmegvalósítási elképzeléseit. Egy regény cselekményének felépítésén dolgozom, s szükségem volna olyan reális szövegre, ami egy haldokló kommunista a jövőről alkotott elképzeléseit tartalmazza, s azt előadásában szuggesztívvé teszi. Mi az, ami az eszmét tovább vinni képes a bukás és lelepleződés után is, felajzva az egyén szellemét olyannyira, hogy a távoli célért ölni és halni is képes legyen. Erőfeszítéseim ellenére folyton a hatalom megszerzésének vádjához, vagy valamely agresszív cselekvési kényszer dominanciájához jutottam, s képtelen voltam rátalálni annak magyarázatára, hogy valójában miért küzdött Lenin. Tehetetlenségemért persze a kommunizmus képtelensége, csődje és rémtettei is felelőssé tehetők; nem tudok létrehozni egy olyan erkölcsi paradoxont, amely a „sztálini jövőt” akár egy kommunista hős interpretálásában is vonzóvá tehetné. Pedig a kommunizmus nemcsak a nemzeti egység megteremtésére, hanem egymástól teljesen elütő nemzetek és etnikumok összekovácsolására is képes volt, hogy a szovjet himnuszból idézzek, sok éven át fungált „a nagy Oroszország kovácsolta frigy”.
Mindebből az következik, hogy számomra Medgyessy Péter egy nagy talány. Nem tudom, mit gondol valójában, mit akar, mit képvisel, milyen belső és külső erők mozgatják. Bizonyos értelemben én nem tekintem rutinos hazugnak, sőt némely esetben úgy érzem, hogy szónoklatai során fel-felbukkan bizonyos erkölcsi nekibuzdulás, s ez a nekibuzdulás a bensőjéből fakad; ilyenkor valóban azt gondolja, hogy igaza van, s őszinte jó szándék vezérli. Ugyanakkor azt gondolom, hogy lényét teljesen átjárta a szocialista maszlag, nem cinikus, és nem is eszes, amikor modernizációról beszél, úgy néz ki, mint valamely őskövület. Ugyanerről a modernizációról hallok minimum harminc esztendő óta (szocialista szájakból), igaz, Medgyessy ezt a mágikus szót a köztársasággal egészíti ki.
Persze ha figyelembe vesszük, hogy a kádári népi kohóból kikerült politikusról van szó, eszünkbe juthat az is, hogy ez az ember nem őszinte, nem naiv, hanem ravasz. Együgyűnek látszó gondolatai és szavai mögött hátsó szándék lappang, szinte azt hihetjük, hogy képes élni a „Hazafias Népfront sajátos eszközeivel”. Amikor évértékelő beszédében általános elképedésre szóba hozta, hogy a nemzeti egység demonstrálása végett fele-fele arányban el kellene osztani az EU-mandátumokat, lehet, hogy csupán azokhoz szólt, akik egyébként is szívesen fogyasztják a szocialista maszlagot, s azt hiszik, hogy jelenleg a Kádár-kori összetartás hiánya miatt vagyunk nyomorultak. A bedobott ötlet van olyan bornírt, mint Horn Gyula villanásai, amikor például ingyenrepülőgépre kívánta ültetni az egyébként csirkeszárnyhoz szokott kisnyugdíjasokat. Ám biztosra vehetjük, hogy ez a gondolat is bizonyos „szívek húrjain visszhangzand”.
Fontolgatom: tudatlan vagy ravasz? Lelkesült vagy cinikus? Naiv vagy dörzsölt? Míg a nemzeti összefogás eme mutáns módjáról tűnődöm, megfeledkezem az ország gazdasági helyzetéről, már-már arról is, hogy ez a játék mindannyiunk (összefogott) bőrére megy.
Hogy a demokratikus választás mellőzése a nemzet egységét jelenti-e, én nem tudom…