Érzékeny történetfüzér

Évek óta mint a Nobel-díj várományosát emlegetik a mexikói írót, Carlos Fuentest. Nem véletlenül. Aki olvasta többnyire a hajdani Égtájakban vagy a Nagyvilágban megjelent elbeszéléseit, az Artemio Cruz halála, az Áttetsző tartomány vagy A hadjárat című, magyar nyelven napvilágot látott regényeit, tudhatja, jelentékeny alkotóról van szó. Ő is a dél- (és közép-) amerikai irodalom azon Borges utáni nemzedékéhez tartozik, amelyet rajta kívül többek között Cortázar, Márquez, Llosa neve fémjelez, amelyik a hetvenes években jelentkezett és keltett visszhangot, aratott sikert. S ha a neve kevésbé cseng ismerősen az említetteknél, az elsősorban a magyar könyvkiadás szelekciós gyakorlatának számlájára írható.
Sokan tették már fel a kérdést, vajon mi lehet e máig sem halványodó siker titka. Vannak teóriák, amelyek okként a francia újregény kísérletének kifulladását, az emberek történetek iránti újra feléledő (talán soha el sem múlt) igényét jelölik meg. Bizonyosan van igazság e feltevésekben, ám azt gondolom, közelebb visz a megfejtéshez, ha azt mondjuk, azon a tájon élet és irodalom olyan egymásra figyelő létezése adatott meg, ami Európában ilyen-olyan okok miatt mintha elveszett volna, s talán éppen ezekben az években látszik újjáépülni, például a török Orhan Pamuk vagy az olasz Alessandro Baricco műveinek látványos szakmai és közönségsikere nyomán.
A tavalyi év végére megjelent Fuentes-regény, a Laura Diaz évről évre az elmúlt, nyugodtan borzalmasnak és felemelőnek nevezhető század érzékenyen megfestett tablója. Ha a szokott magyar tudathasadással olvassuk, hamar kijelenthető, ízig-vérig korszerűtlen írásmű, nem rendelkezik a modern művektől itthon elvárt attribútumokkal. (Persze az is tudható, ez a féle korszerűségértelmezés csak itthon dívik.) Nem más, mint egy német bevándorlók unokájaként született bátor és okos asszony élettörténete. Akinek gyermekkorában kivégzik költő-forradalmár bátyját, aki szerelmes lesz a munkásvezér férfiba, szül két gyereket, majd rádöbbenve, hogy a forradalom által pozícióba kerülvén cinkosa lett az eszményeit feladó, elnyomóvá torzult hatalomnak, elhagyja. Beleveti magát Mexikóváros művészeket, sznobokat, újgazdagokat felvonultató társasági életébe, hogy aztán egy köztársaságpárti spanyol emigráns férfi mellett ismerje meg az igazi szerelmet. Később visszatér férjéhez, hogy együtt neveljék fel fiaikat. Végig kell élnie, idősebbik fia, a kivégzett bátyjára olyannyira hasonlító, tehetséges festő Santiago elvesztését, s azt is, hogy a másik, Danton, hogyan lovagolja meg az eltorzult forradalom teremtette viszonyokat, aztán azt, hogy az apja haszonelvűségével szakító, hozzá költöző unokáját agyonlövik a hatvannyolcas diáktüntetésen. Szóval nem más e könyv, mint élettörténet, lineárisan, meghitten és áradón, hol barokkosan gazdag, hol szikár nyelven elbeszélve. Ám eme élettörténet kapcsán minden megjelenik, ami fontos volt az elmúl században: Diego Rivera és Frida Kahlo korszakalkotó festészete, nácizmus és sztálinizmus, holokauszt, spanyol polgárháború, forradalom és annak saját torzképévé válása. Adhat-e ennél többet egy regény?
Olvasva Fuentes regényét, az emberben felvetődik: sok a hasonlóság Mexikó és Magyarország között. Ott vannak először is a trikolór színei, aztán a sokféle nációból egygyé kovácsolódott nép, a Szűzanya nemzeti egységet megtestesítő volta (még ha ezt Gyurcsány Ferenc momentán másképp is gondolja. De hát a tárgyaltak szemszögéből nézve kicsoda az a Gyurcsány Ferenc?), a mindig megbicsakló társadalmi változások. De van, ami fájdalmasan különbözik: ez pedig az irodalom.
(Carlos Fuentes: Laura Diaz évről évre. Fordította: Pávai Patak Márta. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 2980 Ft.)