Iráni bumeráng

Fordulatot hozhatnak Iránban a február 20-án esedékes
parlamenti választások, ám semmiképp
sem ígérik a reformerõk gyõzelmét. Az iszlám forradalom
vívmányainak fenntartását ellenõrizni hivatott
Õrzõk Tanácsa eddig több mint kétezer reformpárti
képviselõjelöltet talált alkalmatlannak arra, hogy induljon
a választásokon, a napokban pedig 500, egyébként
alkalmasnak minõsített jelölt lépett vissza az
elõbbiek iránti szolidaritásból. Az Õrzõk Tanácsa a
maga intézkedésével elérte célját, félreállította a legismertebb
reformpárti politikusokat, míg a visszalépésekkel
az utóbbiaknak nem sikerült igazán zavarba
hozniuk a konzervatívokat. Sõt, „közös” erõfeszítéssel
olyan helyzetet teremtettek, amelyben a konzervatív
iszlám kormányzás hívei könnyûszerrel visszaszerezhetik
a parlament irányítását, amit 2000-ben elveszítettek.
Nem mintha erre az ország tényleges kormányzásához
elengedhetetlenül szükségük volna, hiszen
a sajátos iráni rendszerben e választott testület
felett nem a polgárok, hanem a konzervatív klérus által
választott Õrzõk Tanácsa és a legfõbb vallási vezetõ,
Ali Hamenei ajatollah fõhatalmat gyakorol. Az
utóbbiak az afganisztáni, majd az iraki háború megkezdése
óta növekvõ mértékben tapasztalhatták a hatalmuk
gyengítésére és az iszlám rezsim fellazítására
irányuló kísérleteket. Ezeknek akarva-akaratlanul
eszközeivé váltak a Mohammad Hatami elnök mögött
felsorakozott, egyébként jogos társadalmi-gazdasági
reformokat sürgetõ politikai pártok és az iráni lakosság
több mint felét kitevõ, 35 éven aluli, elsõsorban a
városlakó fiatalság.
Nem csoda hát, ha a klérus elszánta magát a belsõ
ellenzék felszámolására. A tényleges hatalom birtokosaként
sokkal sikeresebbnek bizonyultak, mint a reformerõk,
amelyek lemondásokkal és parlamenti ülõsztrájkkal
hasztalan igyekeztek kellemetlen helyzetbe
hozni a konzervatívokat. Most az alacsony választási
részvételbe helyezik reményüket. Ez nem alaptalan
várakozás, hiszen az emberek már valóban belefáradtak
az ígéretekbe, a társadalmi-gazdasági nyitás, de
legfõként a jobb és könnyebb élet utáni vágyakozásba.
A növekvõ apátia és cinizmus azonban épp oly kevéssé
segíti a reformerõket, mint a konzervatívokat. Ennek
ékes példája, hogy a közvélemény mind ez idáig
közömbös maradt a parlamentben történtek iránt,
ami súlyosabb csapás lehet a reformerõkre, hiszen
nekik – tényleges hatalom híján – nagyobb szükségük
van a polgárok támogatására a politikai túléléshez. A
helyzet a választók látható közönye ellenére feszült. A
szakadék a konzervatív hatalom, de a tehetetlennek
bizonyult reformerõk és a polgárok között is egyre
mélyül. Ezzel az elsõ számú vezetõ, Hamenei ajatollah
is tisztában van, ezért a minap megpróbálta mérsékletre
inteni az Õrzõk Tanácsát. Az azonban csaknem
kizárt, hogy meghátrálásra bírja, hiszen azzal saját hatalmának
legfõbb támaszát gyengítené meg.
A belülrõl történõ rendszerváltás kísérlete Iránban
kudarcot vallott. Erõszak alkalmazására, forradalomra,
az iszlám forradalom és az iraki–iráni háború még
élõ emlékével a szívükben egyelõre kevesen kaphatók,
egy ilyen fordulat azonban a jövõben nem zárható ki
teljesen. Legkivált, ha figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi
helyzet nem kis részben annak a sietségnek a
következménye, amellyel Amerika próbál „barátságos”
környezetet teremteni közel-keleti pártfogoltja
és érdekeltségei körül, holott a lassan, de biztosan folyó
gazdasági nyitás elõbb-utóbb kikényszerítette volna
a politikai nyitást, legalábbis Iránban.