Mikor tudta meg, hogy – jó kilencven év után – újra nagy impresszionista kiállítást lehet rendezni Budapesten a Szépművészeti Múzeumban?
– A gondolat 2002 szeptemberében merült föl, amikor Stanislas Pierret fölvetette, hogy egy „fontos” kiállítást kellene rendezni Budapesten a francia művészeti év keretében. Azután Emmanuel Starckyval folytattuk a tervezgetést, aki akkor még a dijoni múzeum vezetője volt, ma a Direction des Musées de France igazgatóhelyettese: milyen lenne az a kiállítás, amely újszerű, tartalmas, látványos, és ilyen rövid idő alatt meg lehet rendezni? Ilyen föltételek mellett monografikus Monet-kiállítást nem lehet öszszehozni, mondta ő, s így tágítottuk ki – kurátortársammal, Sophie Barthélémyvel, a dijoni szépművészeti múzeum művészettörténészével – a kört a barátok műveire is. A szélesebb körből már elegendő számú színvonalas mű kölcsönzésében reménykedhettünk.
– Szélesítette a kört, ami viszont újabb feladatokat is jelentett…
– Szerencsém volt. Doktoranduszokként nagyon tehetséges hallgatóim voltak az ELTE művészettörténet szakán, akik közül ketten is – Molnos Péter és Földi Eszter – közreműködtek a katalógus létrehozásában. Timár Árpád, a korszak tudomány- és sajtótörténetének kiváló kutatója is vállalkozott arra, hogy öszszegyűjtse az impresszionisták fogadtatásának első írott emlékeit. A sajtó- és a gyűjtéstörténet olyan tényeket hozott felszínre, amelyek nemcsak a hazai közönségnek újak, hanem a francia művészettörténet számára is.
– A katalógus elkészítése előtt azonban művekre volt szükség a kiállításhoz. A nagy múzeumokban többnyire évekre előre foglaltak a kölcsönözhető művek. Kiállítástörténeti adalékokat, ha úgy tetszik, precedensértékű megoldásokat árul el, ha elmondja az előkészítés fázisait.
– A Monet és barátai téma az első gondolat után két hónappal, 2002 novemberében konkretizálódott, 2003 márciusában kaptuk meg a kulturális tárca ígéretét az erkölcsi és anyagi támogatásra. A kölcsönzést kérő levelek tavaly áprilisban mentek ki. A személyes kapcsolatok mellett a Szépművészeti Múzeum nemzetközi tekintélyének köszönhető, hogy igazán kellemetlen, nem várt visszautasításban nem részesültünk. Ez persze óriási felelősséget is rótt a közreműködőkre, hiszen rekordidő alatt kellett megszervezni a szállítást, biztosítást, kialakítani a termek klimatikus viszonyait. Csak hogy érzékeltessem, milyen fontos az utóbbi: a frissen beszerzett digitális pára- és hőmérők adatai alapján Fáy András restaurátor kéthetente küld kimerítő jelentést az öt angliai múzeumnak, amely műveket kölcsönzött.
– Ha visszautasítás nem is volt, hiányok azért vannak a tárlaton. Eleve reménytelennek tartották például, hogy Monet híres roueni sorozatának valamelyik darabját kiállíthassák?
– Nagy fájdalmam, hogy ebből a sorozatból nem sikerült kiállítani egy képet sem. Legközelebb Belgrádban őriznek egy darabot a sorozatból, de ők nem kölcsönöztek. Más műveket pedig a vásznak érzékenysége, illetve a világban párhuzamosan futó két másik Monet-kiállítás miatt nem sikerült megkapnunk. Nagy dolog viszont, hogy Sisley Moret-i templomának három változatát is kiállíthattuk – bár igazán örültem volna a negyedik, Bukarestben őrzött változatnak is, de azt szintén nem sikerült megkapnunk.
– A tárlat reprezentatív, tudományos értékű katalógusában két ajánlás is olvasható. Kiknek címezték őket?
– Két mesteremnek szól a két ajánlás: Gerszi Teréznek, aki a rajzszeretetével mutatott számomra példát és Juliet Wilson-Bareau-nak, az Angliában élő belga művészettörténésznek, aki az impresszionizmus tanulmányozásához adott számomra felbecsülhetetlen értékű segítséget. 1986 óta dolgozom a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályán. Amikor idekerültem, Gerszi Teréz volt az osztály vezetője, iskolateremtő tudós, aki tudatosan, koncepciózusan építette föl a gyűjteményt. Minden munkatársának igyekezett testreszabott feladatokat találni, s öt–tíz éves szisztematikus munkával vezette be őket a stílustörténet rejtelmeibe, a mesterek azonosításával kapcsolatos műhelytitkokba. Nagyon fontos segítség volt az is, hogy amikor még nagyon fiatal voltam, s nem voltak mögöttem külföldi kiállítások, az ő nagy tekintélye segített abban, hogy a világ olyan nagy gyűjteményeiben kutathattam, mint a New York-i Metropolitan Múzeum, a zürichi Kunsthalle, a párizsi Louvre vagy a firenzei Uffizi.
– Gerszi Teréz a németalföldi művészet kutatójaként szerezte meg szakmai tekintélyét. Ezek szerint azonban nem voltak idegenek tőle a későbbi modern törekvések sem.
– Valóban nem: a grafikai gyűjtemény számára vele kezdtünk kortárs műveket gyűjteni. Az Ignotus család utolsó tagja, dr. Véghelyi Péter alapítványa segítségével háromezer művet tudtunk beszerezni. Mint látja, a Monet-kiállításon is sok a grafika, ezt azonban senki nem rótta föl nekem, inkább azt hangsúlyozták, hogy sokkal érdekesebb, árnyaltabb lett így a tárlat. És valóban, az volt az álmom, hogy olyan kiállítás szülessen, ahol a rajz a festmények és a szobrok mellett egyenrangú társként van jelen, természetesen úgy, hogy ez nem tűnik valami rendkívüli jelenségnek.
– És miért ajánlotta Juliet Wilson-Bareau-nak a katalógus Molnos Péterrel együtt írt fejezetét a francia impresszionista művek magyarországi gyűjtéstörténetéről?
– Ő volt az 1981-ben a párizsi Grand Palais-ban rendezett nagy Manet-kiállítás egyik kurátora. Megismerkedésünkre az adott alkalmat, hogy szerepelt a tárlaton az 1934 óta a Szépművészeti Múzeumban őrzött Barikád című mű is. Wilson-Bareau Manet és Goya első számú szakértőjeként azzal segített nekem igen sokat, hogy megmutatta, hogyan juthatok el a műgyűjtés írott forrásaihoz, azaz olyan galériásokhoz, művészekhez, műgyűjtőkhöz, múzeumokhoz, ahol fontos dokumentumok találhatók. Így kutathattam a British Museumban, a párizsi Drouot-házban, a Cassierer-, a Durand-Ruel-gyűjteményben egy Getty-ösztöndíjnak köszönhetően. Ezt az érzést az ötvenes–hetvenes években nemigen élhette át magyar kutató művészettörténész. Az én generációmat viszont az utazási tilalom már nem nagyon sújtotta, ahhoz azonban, hogy tudja az ember, hova kell mennie, s ott szívesen is fogadják, bizony, nagyon kellettek a mentorok.
– Ahhoz még inkább, hogy magyar szakember nagy külföldi múzeumokban is rendezhessen kiállításokat, ahogyan az önnek megadatott. Mely tárlatokat említené a Monet-kiállítás előzményeként?
– Sokféle témával foglalkoztam, rendeztem kiállítást Picasso-művekből, Max Ernst grafikáiból, német expresszionista grafikákból és mail art alkotásokból, két évig dolgoztam együtt Erdély Miklós Indigó csoportjával és Galántai Györggyel – ezekre a munkákra büszke is vagyok. A Monet-kiállítás előzményei közül azonban az 1986–96 közötti csöndes kutatómunkát tartom a legfontosabbnak, amelyre Gerszi Teréz tanácsára adtam a fejem. Ebben az időszakban dolgoztam föl a Szépművészeti Múzeum XIX. századi francia rajzait olyan mélységben, hogy azután megrendezhettem a berni Kunstmuseumban és a hamburgi Kunsthalléban a Zeichnen ist Sehen (Rajzolni annyi, mint látni) című kiállítást a XIX. századi francia rajzművészet történetéről Ingres-től Bonnard-ig. 1999-ben a New York-i Abrams Kiadó megjelentetett egy nagymonográfiát az impresszionista művészet európai gyűjtéstörténetéről. Anglia, Németország, Franciaország, Svájc, Skandinávia és Magyarország szerepel ebben a kötetben – a magyar fejezetet én írhattam meg.
– Ennek a változata szerepel a Monet-katalógusban, olyan kiváló gyűjtőket említve, mint Andrássy Gyula gróf, Kohner Adolf báró, Hatvany Ferenc báró, Nemes Marcell, Herzog Mór, Majovszky Pál…
– A mostani tárlat maga is főhajtás a nagy magyar gyűjtők, muzeológusok, elődeink előtt. Fölmerül ugyanis az emberben munka közben egy képzeletbeli múzeum képe is, amelyet a kiváló szakember, Meller Simon tervezett meg. Meller ösztönzésére köz- és magángyűjteményekbe számos francia impresszionista remekmű került a XX. század elején Magyarországon. A mintegy százötven fő művel kapcsolatban az volt egykor Meller vágya, hogy egyszer majd egymás mellé kerüljenek, hiszen minden komoly mű előbb-utóbb múzeumba jut. A történelem másként akarta, a művek szétszóródtak, de elődeinket megidézve újrakezdhetjük a szellemi építkezést, a gyűjteményépítést.
– Mindezek után a Monet-kiállítás megrendezése, úgy tűnik, nem volt más az ön számára, mint jutalomjáték. Ahogy a dzsesszben mondják: jam session… örömzene.
– Igen. Ha ezt a kiállítás megrendezésének a lehetőségére érti. De a szervezőmunka nehézségeit nem kívánom senkinek!
- Egyszemélyes vállalkozásként indult, egyetemista segítőkkel folytatódott a szervezés. Végül – ahogyan a fantasztikusan gazdag kínálatú könyvesbolt, a komputerek mutatják – nagy stáb munkájának köszönhetően lett olyan a tárlat, amilyen lett. Miből telt minderre?
– Engedje meg, hogy pénzről ne beszéljek. Inkább arról a lelkesedésről szólnék, amely mindenkit jellemzett, aki részt vett a munkában. Két új munkatársnak, Gila Zsuzsannának és Erdőháti Melindának a levelezésben, a copyrightjogok megszerzésében, az arculattervezésben volt igen nagy szerepe. Az állami garancia intézményének kidolgozása – a Metropolitan Múzeum, a Louvre és a hamburgi Kunsthalle szerződéseinek alapján – Galambos Henriettre, a múzeum jogászára hárult. Az információs anyagot bővítő tizenegy számítógép beszerzésében az Informatikai Minisztérium, személyesen Csepeli György segített. A kétnyelvű katalógus a Vince Kiadót dicséri, ahogyan a kiállítás IX. termében kialakított könyvesboltja is, amelyről azt gondolom, nem csak három és fél hónapra szóló vállalkozásnak kellene maradnia. Magyari Éva és Pazár Béla volt a kiállítás két belsőépítésze. A művek környezetének kialakításával kapcsolatban külön ajándék volt a számomra, hogy később megtudtam: Genthon István a két világháború között a francia gyűjtemény háttérfalának ugyanazt a tengerzöld színt képzelte el, amelyet mi alkalmaztunk.
– Az igazi ajándék mégis az a tömeg, amely jelenleg is árad a múzeumba. Gondolta volna, hogy ennyien látni akarják a kiállítást?
– Az volt minden vágyam, hogy sokan lássák a tárlatot. De ahhoz, hogy ennyien vannak, nem tudok mit hozzátenni, nem tudom szavakba foglalni, amit érzek, annyira megrendítő az a képéhség, amely megmutatkozik az emberekben. Azt a Monet-kiállítást idézi, amelyet a nyolcvanas évek közepén Madridban rendeztek, akkor még kint a külvárosban, ahol sorok kígyóztak a park füvén, a pálmák alatt a múzeum bejárata felé.
– A százezredik látogató január végén látta a tárlatot. Utána egy hét alatt harmincezren érkeztek. Egy hétvégén tízezren. Most harmincméteres sor áll a Hősök terén, de fotóztak már kétszázötven méter hosszan sorakozó tömeget is. Mitől ilyen erős a hívó szó: Monet? Hiszen, ahogyan mondják, „Monet csak egy szem”, bár az is a mondathoz tartozik: „de micsoda szem!”
– Monet nem csak egy szem volt. Fülep Lajos 1906-ban Cézanne-ról írva az impresszionizmust mint a puszta szem és a recehártya művészetét kárhoztatta, idős korában azonban tudta már, mennyivel többet jelent az impresszionizmus, mint korábban gondolta. Nem szakít ez a művészet az elődökkel, folytatja mindazt, amit a XVI–XVII. századi németalföldi tájfestészet és a XVIII–XIX. századi angol és francia tájképfestők megalkottak, ha a festő eszközeihez való viszonyában újat nyújt is. Ezzel vált a művészet megújítójává, akár az absztrakció előkészítőjévé is, ahogyan azt a nemrég Párizsban rendezett Az absztrakció kezdetei című tárlaton szereplő Monet-képek jelezték. Miért? Kiállításunk második-harmadik termének normandiai képei mutatják talán a legerősebben, hogy nemcsak a látás, hanem a konstrukció is fontos volt az impresszionisták számára. Míg a konstruktivisták számára Cézanne a nagy előd, Pollocknak, Massonnak és másoknak, a spontaneitást, az akciót fontosnak tartó művészeknek az impresszionizmus az ősforrás. Mindez felső fokon megtalálható benne. Hogy ki mit lát e képeken valójában, arról néhány szónyit mondani túl merész dolog lenne. Az biztos, s ezt a kilenc teremőr naponta megerősíti, az emberek nagyon-nagyon jól érzik magukat ezen a tárlaton. Nemcsak a vendégkönyv dokumentálja ezt, de még a panaszkönyvet is elkérik, hogy jó szót írjanak az élményről. Ami a képek között kialakult, nagyon ritka, nagyon megragadó dolog: a tömeges jóindulat.
– Elő lehet varázsolni még egyszer a magyar polgárokból ilyen tömeges jóindulatot?
– Elő. Ötlettel, munkával s azzal a feltétellel, hogy a kultúrpolitika megadja azt a támogatást, amelyet ez a kiállítás megkapott.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
