Látogatás az égben

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Az emlékezés filozófusának, Platónnak egy dialógusában azt olvashatjuk, hogy az igazi filozófus áttetsző lény. Olyan ember, aki igyekszik gondolatait érzékelése fölé emelni, lelkét testétől már életében eloldani, megszabadítani – készül a halálra: „… akik helyesen foglalkoznak filozófiával, egyebet sem tesznek egész életükben, mint hogy készülnek a halálra és halnak.” A „halálra készülés” igéje Platónnál a „meletaó” és az „epitédeuó”. A „meleté” gyakorlást jelent, a katonai gyakorlatozás értelmében. Ez nem véletlen, hiszen a harc közben bekövetkező hősi halál az átlépés legmagasztosabbika volt a görögök számára. Az „epitédeuó” jelentésterében pedig jelen van az idomítás (az állat mint alacsonyabb lény idomítása) is. Abban, hogy az ember a halálra idomítja saját magát, az rejlik benne, hogy az ember egyszerre idomító és idomított, egyszerre tölt be alacsonyabb és magasabb létfokozatot. És mivel a lélek többrétegű, nyilvánvaló, hogy ez a megosztottság rímel az emberben lakozó lélekrészek különneműségének platóni tanára. A filozófus tehát akkor „valósítja meg magát”, ha a benne lakozó nemesebb, isteni rész megértésre, engedelmességre idomítja a nemtelenebb, halandók világa felé húzó részt. Aki tehát képes megérteni a halált, az elindul az istenek felé, és halála után nem alantas lények között fetreng a Hadész sarában, hanem az istenekkel lakomázik. A görög közfelfogás szerint az ember élete csak akkor mondható boldognak, ha az élet vége is helyesnek bizonyul. A helyesen élő filozófus ezek szerint olyan ember, aki – miután egész élete halálgyakorlat – már életében megkapja a tagságot az istenek klubjába.
Az áttetsző élet, az oldódó körvonalú lét azonban nem azt jelenti, hogy a filozófus bölcsessége átjárható lenne a nyilvánosság felől. Épp ellenkezőleg: az emelkedés egyre távolabb viszi a csőcselék, a halandók vélekedésétől, amelyben „nincs igaz bizonyosság”, ahogy Parmenidész mondja. Platón – akár írásaiban Szókratész alakja – olyan magaslaton áll, ahonnan messzebb látni, és ahol ritkább a levegő. Tudása öszszesűrűsödött, a közvélekedésből kiemelkedik. Egyszerre hegy és sziget.
-----------------------------------------
A kiemelkedő sziget képe a görög gondolkodás jellegzetes toposza. Az ősmítosz szerint a világ valamikor a tátongó káoszból emelkedett ki. Léte azonban bizonytalan: a sötétség bármikor visszanyelheti. A görögök földjét Okeánosz körfolyama öleli-fenyegeti. E fenyegetettség rajzolta meg a tudás világát körülfolyó tudatlanság, a Hellászt övező barbár világ képét is. A kiemelkedett, különb világ a sötétség ellen örök védekezésre, építkezésre kényszerül, hogy el ne süllyedjen benne. A szellemi magaslat, amelyen Platón áll, beláthatóvá teszi azt a tájat, ahol a süllyedés az úr: az értetlenek földjét. Amikor a bölcs leereszkedik közéjük, könnyen megbánhatja, hiszen általában mélységes szellemi homályra lel (gondoljunk Nietzsche Zarathustrájára). Ha pedig megértésre talál, gyakran az sem sokkal jobb, hiszen ahogy a tan terjedni kezd, könnyen felhígul. A bölcs életfeladata mégis a tanítás, a nevelés. De a tudás átadása nagy óvatosságot igényel. Ezért van az, hogy amikor a platóni dialógusok Szókratésze megszólal, visszatartja tudását.
A tudás visszatartására Thomas A. Szlezák hívja föl a figyelmet Hogyan olvassunk Platónt? című könyvében. „… Az Euthüdémoszban fellépő Szókratész eljárása »ezoterikus«: rendelkezik olyan mélyebb tudással, amely képes megadni az okokat, de nem látja szükségesnek, hogy ezt a tudást közölje a beszélgetés résztvevőivel, akik részben nem megfelelően képzettek, részben pedig alapjában alkalmatlanok a filozófiára. Platón ily módon az igazi filozófus pozitív tulajdonságaként ábrázolja azt a képességet, hogy a filozófiai tudást szükség esetén akár vissza is tudja tartani.”
Egy dialógusban a tudás visszatartása egyrészt a mélyebb bölcsesség tanújele; olyan csönd, amely jelzi, hogy Szókratész azon a magasabb fokon áll, amelyen az ember már arra is képes, hogy hallgasson. Másrészt a kiválasztás eszköze, amelynek segítségével az avatott elkülöníti, kizárja a további vizsgálódásból az avatatlant. Hogy az értelmes szókratészi dialógusnak mennyire előfeltétele az alkalmas partner kiválasztása, az abból is látható, hogy a „megbeszélek, vitatkozom” jelentésű dialegó ige Platón szóhasználatában azt is jelenti: „kiválasztok”.
Ma, amikor az – Amerika felől terjedő – közvélekedés szerint bárkiből lehet bármi, csak akarni kell, hiszen az individuum szabadsága határtalan, hajlamosak vagyunk a Platón-dialógusok Szókratészét öntelt embernek látni és feltenni a költői kérdést: hogy jön ő ahhoz, hogy megítélje, kiből mi lehet? Platón korában azonban még mindenki tudatában volt annak, hogy nem lehet bárkiből bármi, hogy a jó születés, az „eugeneia” mindennél fontosabb. (Az eugeneia nem véletlenül jelent nemes születést és egyben nemes gondolkodást is.) Platón/Szókratész még tudta, hogy ha valaki eredendően nem alkalmas a filozófiára, akkor nem is lesz soha alkalmas rá. A determináltságnak e felismerése a mai individualista/voluntarista közfelfogás szerint „antidemokratikus”, hiszen semmibe veszi az emberi szabadságot, akaratot. Itt érdemes felidéznünk Thomas Mann regényét, A varázshegyet és benne Naphta szavait: „akarni mindig csak a végzetet lehet”.
-------------------------------------------------
Szlezák a visszatartás művészetét Platónnak a Phaidroszban kifejtett íráskritikájával hozza összefüggésbe. Itt Platón kifejti, hogy az írás – ellentétben a dialógusbéli Theuth véleményével – éppen hogy rombolja az emlékezetet. Az írást olvasva, a mondott szó logoszát nélkülözve lehetetlen, hogy bölccsé váljunk. Az írás a benne foglalt gondolatokat kiszolgáltatja olyan jövőbéli olvasóknak, akik nem biztos, hogy alkalmasak a befogadásukra. (És ez nemcsak az írásnak árt, hanem az értetlen olvasónak is, mivel a magasabb létszintről származó igazság alacsonyabb létszinten nemcsak haszontalan, de gyakran rombol is.) Aki írását végső célnak érzi, és ahhoz élőszóban hozzátenni nem tud, az nem érdemli meg a filozófus nevet. Az összekeveri a belső dialektikát a külsővel, a lélek önbeszélgetését a dialógussal, a dialektika kivetült formájával, amely nem más, mint a lélekben már megismert dolgok megbeszélése, visszafogott közszemlére tétele.
Analóg viszonyban áll tehát dialektika és dialógus, „eidosz” és „eidólon”, idea és létező. „Mivel a dialógus a hozzáértő eleven szavának »képmása« (vö. Phaidrosz, 276a), a dialektikus szóbeli tevékenységének jellegzetes sajátságát is le tudja képezni, ti. hogy a »segítségére siet« logoszának.” A „boétheia”, a segítségnyújtás fogalma arról árulkodik, hogy Platónnak az élőbeszédről alkotott elképzelése analóg a görög létmegértésnek azzal a fentebb már említett ontológiai-ismeretelméleti képével, amely tengertől-végtelentől-káosztól körülölelt szigetet fest elénk. Az Okeánosztól körülvett lét, a káosz fenyegette rendezettség, a tudatlanság által körülölelt tudás valamikor kiemelkedett földdarabját a hitványságba süllyedéstől állandóan óvni, építeni kell. A dialógus hullámainak kitett tudás hasonló – élőszóbeli – segítségre, építésre szorul. Írott szöveg esetén ez a „bábáskodás” gyakran lehetetlen, nyilvánvaló tehát, hogy az írás eltékozolja a benne megőrződni látszó bölcsességet.
Most láthatjuk, hogy a platóni gondolkodásban hogyan játszanak egymásba a segítségnyújtás különböző szintjei. Az írásunk elején említett önidomítás, amelynek lényege, hogy a filozófus hozzásegíti magát a halál mint magasabb princípium megértéséhez; az írásban rögzített logosz segítségére siető élőbeszéd, amely az írásba kövült igazságot az idea felé egyengeti; végül a dialógus során a beszélgetőpartnernek nyújtott bábáskodó segítség, amely megint csak a helyes útra terelés eszköze, most egy másik lélekre vonatkozóan. És ha jobban belegondolunk, ide kívánkozik a Szókratész védőbeszédében leírt segítség is, mint a filozófiai segítségnyújtás biográfiai „használata”. A bábáskodás ennek fényében hatalmasan többrétegű szókratészi/platóni jellemvonás, amely kiterjed a filozófus létének minden szintjére, és minden szinten jelét adja annak, hogy a nagy lélek számára a segítségnyújtás nem irgalmas cselekedet, hanem egyszerűen ontológiai kényszer: életforma, amire születni kell.
A bábáskodás rétegei tehát a következők: a lélek önsegítése – a beszélgetőtárs segítése – az írás segítése – az embert hamis váddal elítélő bírák helyes ítélethez segítése. A „boétheia” alászállásának, a bölcs segítő leereszkedésének lépcsői ezek.
Ezek után – mondjuk az ideák piramisának párhuzamaként, amelynek csúcsán a jó ideája lobog – akár fel is vázolhatnánk a platóni segítség piramisát. A lélek önsegítése az a „boétheia”, amely független az összes többi segítésfajtától, de amelytől az összes többi függ. A piramis lépcsőin lefelé haladva egyre kiterjedtebb, egyre külsőbb formáit érjük el a segítségnyújtásnak, amely formák „működése” egyre erősebben függvénye a legbelsőbb bábáskodás működésének. A segítségnyújtás fényében a lélek önbeszélgetése nem más, mint isteni lélekrészünk „idomító” parancsszava. Ez az, amit a lelkiismeret hangjának hívunk. De nem célunk a mai, nyugati múlttal terhelt lelkiismeret-fogalom visszavetítése Platón filozófiájába. Csak jelezzük a kapcsolódási pontot mondjuk a heideggeri lét és idő felé.
Platón gondolkodásának, gondolkodásban fogant életének végső célja az ideák megpillantása, a felemelkedés a legfelső princípiumhoz. Az emelkedés valójában egyre beljebb helyeződés, egyre mélyebb önmegismerés, a cselekvés, a tevés-vevés egyre fokozottabb visszavétele, a parmenidészi csönd megtapasztalása. Amikor a dialógusok Szókratésze elhallgat, a beállt csönd jelzi: határra érkeztünk. A bölcs nyomában e határon csak az tud átlépni, aki felkészült a magasabb rendű tudás befogadására. Az itt belépő a preszókratikusok írásaiból derengő világba lép, ahol a tudás szent, ahol a végső megismerés csak akkor lehetséges, ha az istenek is úgy akarják. Akkor a lélek felemelkedhet.
Platón a Phaidroszban a lelket szárnyas fogathoz hasonlítja, és ez nem véletlen. A szárnyas fogat képe visszatérő eleme a görög gondolkodástörténetnek. Parmenidészt tűzparipái röpítik az istenek színe elé, az utat Héliosz lányai mutatják neki. Az istennőtől kapja meg majd a beavatást a magasabb, emberfölötti tudásba. Ez az emelkedés egyrészt váratlan fordulat, másrészt törvényszerű: a filozofálásra született, helyesen élő, gondolkodó ember jutalma. Parmenidész hangja – ha költői tehetsége csekély is, ahogy interpretátorai állítják – a megérintettség hangja, a hiteles élet tanújele.
Parmenidész utazásának előképe Phaethón égi útja. Történetét Ovidius meséli el az Átváltozásokban. Őt az emberek a halandó Meropsz fiának tartják, de anyjától megtudja, hogy valódi apja Héliosz. Phaethón felkeresi hát Phoebust, aki bevallja az igazat, és bizonyságul a fiú egy kívánságát hajlandó teljesíteni. Phaethón azt kéri, hadd hajtsa egyszer ő a Nap szekerét. Phaethón e vágya gyermeki tudatlanságról tanúskodik. „Okos légy, kérj okosabbat” – kérleli az isten, de ő hajthatatlan. A Nap paripái persze megérzik, hogy gyenge a hajtó, hogy nincs, ki fékezze rohanásukat, nincs, aki tartsa az irányt, a „közepet”. Szaladgálnak le-föl, felperzselve eget-földet. Jupiter vet véget a rohanásnak: villámával agyonsújtja az elbizakodott Phaethónt, aki lehull az égből, és az Éridanoszba zuhan, amelynek partján majd szomorú nővérei fűzfává változnak.
Phaethón útja a hübriszé. Zuhanása az elbizakodott ember sorsa, a buzgó beavatatlané. Ő az, aki felgyalogol az istenhez, mert emberi törvény küldi: ki akarja deríteni az igazságot. Amikor aztán megtudja, e kis igazság birtokában a lehető legnagyobb ugrást akarja megtenni. Törvényszerű a bukása.
Parmenidész nem magától utazik az istennőhöz: elragadják. Az ő kocsiútja nem perzseli föl a széleket, nem a káosz erőit szólítja, hanem az isteni rendbe illeszkedik, az hívja. A kancák „minden városon” keresztülröpítik a filozófust, mielőtt az égbe vinnék. A föld bejárása szellemi út, a halandók vélekedései átlátásának képe, az ég meglátogatása pedig az isteni igazság megértéséé.
Hogy Platón filozófiájának döntő fontosságú tanítása, az emelkedéstan mitologikus-preszókratikus előképpel bír, az egyáltalán nem meglepő. Platón talán az utolsó olyan nagy filozófus, akinek hangjában érezni a szakrális emelkedettséget. A tudás szentségéről beszél. Ezért amikor elhallgat, úgy zárja le az utat, hogy a kevesek előtt megnyitja. Azok előtt, akik tudják, hogy a lélek emelkedett állapota készenlétet jelent annak befogadására, ami a csöndben ér utol bennünket. Ennyit tehet Platón. Csak átéltként felismerhető létigazságok nem racionalizálhatók, következésképp nem átadhatók. A pedagógia ezen a szinten reménytelen. Platón csöndje az emelkedett, magányos szellemé. Már átlátja a halált, az életet. Isteni hívásra már utazott az égi szekéren. Most közöttünk járkál. Ha csendben vagyunk, talán valamennyire megérthetjük, miről is hallgat.