Újjászületés

Mindig hittem a főnixmadár újjászületésének csodálatosan szép meséjében. Mert nem múlhat el olyan nyomtalanul az élet, mint egy légvonatban a gyertya lángja. Aki leélte az életét, az nem sötétségbe lép, hanem a világosság ragyogásába. Talán ezért is fordítottam figyelmet a különböző lélekvándorlással foglalkozó elméletekre.
Azt hiszem, mindenki eltűnődött már azon, hogy mi vár rá a halál után, s ha van lélekvándorlás, akkor mi szeretne lenni következő életében. Nekem eleinte mindig az volt az első gondolatom, hogy valamilyen madár. Repülni egyre feljebb a magasba, a felhők fölé, versenyre kelni a szelekkel, s olykor megpihenni a bérctetőn. Talán ha sas lehetnék!
Persze van sok más csodálatos dolog is, amire ámulva tekint az ember. Bizonyára sokan vannak, akik erős, vad oroszlánok szeretnének lenni. Párducok, tigrisek, pumák vagy félelmetesen trombitáló hatalmas elefántok Afrikában. A környezeti hatások és a hangulatváltozások szeszélye befolyásolt. „Hej, ha most puma lennék, de közéjük csapnék!”
Legszívesebben egy remegő, kicsi őz bőrében képzeltem el magam leggyakrabban. Recscsen az ág, riadtan figyelek, merről érkezik a veszély. Lehet, hogy vadász les rám rejtekéből. Óvatosan kell lépkednem az avaron. Aztán megkeresem a hűs árnyékban folydogáló patak vizét, és kortyolok belőle. Nézem magam, a víz visszatükrözi másom, olyan a szemem, mint a mamáé. Riadt őzszem!
Amikor meg olykor a lóháton érkező vőfélyek hívogatására figyeltem fel, akkor egy felpántlikázott, büszkén lépkedő paripa szerettem volna lenni. Végigszáguldanék a falu főutcáján, lobogna a sörényem, belenyerítenék a vasárnapi csendbe, a templomból hazafelé tartók mind engem bámulnának.
Nekünk nem volt ilyen tüzes paripánk soha. Apámnak volt egy félvak szürkéje, a Szultán, egyébként az volt a kedvencem, cukrot loptam neki néha a nagymama konyhájából, és remegve vittem a tenyeremben. Néha még most is érzem puha orrát, ahogy behabzsolta tenyeremből a cukrot. A szívem is átmelegszik tőle. Napokig sírtam, amikor Szultánt eladtuk, és az új gazdája kivezette az udvarról. A kapuból visszanézett, mintha búcsúzna.
De lehetnék az új életemben talán fa is. Mint az az udvarunkon álló hatalmas eperfa vagy a réten az a szelektől táncoló nyárfa, amelynek karcsú, fehér derekát a lányok is megirigyelték.
Egy fának boldog lakói is vannak, madarak raknak fészket ágaikon, innen repülnek aztán ki csivitelve a fiókák, és ide térnek vissza egy ideig, aztán maguk is fészket raknak valahol, talán egy másik fán, ahonnan át lehet kiáltani olykor az anyamadárnak.
Megannyi lehetőség motoszkált a fejemben, emlékszem, egy este, amint kint ültem a gang lépcsőjén, megszólalt valahol a közeli kiskertben a magányos tücsök. Nyár volt, estike illatozott, és lehunyt szemmel hallgattam a tücsökzenét. Egy magányos nótázó elképzelt valami szépet, és belemuzsikált a nyári csendbe. Lám, eddig nem is gondoltam a tücsökre! Lehet, hogy van valami gondja, s azért énekel? Vagy vidámság késztette muzsikálásra? Sose tudom meg. Csak egy visszatérő kedves esti hangulat maradt meg belőle. De ezért is érdemes megszólalni.
Most, ahogy már az életem végén járok, és egyre többször gondolok haza, hirtelen eszembe villant, hogy mi is szeretnék lenni második életemben.
Gyapjas szőrű komondor. Bogáncsnak hívták a mi házőrzőnket, a gang végében aludt éjszakánként, télen-nyáron egy pokróc volt alatta, és éberen figyelt fel minden neszre: őrizte a házat. Azt a régit. A szülőházat. Kocogott a körme a gang kövén, amikor futott a kapuhoz, hogy lássa, ki merészel bejönni az udvarra.
Úgy fekszem majd én is a szakadozott pokrócon, dideregve, s hallom, hogy a mama munkálkodik a tömőben. Aztán felhangzik egy közeledő kocsi zörgése. Apám érkezik haza a határból. Vidám csaholással üdvözlöm a gazdát.
Aztán visszafekszem majd vackomra, és kitartóan figyelem a kiskaput. Várom azt a szőke, szeplős fiút, aki szombatonként hazajön az anyjához. Körültáncolom, mire ő lehajol, és gyengéden, szeretettel megsimogatja a fejem.
„Kiskutyám!…”